Kicsit úgy éreztem magam, mint január végén Chiang Maiban.
Ha valaki megkérdezi, mit csináltam két napig, a válasz hasonló lehetne, mint amit a “Changthong Heritage Park: Chiang Mai zöld múzeuma” című írásomban gondoltam.
Két napig köveket nézegettem. 100 millió tonnányi követ. Ennyi.
Rendben! Nyilvánvaló, hogy ennél több történt Angkorban.
Statisztika
Hiába! Szeretem a számokat. Kezdem egy egyszerű értékeléssel.
A távolságok.
A kétnapos terv így nézett ki.
- Csütörtök: Becsült gyaloglás: 21–24 km. Kerékpározás: 14–18 km.
- Péntek: Becsült gyaloglás: 16–19 km. Kerékpározás: 14–18 km.
A tények ezek lettek.
- Csütörtök: 29,2 km gyaloglás, 19,4 km kerékpározás.
- Péntek: 22,1 km gyaloglás, 15 km kerékpározás.
Sikerült tehát a terveket felülmúlnom. LOL.
A médiaállományok.
Nem volt tervem, hogy hány felvételt készítek. Azt sejtettem, hogy sokat fogom nyomkodni a telefont.
A tények ezek lettek.
- Csütörtök: 1.259 médiaállomány (1.214 kép, 45 videó)
- Péntek: 931 médiaállomány (900 kép, 31 videó)
Néhány érdekes szám még a két nap történetéhez.
867 visszautasított ajánlat taxi, ruha, kókuszdió stb. területen. 67 “eltévedtem, azt se tudom, hol vagyok” pillanat. 917 mosolygós és barátságos pillanat, közvetlen emberi kapcsolat. 1.654 darab gyönyörű fa megcsodálása. 3-4 bátortalan téglasimogatás. Két hosszú napfelkeltevideó. Egy hosszú naplementevideó. Több tucat gondolat a “te nem vagy normális” felismerés határán.
Egy kipipált bakancslistatétel.
És még számtalan élmény. Megpróbálom összefoglalni ezt a két csodálatos napot. Azt, hogy hány épületet láttam, megpróbálom összefoglalni az írás során. De azt gondolom, hogy erre utólag is képtelen leszek.
Nagyon hosszú és kemény két nap volt, ezt tudtam előre. Ezért most nem próbálkoztam meg azzal, hogy a nehéz napot még azzal is terheljem, hogy menet közben írjam meg. A munkamódszerem most az lesz, hogy a fényképeket nézem végig, és utólag rakom össze azokat a gondolatokat, amiket a két nap alatt találtam magamban.
Még annyit, hogy ez egy rendhagyó bejegyzés lesz. Tudom, hogy az olvasó arra is vágyhat, hogy képeket lásson. Ez a két nap annyira intenzív volt, annyi mindent láttam, hogy most egyszerűen nem vállalom azt, hogy még képeket is válogassak a leírásaim mellé. Megjelölöm viszont a helyszínek nevét, ezzel lehetőséget adva, hogy az interneten követni lehessen a két napomat. Megkérem az olvasót, hogy – amennyiben érdeklődik – ő is vegye ki a részét az alkotásból, és használja a keresőt.
A végén elolvastam az írást. A templomok egy idő után elkezdenek összemosódni. Többször találkozunk majd a monumentalitással, a meredek lépcsőkkel, a szép faragásokkal, az eltévedéssel és azzal, hogy mennyi mindent lehetne még megnézni.
Úgy érzem, elértem azt a pontot, amikor már nem tudtam több csodát ugyanazzal az intenzitással befogadni. Nem a legösszeszedettebb írásom. Én mégis szeretem.
Csütörtök
A csütörtöki nap kettő feledékenységemmel indult.
Egyrészt elfeledkeztem a szerdai nap utolsó feladatáról. “Mára már csak egy teendőm van a túrával kapcsolatban. Kerékpárt kell szereznem a két napra.” Az érzés, hogy a holnapi kerékpározáshoz hiányzik a paripa este nyolc órakkor hasított belém. Az ilyen turistaparadicsom helyek előnye az, hogy 20 perccel később már a csodaszép, sárga lovon vágtattam haza.
A másik feledékenység már a kerékpáron ért utol. Mindent bekészítettem még hajnalban, alvás előtt. Kivéve a szarungot. Templomokat készülök meglátogatni. Térdet nem takaró rövidnadrágban. Vissza kellett fordulnom. Ez a visszafordulás látszik a statisztika számaiban. LOL. Közben meg halálra izgultam magam, hogy lemaradok a napfelkeltéről.
Nem maradtam le. A napfelkelte megvolt, de Nap nélkül. Az történt ugyanis, hogy találtam egy tökéletes helyet a telefonomnak. Beállítottam és elindítottam egy felvételt. 50 percig filmeztem a napfelkeltét. Ebből majd lesz egy 26 másodperces videó a “Boldogság már itt van” sorozatban. Ami érdekessé teszi majd ezt a felvételt, hogy a Nap nem látszik rajta közvetlenül. Nem ott kelt fel ugyanis, ahol vártam. Egy kicsivel odébb, pontosabban a telefonom kameráján kívül. Így is szép az eredmény. És így is megvolt a reggeli napindító 50 perces meditáció. Erről egyébként majd fogok írni a következőkben.
Kicsit előreszaladtam a történetben, pedig még csak hajnal van. Útközben megláttam egy szendvicsárust, gondoltam gyorsan megreggelizem. Az öreg, aki a szendvicset csinálta, nem beszélt angolul, én nem beszélek khmerül. Marad a mutogatás. Mutattam neki, hogy egy szendvicset kérek. Ezt itt felemelt mutatóujjal mutatjuk. Magyarországon a felemelt hüvelykujj az egyezményes jel. Semennyire nem lepődtem meg, hogy a jól láthatóan felemelt egyetlen ujjam ellenére kettő szendvicset csinált az öreg. Vagy azt gondolta, hogy elfér bennem kettő, vagy tudta, hogy hosszú lesz a napom. Vagy egyszerűen csak duplánlátásban szenvedett. Nem érdekes. Az egyik szendvicset megettem ott. A másikat az 50 perces napfelkelte-videózgatás alatt. Iszonyat finom szendvicsek voltak. A bennük lévő hagyma egész nap elkísért.
Phnom Kel
Az első templom, amit megnéztem, nem az Angkor Wat templom volt. És még csak nem is templom. Phnom Kel egy ősi kórházépülete. Vagyis, ami abból maradt.
Egy kicsi épület, a két napig látott csodákhoz képest egy kis töredék fészer. Nekem mégis emlékezetes lesz, talán örökre. Ez volt ugyanis az első Angkor területén közelről látott épület. Vele kezdtem el ismerkedni a világ ezen területén felhalmozott csodákkal.
Angkor Wat
A második templom, amit megnéztem, az Angkor Wat templom volt. A mai napra annyi volt tervben, hogy nyugatról keletre haladva keresztülmegyek rajta. Ám egy ilyen templomon még keresztülmenni sem egyszerű, annyi látnivalót kínál a főútvonalán is. Majdnem meg is feledkeztem magamról. Egy idő után azt vettem észre, hogy letértem az egyenes útról. Ekkor figyelmeztettem magam: majd holnap több időt fogok itt eltölteni.
A rövidnek nem nevezhető séta arra mindenesetre elég volt, hogy a torkom többször összeszoruljon. Már a napfelkeltevideó elkészítése közben többször takartam el az arcomat, közben arra gondolva, hogy “nem hiszem el, hogy itt vagyok.” A templomon belül még intenzívebb volt ez az érzés.
Az első épülethez képest ez a templom a skála pont ellentétes oldalán van. Hatalmas. Lenyűgöző. Folyosók, ablakok, lépcsők minden mennyiségben. Számomra ismeretlen funkcionalitásnak megfelelőre felépítve. A templom – ahogy tapasztaltam két napig, máshol is – a szimmetria fogalmát maximálisan tiszteletben tartva épült. Ha a jobb oldalát bejártam valaminek, akkor már képzeletben a balt is ismertem.
Mégsem unalmas egyik oldal sem. Szobrok. Figurák. Falra vésett történetek. A lenyűgöző méretek. A finom apróságok. A kövek eredetijének kopottsága. A felújítások látható jelei. Az öreg, fekete kövek, mellettük a pótolt, tisztább testvérek.
Az egész hely egy régi rendszer maradványa. Valahogy mégis olyan élő volt az egész. Ennek nem a sok turista volt az oka. Az épületet körülvevő élő vizesárok, a zöld kert, a környező fák, és talán az egész hely időtlen méltósága azt sugallta, hogy él a hely. Vártam, hogy bármelyik sarok mögül kilépjen egy korabeli ember.
Néha belehallgattam az idegenvezetők mondanivalójába. Élveztem a helyet, mégis elhagytam, mert egy kb. 6 kilométeres séta várt rám a következő helyig.
Lok Ta Ku (East) Hermitage
A Lok Ta Ku (keleti) remetelak egy helyi istentiszteleti hely, amely a központi épület keleti kapujában került megépítésre. Ezenkívül egy őrzőszellem (Neak Ta) szentélye is az épület.
Már itt kezdett világossá válni, hogy mit is jelent az, hogy Angkor terület. Itt tényleg épület éri az épületet.
Az utazónak tényleg semmi más dolga nincs, mint a száját tátani és élvezni az elmúlt idők szellemeinek suttogását. A fantázia ezeken a helyeken szabadon szárnyalhat.
Az enyém legalábbis ezt tette.
Kravan Temple
A két napomat végigkísérte az improvizálás. Vagy más szóval a rugalmasság. Ez a templom nem szerepelt a terveimben.
Most, írás közben döbbenek rá, hogy ebből az első négy épületből igazából kettő nem szerepelt a terveimben.
Ez a templom az út melletti erdőben helyezkedik el. Itt az egyik videómban el tudtam játszani azt a jelenetet, mikor a fáradt vándor a fák közül kilépve lát meg egy ilyen pompás épületet. A templom egy tisztás közepén állt. Mellette egy tó. A tó partján tehenek, békésen legelészve. Az épület mögött állva a modern világnak nyomát sem lehetett látni. Így azt hiszem – véletlenül – egy mini-időutazásban vettem részt.
Élvezetes csend, fennkölt látvány, embernek nyoma sincs. Barátkoztam a tehenekkel. Csodáltam a köveket. Fényképeztem a tavat és a fákat. Pompás perceket töltöttem itt.
Névtelen(?) templom(?)
Igazából két dologban nem vagyok itt biztos, még utólag sem. Vagy, inkább háromban. A névtelenség biztosan nem igaz. Tuti, hogy van neve annak, amit láttam. Csak egyszerűen a térképen nincs rajta ez a valami.
A fénykép információi alapján ránéztem a térképre. Semmi nincs feltüntetve ott. Pedig ez a valami ott volt, több mint egy kilométeren át sétáltam mellette az erdőben.
A másik, amiben nem vagyok biztos, hogy ez egy templom volt. Lehet, hogy csak egy régi fal mellett haladtam el. Mert végül is épületet nem nagyon láttam. Most, 2026-ban úgy néz ki, mintha valaki épített volna egy hosszú falat az erdőbe. Talán egy kőműves itt gyakorolt. Nem tudom.
A harmadik dolog, amiben nem lehetek biztos, hogy ami itt volt, az valóban templom volt-e. Lehet, hogy laktanya. Vagy pékség. Ez a hely tele van rejtélyekkel. Még szombaton is.
Arra mindenesetre emlékszem, hogy a fal mellett lenyűgöző élmény volt sétálni. A fal méltóságteljesen őrzött valamit még ma is. Egy helyen volt csak leomolva. Itt készítettem is egy videót, aminek majd “A kőfalak leomlanak” címet fogom adni.
A másik dolog, amit itt sétálva éreztem, a virágillat volt. Annyira finom volt a sok virág illata, hogy egészen megrészegültem tőle. Egyetlen helyen éreztem csak egy viszonylag rövid szakaszon kellemetlen macskahúgyszagot. Mind a kettő érzés érthetetlen volt. Ugyanis sem virágot, sem macskát nem láttam a gyönyörű fák között.
Mondom én! Ez a hely tele van rejtélyekkel. Még szombaton is.
Banteay Kdei Temple
Itt is volt egy kis csavar.
A nagy bandukolás közben ugyanis észrevettem egy templomot. Ami nem volt a tervben. Alaposan körbejártam tehát.
Hogy a méreteit érzékeltessem, íme egy rövid momentum. Amikor elértem a templom végére, visszafordultam, hogy a terv szerinti útra visszatérjek. Mondhatom, tehát, hogy kétszer jártam végig a templomot. Az épület gerince egy hosszú folyosó. Gondoltam készítek egy videót, ahogyan végiggyalogolom ezt az egyenes szakaszt. Nem szoktam lassan gyalogolni. Most sem tettem. 2 és fél percembe került az út. Szóval, nem kicsi a templom.
De mi is volt az a kis csavar, amit említettem?
Ez a templom szerepelt a napi tervben. Csak éppen ez volt a mai utolsónak megálmodott templom. Mi történt? Egyszerűen az utamba került, csak a másik vége felől. Végigjártam tehát, csak úgy önszorgalomból, csak úgy terven kívül. A nap végén a másik oldalról jöttem be ide. A bejövetelkor újdonságként örültem ennek a templomnak, hiszen arról az oldalról nézve tényleg ismeretlen terület volt. Belépve a templomba egy Buddha-szobor került elém. Kérjük a cipőket levenni táblával. Ekkor jött a felismerés: én ezt ma már láttam egyszer…
Talán erre mondják: Ember tervez, Isten végez.
Ebben a templomban kezdtem el azt érezni, hogy a szimmetria ellenére egy kisebb labirintus az egész. Mert bár a falak merőlegesen, és jobbra, meg balra nyílnak az ajtók, de rengeteg fal és kanyar van benne. Szóval egy kis bolyongás után az ember könnyen elveszti a tájékozódását. Nem árt, ha van némi helyismeret a zsebben. Vagy legalább egy iránytű.
Itt láttam először az angkori Legót. Sok helyen említik a területen, hogy milyen komoly helyreállítási munkákat végeztek és végeznek ma is itt. Azt azonban nagyon érdekes látni, mikor egy templom szét van szedve. Vagy, mint az IKEÁ-ban, még nincs összerakva. Valahol logikus ez az egész. Adott egy összedőlt kőtemplom. Először szét kell hordani a köveket. Aztán rendszerezni, megjelölni, párosítani és utána már biztosan egyszerű újra összerakni az egészet. Ha valami kettétörik, csak izgalmasabb a feladat. És nem úgy képzelem, hogy vannak 900 éves tervrajzok, sorozatszámos kövekkel teletűzdelve. Ahogy nem minden kő pont egy faragvány mentén törik ketté. Csak hogy egyszerű legyen Katit Janival összepárosítani a falon.
Ennek az egész sületlenségnek egy üzenete van tőlem: minden tiszteletem azé a sok ezer emberé, akik ennek a helynek a helyreállításán valaha dolgoztak és dolgoznak!
Ta Prohm Temple
Tulajdonképpen egészen Angkor Wat óta ide igyekeztem. Ez volt a mai harmadik állomásom. Helyette már hétnél jártam.
Ez az a templom, amitől az ember (én) más szemmel látja az egész időszámítást, az egész templomépítősdit és úgy általában az egész történelmet.
Ez az a templom, ahol a gyökerek és a fák már birtokukba vették a terület és az épületek egy részét. Amikor teherautó-nagyságú gyökér kebelezi be a falakat, azért az ember rendesen csak annyit képes kinyögni, hogy “hűha!”
Nem mellesleg ez a templom is olyan nagy, hogy önmagában megérdemelne egy félnapos bejárást. Itt már kezdtem érezni, hogy annyi minden látnivaló került elém, hogy nem kettő nap, hanem talán kettő hét kellene ahhoz, hogy mindent alaposan megnézzek. Nem vagyok elégedetlen azzal, amit és amennyit láttam. Egyszerűen csak a templom minden szeglete több tucat csodát rejt.
Nagyon jó volt körbesétálni a hatalmas templomot. Még jobb volt a labirintusában bóklászni. Ez a labirintus az előző templomtól eltérően az udvaron volt. Verőfényes nap volt a csütörtöki. Ennek megfelelően a fali vésetek mindenféle fényekben pompáztak. Mást és mást mutattak jobbról vagy balról nézve.
És akkor még nem is beszéltem azokról a jellegzetes magas tornyokról, amik mindenhol uralják a teret. Azok a tornyok, amiknek minden égtáj szerinti oldalukon egy hatalmas arc látható.
Igazán sajnáltam, hogy tovább kellett innen állnom. De csakis előre vezethetett az utam, mert vissza kellett érnem oda, ahonnan elindultam.
A kutyák útja
Egy három-négy kilométer hosszú szakasz várt rám. Ráadásul úgy, hogy a templomból kijőve mindenki balra fordult, ahol a tuktukok várták az utasokat, míg én jobbra osontam el. Ahol aztán senki mást nem láttam a következő szakaszon, mint a helyieket. Akik bámultak. Volt, aki meg is kérdezte, hogy hová megyek és van-e motorom. Nem volt nálam motor.
Ellenben egy botot kénytelen voltam a szakasz elején keríteni magamnak. Valahogy éreztem, hogy kutyák sora fog rám várni. Ugyanis több kis falusi szakaszon, utcácskán kellett elmennem. Nyitott kapuk, unatkozó kutyák, több se kell az izgalomhoz. Ezen a pár kilométeren több tucat kutya fejezte ki értetlenkedését az irányomba. Majdnem minden esetben elég volt a kezemet felemelni – mint egy Jedi – és ezzel tudattam a kutyákkal, hogy nem engem akarnak. Egy idő után már megelőlegeztem a mozdulatot a bottal. Mint Harry Potter, mikor átkot akar szórni. Rámutattam a kutyára a bottal, ő meg elkullogott. Egy alkalommal aztán a hangomat is ki kellett eresztenem, mert egy ötös falka nem rettent meg a varázspálcától.
Ez az útszakasz a kutyákon kívül is hozott azért élményt. Láttam kicsi templomokat. Hindut és buddhistát is. Láttam megművelt rizsföldeket. Hétköznapi munkákat végző embereket minden korosztályban. Fogócskázó gyerekeket, akik közül több köszönt is. Soha nem fogom megunni ezeket a bájos “helló”-kat.
Pre Rup Temple
Valahogy úgy alakult, hogy a terv szerinti következő templomba jutottam el. Micsoda meglepetés…
Ez volt az első templom, aminek a tetejére is fel tudtam mászni. Ó! Micsoda meredekek itt a lépcsők. Igazán, némelyik felfelé vezető út külön izgalom. A lefelé meg borzalom. Az akkori építészek feláldozták a lépcső lépésmagasságát a piramis meredekségének oltárán. Lehet, hogy ezek a lépcsők csak az asztráltestben közlekedő isteneknek voltak tervezve, és nem embernek?
A tető általában nagyon izgalmas hely a templomok tetején, ebben biztos vagyok két nap után. Sípcsontmagasságban ki van feszítve egy kötél, amit egy testesebb vakond is fel tudna lökni. A kötél mellé ki van téve egy tábla, hogy a leesésnek megvan a veszélye. Innentől a turistára van bízva az élete. Ha leesik, majd megmutatják a táblát, hogy “ugye, mi szóltunk…” Szóval, ha valaha felmászol egy ilyen épületre, csak óvatosan. Minden lépésnél gondolkodj! LOL
Itt már kezdtem átlátni a templomok felépítését, színeit, mintáit. Egyre ismerősebb lett az élmény. Én pedig kezdtem egyre fáradtabb lenni. Az igazság az, hogy éjszaka csak kettő órát aludtam, 4:15-kor keltem, így vágtam neki ennek a napnak. Hosszú volt és nehéz, és még közel sem volt vége.
Srah Srang
Mire idáig értem, már nem is emlékeztem, hogy mi vár majd rám. Úgyhogy ennek a Srah Srang nevű tónak a partján végig kerestem a látványosságot. Egy elég nagy vízfelületről beszélünk, amit én az egyik oldalán hosszában végiggyalogoltam. A közepén láttam ugyan valami kőszerűséget, de ez kevés magyarázatot adott arra, hogy mit is keresek itt. A helyiek láthatóan élvezték a parton való fényképezkedést. Különösen a végében, ahol egy stégféle valamit építettek kövekből.
Én csak az írás közben jöttem rá, hogy itt a tó volt a látnivaló. Vagyis, ez nem egy tó volt, hanem királyi fürdő, vagy víztározó, ahogy a látogató akarja. Megmondom őszintén, hogy itt az a negyed óra volt az élmény, amit a kövekre feküdve alvással töltöttem. Felébredve és felülve kétféle teremtményt vettem észre. Az egyik egy gyönyörű pók volt a hátam alatt. A másik meg az a hangyaboly, amibe végül is leheveredtem pihenni. Senki nem csípett vagy harapott meg, a pihenés viszont nagyon jólesett.
Újult erővel vágtam neki a folytatásnak.
Amiről – ahogy azt korábban írtam – kiderült, hogy a terv szerinti Banteay Kdei Temple.
Miután rájöttem, hogy itt már voltam, elindultam vissza Angkor Watba. A kb. hat kilométeres út közben végiggondoltam az életemet és úgy döntöttem, hogy mára elég volt. Kihagyom a naplementét.
Nem volt nehéz döntés. A hat kilométer után még haza is kellett tekernem.
Ráadásul visszafelé újra végig kellett gyalogolnom Angkor Wat templomán. Így majdnem sikerült lelőnöm a holnapi poént. Visszafelé ugyanis véletlenül egy másik úton jöttem és ezzel majdnem az egész templomot bejártam. LOL. Igyekeztem úgy jönni, hogy ne lássak. Maradjon már valami holnapra is.
A majmokat nem tudtam kihagyni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik ott áll mellettem. Először megszeppentem, mert eszembe jutott a balibeli Majomerdős élményem. Aztán rájöttem, hogy bár ezek pont olyan majmok, mint amiket ott láttam, más habitusúak. Ezek nem érdeklődnek utánam, vagy a dolgaim után. Békén hagytam őket, ők is békén hagytak engem.
Szép nap volt.
Majdnem elfelejtettem egy fontos élményt. A hazafelé, pontosabban a kerékpárom felé vezető úton egy, a főúttal párhuzamos bicikliúton kanyarogtam végig a távolságot. Esküszöm, ha nem gondoltam bele, hogy hol vagyok, érezhettem volna magamat a Balaton körüli úton is. Semmi nem különböztette meg ezt a gyaloglást a Balaton körüli köröktől. Tudom, miről beszélek. Egyszer körbegyalogoltam és 13 alkalommal körbebicikliztem már azt a nagy tavat. Sem az erdő, sem a bitumen, sem a fények, sem az illatok nem különböztek attól, amit Magyarországon már számtalanszor megtapasztaltam.
Duplán éreztem magam otthon ez alatt a gyaloglás alatt.
Hazaérve a testem is éljenezte a hülyeségemet. Meg azt is pontosan tudta, hogy holnap is kap egy hasonló élménycunamit, úgyhogy hamar ágyba parancsolt. Nem tiltakoztam.
Péntek
Kicsit később indultam el aznap. Mivel már tudtam, hogy pontosan mikor kell a felvételgombot megnyomni, meg merre kell fordítani a kamerát, ma megismételtem a napfelkelte-videózást.
Megint egy hosszú meditációval indult tehát a nap. A korai kelés és a visszafordulás nélküli odakerékpározás után.
Eljött Angkor Wat ideje!
Most tényleg alaposan megnéztem. Sehonnan nem fordítottam el a fejemet. Minden szögből megvizsgáltam.
A kalandregények nyomait nem fedeztem fel! Nem találtam földönkívüli civilizációkra utaló jeleket. Nem láttam falra vésett jeleket, amik kincsekre utalnak. De azt a lenyügőző monumentalitást, amit az egykori civilizáció valósított meg itt, csodálattal nézegettem. Próbáltam elképzelni a terek funkcionalitását. Megfigyelni annyi apró részletet, amit csak be tudtak fogadni a szemeim. A faragások részletezettségét próbáltam összepárosítani azzal a munkával, ami a műremekek létrehozásához szükséges lehetett.
Ebben a templomban szoborkiállítás, pontosabban szobormaradvány-kiállítás is van. Ez megint egy érdekes gondolatszárnyalásra adott lehetőséget. Vajon milyen lehetett a szobor, amikor még teljes volt?
A templom külső folyosói nagyon hosszúak voltak. Egy árkádsoron lehetett végigmenni a tető alatt és csodálni a falra vésett több száz méter hosszú történeteket. Csak ezeknek a megfejtésére napokat lehetett volna szánni. Megint csak nem voltam elégedetlen a rendelkezésemre álló idővel. Most annyi fért bele az élményekbe, amennyi. Eleget néztem a mesét, ideje volt továbbállnom.
Legalábbis ezt hittem. Aztán kiderült, hogy az egyik “eldugott” sarokban fel lehet mászni a templom tetejére is. Ezzel megkezdődött a mai nap végtelen lépcsőzése. Ebben és a következő templomokban legalább a fele Himaláját megmásztam. A lépcsőzés ezeken a helyeken külön szórakoztatóipari elem. Érdekes nézni, hogy ki milyen habitussal megy fel és jön le. Ahogy már említettem, meredekek ezek a lépcsők. Akiben egy kicsit is ott bujkál a félsz, biztosan nincs könnyű helyzetben. Erőpróba ez. Én felfelé általában kettesével veszem a lépcsőfokokat. Lefelé meg – ha lehet – gyorsan jövök. Így néha dugóba kerültem. Nem volt gond, legalább volt lehetőségem különböző magasságokból is szétnézni.
De aztán tényleg eljött a távozás ideje. A templom elhagyása előtt ittam egy kávét. Eközben alkalmam volt beszélgetni egy nagyon művelt török férfival. A hosszú beszélgetés végén figyelmeztetnem kellett magamat, hogy nekem még dolgom van. Valószínűleg órákig tudtunk volna még beszélgetni. Élveztem, de az idő ma engem is szorított. Volt ugyanis egy fix programom mára.
Útra keltem Angkor Thom temploma felé.
Mielőtt odaértem volna, találtam még némi romokat.
Ennek igazán nem tudom a nevét, de egy számlálót megérdemel. Érdekes darabjai voltak itt mindenféle szobroknak és épületeknek. És egy utat is mutatott. Felfelé.
Egy kilátópont
Tegnap még esküszöm, megvolt. Tegnap még láttam ennek a kilátópontnak a nevét a térképen. Mára eltűnt.
Mindegy is. Mikor megláttam egy felfelé vezető ösvényt, megnéztem, hogy mi lehet, ami felé az út igyekszik. A kilátópontok mindig hívogatóak, így elindultam felfelé. Itt már igazi túrázós hangulatom volt. Emelkedők, kanyarok. És az őszi erdő szépsége. A lehullott sárga és barna levelek zizegtek, illatoztak. Nem is tudom, hányadik alkalommal telt meg a szívem hálával, hogy ilyen csodálatos helyen élvezhetem a pillanatot.
A kilátópont egyébként nem volt nagy szám.
Viszont, ha már felmásztam, találtam még egy terven kívüli templomot. Nem is akármilyet.
Phnom Bakheng Temple
A hegy tetején álló templom elsőre elérhetetlennek tűnt. “Építési terület” feliratú táblák azt mutatták, hogy nem lehet megközelíteni. Szerencsére csak az egyik oldalról nem. Éppen csak körbe kellett gyalogolni az egészet és máris ott volt minden.
Ez a templom nemcsak egyszerűen a hegy tetején állt. Még fel is lehetett mászni a tetejére. No, itt aztán megkaptam azt, ami a kilátópontról hiányzott. Pazar kilátást az alattam elterülő fenséges területre.
Hihetetlen élmény volt. Az egész napos izzadás után már maga a szél, ami itt hűsített, megérte volna azt, hogy idáig felmásztam. A látvány meg… Mintha egy zöld óceán közepén álltam volna. Ameddig a szemem ellátott, csak fákat láttam. Hihetetlen jól nézett ki.
A templom tetején is rengeteg látnivaló akadt, aztán visszatérve a földre még további felfedeznivalók is vártak rám. Szobrok. Szentélyek. Focipálya-nagyságú pihenőterületek. Mindenfelé szétszórt és katalogizált kövek.
Az út a hegyről lefelé menet is vidáman telt számomra. Nem nagyon találkoztam emberrel. Azzal a párral, aki felfelé igyekezett, valamiért mindig egymásra mosolyogtunk. Cinkosság is van abban, aki egy hegyre felfelé vezető utat gyalog vállal. LOL.
Baksei Chamkrong Temple
Aztán az úton megint elém jött egy terven kívüli templom. Lassan kezdtem elengedeni azt a tervemet, hogy mindent megnézek, ami elém kerül, függetlenül attól, hogy tervezve volt-e vagy sem.
Prasat Bei Temple
Ennek a feladásnak csakis a praktikusság lehetett az oka.
Ugyanis az előző – nem tervezett templomból – megláttam ezt. Odamentem, megnéztem. De itt is megláttam egy kissé messzebbi templomot, hát azt is megnéztem.
Lassan kezdtem úgy érezni, hogy bármelyik bokor alá nézek is be, ott vár majd rám egy újabb templom.
Így becsuktam a szemem és visszatértem a tervhez.
Bayon Temple
Így végre megérkeztem Bayon templomhoz.
A templomot körbevevő vizesárok felett egy hídon lehetett átkelni. A híd mindkét oldalán több tucat szobor figyelte a lépteimet. Ha csak ezt a hidat néztem volna meg, már meglett volna egy órányi élmény.
Ez is egy igazi csoda. Igazi égig érő csoda. Ezt is megmásztam. Sajnos a legtetejére nem lehetett felmenni, pedig ezt is vállaltam volna. Még akkor is, ha itt már erősen kérdezgettem magamtól, hogy vajon miért nem kaptam már végre hőgutát. Nagyon meleg volt. A komfortérzetet nem segítette, hogy a nap ezer fokon égett és emellett rengeteg meredek lépcsőt kellett megmászni.
Az előbb említett híd és a templom között volt egy laza, kb. egy kilométer hosszú útszakasz. Itt sokat gyalogoltam az út mellett. Vártam a kígyókat, de nem találkoztam eggyel sem. Lehet, hogy tényleg mindet megették már a helyiek?
A terv szerinti templomban (végre láttam egy újat a mai tervezett listámról!) kissé megint eltévedtem. Annyi emelkedő, kanyar és sarok volt az épületen belül, hogy végül már csak arra vágytam, hogy valahogy kijussak belőle. Mikor kijutottam, abszolút fogalom nélkül voltam arról, hogy a templomnak melyik oldalán vagyok. Meg arról sem volt elképzelésem, hogy merre kell tovább mennem.
Kissé igazságtalan, hogy a Kambodzsa gyöngyszemének nevezett templomról nem tudok többet írni. Az internet többet fog mesélni most nálam. A fejem már tele volt élményekkel. És ez a bejegyzés is egyre nehezebben megy, mert az élményeimet megírni majdnem olyan fárasztó, mint átélni. Tele volt a fejem akkor is, és most is.
Az ebéd
Ellenben a hasam üres volt. Majdnem éhen haltam, így megcéloztam egy kis piacot. Azonnal elkezdtek felém kiabálni a nők: kókuszdió sir, Cola sir, beer sir. Itt minden ital neve mellé odabiggyesztik a sir kifejezést. Nem volt internetem, nekik nem volt angoltudásuk, így a számba lapátolás nemzetközi jelével mutattam, hogy enni akarok, nem inni. Mindjárt fel is ajánlottak egy tésztalevest. Mondtam, hogy kizárt. Rizs kell, nem az olcsó tészta. De gyorsan, mert elájulok. Mindjárt meg is mutatták az egyetlen nénit, aki rizst is árult. Grillezett csirkével vagy hallal. A csirkét választottam.
Úgy néz ki, nagyon jól tettem. Mert ahogy nekiláttam enni, megjelent mellettem egy kutya és nagyon nézegette a tányéromat. Ő ette meg a csirkecsontokat. Én meg a többit.
Aztán egyszer csak ott termett a majom. 10 perccel előtte már találkoztunk. Éppen egy szemeteskuka tetején ült, és egy pohárból ivott. Szerencsére éppen le tudtam videózni. Pár pillanattal később felállt a kuka tetejére. Onnan áttámaszkodott egy fa törzsére és a két hátsó lábával felrúgta a kukát. Nem tartott sokáig, hogy megértsem ennek a vandalizmusnak az okát. Megjelent ugyanis egy anyamajom. A hasán ott lógott a kicsinye. És az így feldöntött kukából ő is tudott csemegézni. Arany szíve! Olyan aranyos volt, ahogy nyugodtan szürcsölte az italt. Szívószállal. A pofám leszakadt. Ez majd fent lesz a csodavideóim között.
Szóval, ahogy békésen falatozgattam és dobáltam a csontot a kutyának, egyszer csak megjelent az első majom. Egy fél kókuszdióval, amit akkor lopott valahonnan. És a mellettem lévő fára szaladt fel vele. Pont a fejem felett kezdte el megenni a zsákmányt. Így a néni – aggódva az épségemért – megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz, mert a majom le fogja majd dobni a kókuszt.
Hihetetlen ebéd volt!
Baphuon Temple
Ez a templom kicsit olyan érzés volt számomra, mintha egy Harry Potter-filmbe kerültem volna.
A sajnálatos jelenség itt folytatódott. Az elment internet-összeköttetésem már nem jött vissza. Így innentől kezdve a hazafelé vezető út célegyeneséig el voltam vágva a külvilágtól. Ez okozott mókás pillanatokat, de erről majd később.
Ezt a templomot már internet nélkül kellett megtalálnom. Sikerült érzésből odajutnom. No, jól van! Az útvonaltervezés nélküli térképem, meg a templom irányába mutató táblák is segítettek.
Ez a templom is építési területté volt varázsolva. Három fiatal lány ment előttem. Mikor meglátták a kerítést és az állványokat, azonnal el is mentek. Pedig itt is csak meg kellett kerülni a templomot és meg lehetett nézni.
Mit is mondhatnék róla? Szép volt!
Az Elefántterasz
Számtalanszor megfogadtam már, hogy ha nincs internetem, akkor mindig arra megyek vissza, amerről jöttem. Most sem tartottam meg ezt a fogadalmat.
Úgyhogy, mikor innen újra kiértem valahová, megint fingom sem volt, hogy hol vagyok.
Egy érdekes teraszszerű területre kerültem. Amit mintha elefántok tartottak volna a hátukon. Kicsit fáradt voltam, hogy az összefüggéseket felfedezzem. Mindjárt kiderül, miért mondom ezt.
Az utolsó állomásra igyekeztem. Most már abszolút a semmibe veszve. Onnan, ahol voltam, elgyalogoltam egy fél kilométert abba az irányba, ahonnan – úgy sejtettem – elindultam. Aztán a másik irányba is egy kilométert, mert persze nem innen jöttem. Itt aztán megkérdeztem, hogy hol van az Elefántterasz. Mutatta azt az irányt, ahonnan jöttem. Mondta, hogy kb. 300 méter. 290 méter után még mindig nem volt világos, hogy hová is tartok.
Ekkor megkérdeztem két fiatalt is, hogy hol a francban van ez a terasz. Ekkor mutattak rá arra a valamire, ahová a Phimeanakaszról lejöttem. Ja, igen. Az a terasz formájú valami, amit mintha elefántok tartanának a hátukon. Nagyon találóan lett elnevezve Elefántterasznak.
Itt már csak egy bökkenő volt.
Bokator-bemutató
A mai utolsó programom egy Bokator-bemutató volt.
A Bokator egy ősi kambodzsai harctéri harcművészet. Ez az egyik legrégebbi harcrendszer a világon. Még szép, hogy ha ma pont ilyen van itt, akkor azt meg akarom nézni.
A fentnevezett probléma az volt, hogy a terület (Elefántterasz) hatalmas. Vajon hol lesz ez a bemutató ezen belül?
Megkérdeztem egy őrt. Mikor megértette, mit keresek, mutatta az irányt. Aztán azt mondta, forduljak az épület belseje felé az elefánt fejénél. Nem találtam meg a fejet, így bementem az első kapun.
Ott megkérdeztem egy gyönyörű fiatal őrlányt, hogy hol lesz ez a bemutató. Azt mondta, hogy ma nem lesz ilyen. Mondtam neki egy kicsit sírós tekintettel, hogy akkor mehetek haza, mert csak emiatt jöttem ide. “Ez olyan szomorú”, mondta. Láttam rajta, hogy tényleg sajnálja a dolgot. Biztattam egy kicsit, hogy nem olyan szomorú ez. Pedig az. Szerettem volna látni ezt a bemutatót. Egyébként a lány olyan meghatóan mondta azt, hogy “milyen szomorú”, hogy majdnem elhívtam vacsorázni. De aztán visszafogtam magam.
Ha már így alakult, elindultam haza.
Ekkor rohant utánam a lány. Elnézést kért. Ő nem tudta, hogy ma lesz bemutató, mert neki nem szóltak. De miután elmentem, betelefonált a központba és kiderült, hogy mégis lesz. Ezért utánam szaladt. Nagyon jólesett ez a kedvesség.
Fél négy volt ekkor. Azt mondta, hogy a bemutató valamikor négy és öt között lesz itt. Javasolta, hogy addig nézzek meg valamit, majd jöjjek vissza. Nem akartam lelombozni azzal, hogy én már annyi mindent láttam két nap alatt, hogy már nem hiányzik semmi. Viszont tényleg ott volt a kérdés, hogy mi a francot csináljak 1 vagy másfél órán keresztül.
A nagy tépelődés közben láttam meg a mező egyik hatalmas fa szépségét. Szinte kiabált felém. Gyere ide, feküdj le alám. Így tettem. A következő 35 percet a fa alatt heverészve töltöttem el. Néztem a hangyákat, ahogy másznak rajtam. Kerestem a pókokat is, de most nem jöttek.
Mellettem a mezőn mindenféle éppen összeházasodni készülő párok fényképezkedtek. Jó volt nézni a boldogságukat, meg a család és a fényképészek rohangálását.
A harci bemutatót eredeti hangszerekkel kísérték. Mikor meghallottam, hogy a zenészek próbálnak, már tudtam, hogy pontosan hová kell mennem. A fától 30 méterre volt a bemutató. Az első helyen ültem le, pontosan a földre terített lepedő-színpad közepénél, 5 méterre a történésektől.
A harci bemutató csak imitáció volt. Mégis volt benne néhány olyan földre érkezés, amibe még én is beleremegtem, nemcsak a föld.
A csapat kitett magáért. Soha nem láttam még ilyen küzdelmet. Bizonyos elemeiben hasonlít ahhoz, amit a muay thai meccseken már láttam. Szépek a rituálék. Szépek a felkészülés elemei. Szépek az elesett ellenség felé mutatott tisztelet jelei. Ahogy mondtam, ez harctéri művészet, itt az ellenfél likvidálása jelenti a győzelmet. Többféle formában láthattam, hogy ezt hogyan oldják meg. Nagyon jó élmény volt ez az előadás.
Innen már tényleg hazafelé vettem az irányt.
Naplemente
Mikor visszaértem Angkor Wathoz, a Nap már igencsak lemenőben volt. Ahogy az én energiaszintem is. Egy pár pillanatig úgy gondoltam, hogy már nincs értelme erőlködnöm egy naplemente-felvétellel, hiszen már félig el is múlt.
Aztán erőt vettem magamon és egy csodálatos besötétedést rögzítettem 25 percen át. Csináltam volna tovább is, de végül odajött a biztonsági őr, hogy a hídról, ahol leültem a földre, el kell mennem. Mert bezárt a bazár. Így tegnap én voltam az utolsó ember, aki elhagyta Angkor Wat területét.
A területét elhagytam. Az emlékét sosem fogom.
Egy kipipált bakancslistatétel.
És még számtalan élmény.
A szívem tényleg csordultig van hálával, hogy ezeket a dolgokat láthattam és átélhettem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának

Linktree
Rövid bemutatkozás