Igazából ez az írás egy váratlan találkozásról szól. Ennek ellenére a Hobbit sorozat Váratlan utazás című epizódja ugrott be. Tulajdonképpen egy utazáson vagyok, és, ami hétfőn történt velem, az a lelki utazásomnak egy nagyon fontos pontja. Itt van tehát a helye a blogon.
A kisebbik lányom holnap érettségizik. A múlt hét szerdán volt a ballagása. Református középiskolába jár, az érettségi műsort a templomban rendezték meg. A templom viszonylag kicsi befogadó képessége miatt a belépők, meghívottak száma korlátozott. Belépő kellett ahhoz, hogy ott lehessünk. Ezért hétfőn elmentem a lányomhoz, hogy oda tudja adni nekem a belépő jegyeket.
Szokás szerint az utcán találkoztunk, mert nem vagyok vendég az otthonukban. Az édesanyjával évek óta nem beszélünk, s ennek ma már talán csak én vagyok az oka. Lehet, hogy ő már szóba állna velem? Lehet, hogy csak egy kezdő lépés kellene egymás felé? Az ilyen kérdésekre általában vagy egyszerűen érkezik válasz, vagy sehogy sem.
A lányommal való beszélgetésünk furcsán ért véget: egy jó idő múlva, hirtelen és kicsit zavartan mondta, hogy ő most már felmegy, hirtelen nem is értettem, hogy mi indokolja ezt. Mi okozta a zavarát? Miután elbúcsúzott és felment, megfordulva láttam, hogy a volt feleségem éppen leparkol az autójával. Arra gondoltam, hogy talán most lehetne sort keríteni arra a pillanatra, amikor kiderül, hogy hol tartunk az életünkben: ki mennyire nyitott a másikra. Így az ilyen utcai találkozásokra kialakított szokásomat félretéve nem ültem be a kocsimba és hagytam el a színteret, hanem, megvártam.
Tudtam, hogy egy hónapja ért véget egy hosszabb kapcsolata, és amikor ezt megtudtam, őszinte sajnálatot éreztem. Szinte egyszerre kérdeztük meg egymástól, “hogy vagy?”. Pár perc múlva elmondta, hogy örül, hogy megvártam, meg, hogy végre félre tudjuk tenni a duzzogást. Én is így éreztem.
Majdnem egy órát beszélgettünk, először csak az autók között álldogálva, majd egy padon ülve. Sok minden szóba került köztünk, s ezek talán tényleg nem egy blog bejegyzésének a témái. Ami miatt úgy érzem, hogy ez a váratlan találkozás a lelki utam egy fontos állomása, az két aspektusa ennek a délutánnak.
Egyrészt jó, hogy mind a ketten elértünk oda, hogy ennyi idő után tudtunk beszélgetni, őszintén kérdezni a másiktól és félelem nélkül válaszolni. Jó volt, hogy mindketten tudtunk önreflektív gondolatokat adni a másiknak a saját felelősségünkkel kapcsolatban. Emberileg fontos pont volt ez, úgy érzem, mind a kettőnk számára.
A másik oldalon szóba kerültek a gyerekeink. A volt feleségem felvetette, hogy reméli, hogy reméli, hogy a gyerekeink nevelésével kapcsolatos dolgokat jól tettük. Én azt mondtam neki, hogy szerintem elég, ha rájuk nézünk és tudjuk a választ. Mind a kettő lányunk olyan ember lett, akire mind a ketten nagyon büszkék vagyunk. Jó emberekké váltak. Ő pedig azt emelte ki, hogy mind a két gyerekünknek mind a két szülőjével jó a kapcsolata. Úgyhogy mosolyogva mondtuk ki, hogy megegyezhetünk abban, hogy – ha nem is csináltunk mindent, mindig jól velük kapcsolatban – jól csináltuk a szülői feladatainkat.
Az elmúlt hónapokban számtalan felemelő és nagyszerű élményben volt részem. Nincs rangsor a boldog pillanatok között, de ez az élmény biztosan dobogós lenne.
Szerdán újra találkoztunk a ballagáson. Találkoztam a volt apósommal és az élettársával, a volt sógornőmmel és családjával. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki félretette a régi sérelmeket és kicsit beszélgettünk. Az én békémhez sokban hozzájárult ez a két délután. Fontos állomás volt ez a hét az elmúlt hónapok sodrásában.
Végül – azt hiszem, természetes folyamodványaként annak, amit az elmúlt hónapokban éltem meg – félrehívtam a volt feleségemet. Csak annyit mondtam neki, hogy hálás vagyok, amiért hétfőn beszéltünk. Zavarban voltam, ahogy – úgy láttam – ő is. Megköszönte és annyit mondott: “Minden rendben lesz, csak legyél chilles!”
Igyekszem! Én úgy fordítom le ezt mostanában magamnak, hogy igyekszem minden pillanatot megélni…