Elhagytam Vientiánt, ahol kiderült, hogy egy egyszemélyes ágyon nem csak én férek el kényelmesen aludni, hanem a mind a két hátizsákom is.
Az indulás előtt még sikerült egy új taxi alkalmazást beszereznem és egy hajvágást is megcsináltatnom.
A taxiban szótlanul üldögéltünk egymás mellett a sofőrrel, így egyszerűen csak nézelődtem és fényképezgettem.
Készültem a vonatozásra, bízva abban, hogy most simább ügy lesz, mint egy héttel ezelőtt.
Újra a vonaton
A Vientian Railway Station csendesebb hely, mint Luang Prabang volt. Sorban sem kellett állnom, a scanner sem nyelte el a táskámat.
Egy Amazon kávézóban sikerült jeges és cukor nélküli amerikai kávét rendelnem és wifit használva leülnöm a laptopom elé.
Most itt vagyok, és már csak arra várok, hogy felszálhassak a sebesvonatra.
Eddig minden jól alakult, lehet, hogy végre egyszer úgy jutok el a következő állomásra, hogy nem lesz semmi meglepetés?
Vang Vieng
Van Vieng kicsit északabbra, félúton Luang Prabang és a Vientián között. Mondhatom tehát, hogy visszafelé megyek.
Ez csak félig-meddig igaz, mert már a következő ország felé fordítottam a szekerem rúdját. Vietnám előtt az utolsó előtti település Van Vieng lesz, ahol megszállok.
Az úton nem volt semmi meglepetésben részem.
Egyszerűen felszálltam a vonatra, majd egy kicsivel több, mint egy óra múlva leszálltam.
A vasútállomáson csapatokban vártak ránk a taxisok, de én ügyesen kikerültem őket. Most szerencsére olyan szállást találtam magamnak, aminek tudtam a pontos Google elérhetőségeit. Így – miután az állomáson kívül leellenőriztem, hogy csak 5,5 km-re van tőlem – gyalog indultam el oda.
Utoljára “Mae Hongson” városát közelítettem meg gyalog, még februárban. Most nem akartam kihagyni ezt az élményt.
Az úton azon gondolkodtam, hogy miért is szeretem én ezt, amiben most élek. Meleg volt, az út poros, a cipőm alatt végig ropogott a homok. Koszosabbnál koszosabb boltokat és éttermeket hagytam el sorban.
Mégis – ma is – hatalmába kerített az a jókedv, amit akkor érzek, mikor az ilyen helyeken gyalogolok. Lehet, hogy ez a kaland szele, ami megcsapott? Tetszik ez a lassú ismerkedés egy új településsel. Amit azt gondolom, sem a helyiek, sem a kocsiszámra érkező turisták nem értenek. A szemekben sokszor láttam ma is az értetlenkedést, a kérdést, hogy mit keres itt valaki gyalog.
Bár el tudnám nekik mondani, hogy nem keresek semmit. Csak az útra vagyok kíváncsi, meg arra, hogy a pornak milyen formái köszönnek itt rám.
Mindeközben a várost két oldalról körülölelő magas hegyeket is bámulhattam. Észrevehettem szép, öreg házakat és modern “palotákat”. Felfedezhettem ismeretlen autó márkákat. Elgondolkodhattam, hogy egyes motorkerékpárok vajon hogyan képesek még működni, mikor láthatólag a II. vh. környékén gyártották őket.
És még ezernyi olyan csodát láttam, ami csak azért csoda, mert annak nevezem őket.
Öröm azt éreznem, hogy semmit nem csökkent a kíváncsiságom. Semmi nem fárasztó. Semmi nem unalmas. Semmit sem láttam még a már ezerszer látott élményekből.
Tegnap egy barátnőm azt mondta, hogy ő “sokszor csak les, hogy mennyire feszegetem a határaimat.” Ezt tudtam neki válaszolni egy nagyon rövid megfontolás után: “Én erre nem is gondolok. Komolyan. Nem érzem úgy, hogy feszegetnék bármit is. Mintha nem lennének határok.”
Azt hiszem, ez a kulcs. Általában – pszichológiai alapon – sokat beszélünk a határokról, amiket önmagunk védelmében állítunk fel. Én is megtettem korábban. Aztán el is felejtettem megtartani őket, így azok sem védtek meg engem.
Mert határt állítani sokkal könnyebb, mint a határt megvédeni.
De a határ – azzal együtt, hogy megvéd – el is zár a “kinti” világtól. Ezt igyekszem többé nem elfelejteni, ha már egy ideje ösztönösen nem gondolkodom a határaimon. Hiszen most mintha nem lenne kitől megvédenem magamat. Így lett nyitottabb a világom.
Most nincsenek határaim – sem kívül, sem belül.
Ez a Vang Vieng beli első felismerésem.
A szállásom
Egyébként a szállásom sem nagyon fog megvédeni semmitől. Az első percben a kezemben maradt a kilincs belső fele, alig tudtam rájönni, hogy hogyan zárhatom majd be a szobámat. Az ajtón van ugyan egy retesz, de a vége a semmibe lóg, így mókás volt rájönni, hogy hiába toltam a helyére, mintha ott sem lett volna.
A szobámban van szekrény! Hallelujah. Ám, ami ennél is fontosabb, ott várt az asztal és szék, amit kértem. Van egy dupla ágyam, egy működő klíma és egy saját fürdőszoba.
A mostani meglepetés a világítás. Néha felragyog teljes fényében, de legtöbbször csak halványan világít. Olyan, mintha egy véletlen szám generátor vezérelné, hogy mikor halványul el.
Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy egy hang érzékelő vezérli. Szóval, ha azt akarom, hogy teljes fényerővel világítson, csak tapsolnom kell. Akkor pontosan 30 mp-re teljes fényerőre vált, aztán jön az éjszakai mód.
Ha este akarok dolgozni – és ehhez fényt is akarok használni – akkor egy óra alatt 120x kell majd tapsolnom. Szerintem ez itt töltött 7 éjszaka után olyan lesz a kezem, mint Schwarzeneggeré.
A város
Vang Viengről azt olvastam, hogy a turisták már elvitték az igazi arcát és ezt a helyiek nehezményezik is. Állítólag sokat változott az elmúlt 10 évben.
Ennek a változásnak nyomait láttam is mindenhol az utcákon már az első két napon, amin eddig túl vagyok. Rengeteg szállás, sok helyen a backpacker címmel csalogatják az embereket. Minden 10 méteren egy program iroda, mindegyiknek ugyanaz a kínálata .Az utazási irodák is, egymást érik.
Így az első napon azzal szembesültem, hogy kevesebb az étterem, mint az egyéb vállalkozás. Nem azt mondom, hogy nehéz volt megfelelőt találni, de a város központban kevés helyi konyha van. A pizzázók és kávézók közt kevesebb az autentikus élmény.
Úgy néz ki, hogy amit előzetesen olvastam a városról, igaz. Rengeteg létesítmény van itt azért, hogy kiszolgálja az utazókat, és jóval kevesebb, ami a helyieket célozza meg. Együtt érzek az itt élőkkel.
Megértem, hogy a helyiek talán idegennek érzik magukat a városukban. Egyébként az ilyen helyeken én is egyre inkább idegennek érzem magamat. Régóta nem érzem magam turistának, de helyi sem vagyok sehol.
Szerencsére nekem ezzel az érzéssel semmi problémám nincsen. De most nem is az én városomról van szó.
Mindezek ellenére azonnal megszerettem ezt a kisvárost. A tőlem egy kilométerre található városközpontban sok kis utcácska található, rengeteg látnivalóval, így az első két nap sétái nagyon izgalmasak voltak.
Természetesen megtaláltam a helyet, ahol azt ehetem, amit szeretek.
A múlt héten fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire szeretem a rizst. És, hogy mennyire hiányzott ez a Vientiánban, ahol a szállás mellé kapott reggelim toaszt kenyér (megettem, de kihagytam volna) és rántotta volt egy héten keresztül. A városban meg nagyon sokan tésztát kínáltak, így kevesebbet találkoztam rizzsel.
Négy napot fogok még itt tölteni, azt hiszem, lesz élmény és rizs is bőven.
A város sok olyan programot kínál, amiről én most csak olvasok, de nem fogok rajtuk részt venni. Kajakozás a folyón, kajakozás barlangban, gumi abroncsos ereszkedés a folyón lefelé, hegymászás, paramotoros repülés és a királynő a hőlégballonos emelkedés.
Minden ötven méteren ezek csábítanak, de ezeket máshol fogom kipróbálni.
Most elég a rizs és a séta. Meg a magány, mert itt most egyedül vagyok és úgy néz ki, sikerült egy olyan szállást találnom, ami elég messze (1 km, LOL) van a központtól ahhoz, hogy én legyek itt az egyetlen nyugati ember.
Az idegen, aki otthon érzi magát.
Meditáció a villámfényben
Az életem tényleg érdekes. Nagyon szeretem a véletleneknek azt az összjátékát, ahogyan az élet az ajándékokat adja a kezembe.
A következő bejegyzésem a meditációról fog szólni.
Ennek a bejegyzésnek éppen a vége felé jártam, mikor felvillant a telefonom és kijelezte, hogy holnap 50%-os valószínűséggel eső lesz. Abban a pillanatban meghallottam a közelgő vihar zaját.
Rögtön kihúztam a konnektorból a laptopomat, ezzel gyakorlatilag teljesen fel is készültem a viharra. Gondoltam abban a pillanatban, de 10 másodperc múlva már ott álltam, hogy ami jött, az felkészületlenül ért.
Ugyanis olyan erővel kezdett az eső dübörögni a szobám tetején, hogy semmi mást nem hallottam, csak azt az őrületes tomboló zajt, amit csak az eső képes előidézni.
Úgy éreztem, hogy azonnal ki kell mennem a szobám előtti fedett előtérre. Így is tettem. És rögtön arcul is csapott a szél fútta eső. Hiába több méteres az előtér, a viharos szél nem esőpermetet, hanem esőt fújt be alá, így rám is.
Úgy, ahogy voltam, félmeztelenül leültem egy ládára a szobám ajtaja mellett és néztem a vihar elementáris tombolását. Hihetetlen látvány tárult elém az éjszaka sötétjében Az utcai lámpák fényében nagyon szépen látszott a tetőről zuhogó és az égből ömlő eső. Egyet-egyet villámlott is az ég.
A mai meditációmmal már végeztem, de éreztem egy erős hívást arra, hogy ott a ládán ülve azonnal kezdjek el egy másodikat is. Így – úgy, ahogy voltam, félmeztelenül – lehunytam a szememet és elmerültem a viharra koncentrálásban.
Hihetetlen élmény volt a következő 10 perc.
Csak a viharra figyeltem.
A testemen éreztem ahogy az eső vízpermettel és nagy cseppekkel is simogatott. A szél hideg volt, mégsem fáztam, ahogy folyamatosan nekem támadt.
A minden irányból hallható eső a káosz ellenére nagyon megnyugtató volt. Említettem már a blogon, hogy a természetből vett hangok közül az esőt hallgatom legtöbbször munka közben. Így a zene – amit a természet játszott – ismerős volt, de így a valóságban egy egészen más szimfóniának hallatszott. Az állandóan örvénylő hangorkán egy érdekes spirálba csavarta a figyelmemet.
Aztán a csukott szemhéjam mögött is megláttam az első villámot. Hatalmas volt, mégis inkább barátságos, mint ijesztő jelenségnek tűnt. Hangos volt, mégsem rémített meg.
Nem egyszerűen hallottam a dübörgő hangot, hanem láttam, ahogy a várost övező hegyek vonulatában a völgy felé halad. Minden pillanatát élveztem annak a békének, ami bennem volt a tomboló erők ellenére.
Aztán a természet megmutatta az igazi erejét!
A következő villám fénye már nem egyszerűen megjelent a csukott szemem mögött, hanem az tudatom közepén vált valósággá. Az azt követő hang pedig olyan borzalmasan erős volt, hogy azonnal megértettem, milyen kicsi vagyok ebben a világban. Olyan érzés, született meg bennem, amit még soha nem tapasztaltam.
Láttam már a világnak hatalmas képződményeit, tengereket, óceánt, hatalmas hegyeket, a Földet 4 km magasból, ugrás közben. Mégsem éreztem még ezzel az intenzitással azt, hogy milyen hatalmas erők mozgatják ezt a Földet. És, hogy milyen kicsi vagyok én ebben a hatalmas világban.
A szememet végig csukva tartottam a 10 perc alatt. Nem féltem, pedig talán lett volna rá okom, némelyik villám olyan közelinek tűnt. Barátom volt ez a vihar.
Figyeltem ahogy csendesen elmúlik. Aztán, ahogy újra életre kell, mert még egyszer meg akarja mutatni, hogy ki az úr.
Nekem már nem kellett volna megmutatni. Ezt az elementáris erőt elég egyszer ilyen különleges módon tapasztalnom, soha nem fogom elfelejteni.
Még pár napig itt leszek ebben a városban, sok kilométer vár még rám, bármit találhatok még itt.
De abban biztos vagyok, hogy a legszebb élmény amit Vang Viengből elviszek már megvan.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás