Viselkedési formákat tanulni és alkalmazni szerintem könnyű dolog.
De lehet-e velük LEGO-zni?
Azt vettem észre, hogy a válaszom igen.
Összeraktam magam
Pár hete tanultam egy vietnámi viselkedési formát. (Erről írtam a “Tuy Hòa látnivalói” című írásomban.)
Elkezdtem alkalmazni.
Utána pedig elkezdtem gondolkodni azon, hogy a megfigyelés, vagy tanítás után felvett viselkedési elemek hogyan vannak jelen a mindennapjaimban.
Végiggondoltam, hogy milyen elemek épültek be a viselkedésembe. Ezek honnan származnak. És legfőképpen milyen viszonyban vannak az aktuális élőhelyemmel. Felfedeztem némi ellentmondást és egy pici diszharmóniát.
Így jöttem rá, hogy tulajdonképpen LEGO kockákkal játszom az életemet ezen a területen.
Is.
Mutatom, mire gondolok.
Wai
A legelső – addig ismeretlen – viselkedési elem a wai volt. Erről pontosan egy éve írtam “Az első hét Koh Samui szigetén” című bejegyzésben.
A wai a két tenyér mellkas előtti összetétele (mint az imádkozásnál), és a fej enyhe meghajtása. Azonban nemcsak egy egyszerű mozdulat. A tisztelet, az alázat és a jóindulat kifejezése.
Ezt a mozdulatot az elmúlt egy évben szerintem nem volt olyan nap, amikor ne alkalmaztam volna.
Elhoztam Thaiföldről, Indonézián, Laoszon és Kínán át Vietnámba is.
Itt vettem észre, hogy ezt itt nem használják. Engem ez nem zavar, én használom. Azért, mert részévé vált a gondolkodásomnak, a viselkedésemnek és az életemnek.
Kell egy kis kultúrtörténeti magyarázat ide azért, hogy teljesen érthető legyen a folyamat, amin keresztül mentem.
Adott tehát a wai, a fent leírt tartalommal. Ebbe érkeztem meg. Aztán átmentem Indonéziába és ott tovább használtam. Én ezt nem tudhattam, de Indonéziában más a neve ennek a gesztusnak, és a tartalma is más. Ott sembah a neve. Erősebben kapcsolódik a tisztelethez, hódolathoz, vallási és ceremoniális helyzetekhez. Ezért nem is használják olyan gyakran, nem annyira hétköznapi reflex, mint Thaiföldön. Ám amikor adtam, vissza is kaptam. Nem voltam vele tisztában tehát, hogy “feleslegesen” csinálom olyan gyakran. Tovább használtam.
Thaiföldre visszatérve a helyére került a dolog.
Innen mentem Laoszba. Ma már tudom, hogy ott is más a neve, történetesen ott nop a neve. De a tartalma és a hétköznapi jelentése nagyon közel áll a thaiföldi testvéréhez. Ott tehát nem voltam vele “fehér holló”.
Itt Vietnámban viszont nem része a városi életnek. Helyette inkább biccentenek. Ha ezzel a gesztussal akarnék találkozni, valószínűleg más közegben kellene keresnem.
Volt az utamnak tehát egy 8 hónapig tartó része, amikor használtam, ahogy mások is. A kulturális eltérés nem jelent meg tudatos szinten. Aztán 4 hónapja használom, annak ellenére, hogy ezzel egyedül vagyok. Felismertem ezt a különbséget.
Ennek ellenére – különösebb döntés és elemzés nélkül – folytattam a használatát. Bennem nem változott meg az, hogy tisztelettel és alázattal fordulok a velem szemben álló ember felé. Ajándék ez magamnak – amit minden nap kibontok –, és adok belőle a másiknak is.
A mosoly és az elutasítás
Bali legfontosabb tanítása az volt számomra, hogy hogyan adok választ az állandó “zaklatásra”. Erről írtam a “Bali másként mosolyog: nem minden paradicsom egyforma” című írásomban.
Ekkor értettem meg, hogy az én felelősségem az engem ért állandó kérdések, kérések, szolgáltatási ajánlatok, figyelem megszakítások kapcsán csak annyi, hogy elutasítom azt, amire nincs szükségem. Ezt wai, mosoly és egy kedves “nem, köszönöm!” hármasával adom meg. Eddig és nem tovább.
Az elutasítást követő válasz nem az én felelősségem. Ha kedves gesztust kapok vissza a kedvességemért, akkor örülök. Ha közönyös vagy agresszív a reakció: nincs rám hatással. Osztozunk a kölcsönös udvariasságban, ha van. Én ekkor a “pozitív” oldalon vagyok. Ha nincs kölcsönös udvariasság, én akkor is a “jó” oldalon vagyok.
Magam miatt használom azóta is naponta százszor ezt az elutasítási módszert.
Amúgy is szinte mindig mosolygok, miért ne tenném ezt akkor is, ha nemet mondok?
Az elmúlt hónapokban értettem meg azt a mondást, amit tinédzser korom óta ismerek. És pont ezzel az elutasításhoz kapcsolt felismerésemről szól.
“Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád.”
Már jó ideje a világra mosolygok. Szerencsére sokszor a világ egy másik ember szemében van és egy arc mosolyog vissza rám. Néha meg “csak” egy felhő…
Két kézzel
Ez a legújabb gesztusom. Idézem a korábbi írásomból:
Az elmúlt hetekben tanultam egy nagyon fontos apróságot. A vietnámi emberek két kézzel fogják meg azt a dolgot, amit át akarnak adni a másiknak. Ez a tisztelet jele. Ez egy olyan dolog volt, amit láttam, de soha nem gondolkodtam rajta. Csak utólag nyert értelmet a látvány.
Azóta én is két kézzel fogom meg például a pénzt, amit átadok másnak. És azóta látom, hogy milyen mérhetetlen örömet okoz ez a kis apróság.
Még akkor is meglepetést okoz, amikor a vietnámi fél nem adja ezt a tiszteletet. Saigonban vagyok. Pörgős, ezer ember mindenhol. A pincérek lazák, az árusok flegmák, vannak olyan viselkedési elemek, amik inkább nagyvárosiak, mint vietnámiak. De abban a pillanatban, amikor a pincér lazán, egy kézzel adja a számlát, majd meglátja a két kezemben tartott bankjegyeket, valami megváltozik. A flegma pincér ilyenkor megrezzen és meghajtja a fejét. Nem hiszem, hogy előttem. A kapott tisztelet előtt.
Viszem tovább
Ezek az apró mikrováltozások indították el a gondolkodásomat.
Ezeknek a gesztusoknak jelentése van. Rám és a másik emberre is.
A saját életemre vonatkozó hatásokat érzem és élem.
Az országokon átívelő hatásokat is megtapasztaltam.
Pár hete rájöttem, hogy nekem nagyon tetszik ez a viselkedés-LEGO.
Kapok egy-egy kockát itt is, ott is.
És ha ez a kocka engem épít, akkor azonnal beépítem a viselkedésembe és nem engedem el, amíg nem akarom.
Hamarosan megyek Kambodzsába. Nem akarom tudni előre, hogy két kézzel adjuk-e át egymásnak a tárgyakat. Én két kézzel fogom. Mert tisztelem a másikat. És tisztelem magamat is annyira, hogy megtartsam ezt a kockát.
Most még nehezen képzelem el magamat egy magyarországi boltban, ahol a bankkártyámat két kézzel adom át a pénztárosnak, majd – mielőtt elveszem tőle a blokkot – bemutatok egy wai-t és kimondom, hogy “hálásan köszönöm!”.
Ő, azt feltételezem, nem fogja érteni.
Nem baj. Én már most értem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás