Az ötödik napomat kezdtem meg ebben a tengerparti városban.
Érdekes gasztronómiai élményekkel gazdagodtam az elmúlt napokban.
És egy izgalmas találkozással, amiről most még korai beszélnem.
Szellemváros
Az első pillanatra feltűnt nekem, hogy ez a város más. Hatalmas épületek, hatalmas utcák, olyanok, amiket már számtalanszor láttam. De a forgalom, az emberek száma valahogy nincs párhuzamban a méretekkel.
Rengeteg hatalmas – 10, 20 emeletes – épületet látok itt szerkezetkészen. Észrevehető, hogy évek óta állnak így. Bekerítve, üresen és nem magányosan. Valahogy olyan érzésem van, hogy minden befejezett épület mellett van legalább egy, amelyik nem készült el.
Az éjszakai utcák még kevésbé passzolnak ehhez a város méretéhez. Még kutyából is kevés van az utcákon, nemhogy emberből. Van éjszakai élet, sok árus kínálja az ételt még éjfél környékén is. A megszokott módon akár hajat is vágathatnék éjszaka. Jönnek-mennek a motorok. De minden mozgás ellenére éjszaka még üresebb a város. Illetve, ilyenkor még furcsábbak a befejezetlen épületek. Hiszen ezek nincsenek kivilágítva. Csak árválkodnak sötéten a fekete ékszakában.
A város története
Ennek a különleges városnak a történelme is különös. Szokásomtól eltérően kicsit itt is foglalkozom a tényekkel. Ha nem érdekel, ugorj nyugodtan a következő bekezdésre. Ott már enni fogunk.
A város az 1950-es években kezdett el kialakulni. Nevét Norodom Sihanouk királyról kapta. Ezért nincsen olyan régi történelmi városmagja, mint “Phnom Penhnek” vagy “Kampotnak”. Eleve kikötővárosként született.
Aztán a 2010-es évek második felében elképesztő tempóban érkezett a kínai tőke. Kaszinók, szállodák, apartmanházak és hatalmas ingatlanfejlesztések épültek. Csak 2016–2018 között körülbelül egymilliárd dollárnyi kínai befektetés érkezett a tartományba. Máris megvan a válasz, hogy Sihanoukville méretei miért nincsenek összhangban az utcai élettel.
A kínai befektetők kaszinókat, hoteleket, apartmanházakat, irodaházakat kezdtek építeni, de nem csak ennyi történt. Az egész modell egyik motorja az online szerencsejáték volt. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy turisták ültek a kaszinókban: Sihanoukville-ből interneten szolgáltak ki főként kínai játékosokat. Ehhez rengeteg kínai dolgozó, vállalkozás és ingatlanfejlesztés kapcsolódott.
Aztán 2019-ben a kambodzsai kormány kihúzta a dugót. Nem újították meg az online szerencsejáték-engedélyeket. Így annak az évnek a végéig közel fél millió kínai ember hagyta el Kambodzsát. Erre jött még a COVID. Megvan tehát a válasz, hogy miért van itt ennyi be nem fejezett épület.
Mennyi is.
Engem annyira lenyűgöznek a számok, hogy végül ezt is megosztom. 2023 szeptemberében 1069 vizsgált épületből csak 475 működött; 177 elkészült, de nem működött, 364 építése pedig fel volt függesztve.
Ennyit a történelemről és a számokról. Együnk valamit.
Bátorságpróba
Megpróbáltam végiggondolni, hogy mi olyat ettem Ázsiában, amit előtte nem. Nem “vadászom” a különleges ételeket. Azt eszem, ami elém kerül. Így nem olyan sok a “különlegességek” száma. De azért akad.
Sáska. Szöcske. Lárva. Csiga. Béka. Angolna. Balut (kacsatojás, kacsával a belsejében). Kecske. Rengeteg helyi étel, mindenféle olyan dologgal, amiről elképzelésem sincs, hogy mik voltak, vagy mi a nevük. Ide számítanám még az egzotikus gyümölcsöket, köztük a kedvenc duriánomat is.
A kalandozást rögtön elkezdtem, ahogy Koh Samuira érkeztem. Ott ettem először sült rovart. Azóta is többször vettem, legutoljára a múlt héten egy nagy pohárral. Egy adag sáska egy fél órás mozizásra bőven elég. És töredékébe kerül, mint a csipsz. Így én nem főételként, hanem rágcsálnivalóként eszem.
Akkor, és ott kihagytam a skorpiót és a madárpókot. Akkor még nem volt hozzá bátorságom. Azóta furdal a kíváncsiság, hogy legközelebb lesz-e hozzá merszem.
Tegnapelőtt – az utcán sétálva – kiszúrtam egy árust. Általában messziről látható, ha valaki rovarokat árul, mert elég nagy kupacokban tárolják őket a pultokon. Gondoltam, veszek magamnak egy kis esti csemegét.
És akkor megláttam. A madárpók akkora volt, hogy simán kitöltötte a tenyerem. De nem volt egyedül! Tőle balra rengeteg kicsi, pálcikára tűzött kígyó, jobbra pedig egészben elkészített kismadár volt.
Elsőre csak annyit tudtam kinyögni, hogy “Jézusom!”. Aztán vettem mindegyikből egyet. A kocka el van vetve. Már csak el kell őket fogyasztani. Ezt otthon terveztem megtenni.
Mielőtt nekiláttam volna, azért megkérdeztem az AI-t, hogy ezeket így egyben egyem-e meg. Megegyeztünk benne, hogy a kígyót keresztülbökő fa pálcikán kívül mindent illik megenni.
Miután ezt megtudtam, nekiláttam enni. Közben az AI bedobta a következő kérdést: “És most már csak egy kérdés maradt: meg is eszed mindhármat? 😁”
A következőt írtam vissza: “A csirke fejét éppen leharaptam. Volt rajta egy kicsi toll is. Most nyeltem le. Olyan az íze, mint a sáskának a múlt héten.” Így már volt kész válaszom, mikor másnap valaki megkérdezte, hogy milyen íze volt. Nem a leghasználhatóbb válasz az, hogy pont olyan, mint a sáskának, de ez a tény.
Aztán jöttek a további élmények. A madár kemény volt. Dolgozni kellett vele, hogy ketté haraphassam. Az íze viszont nagyon jó volt. A kígyót is nehéz volt szétmarcangolni, gondolom a bőre miatt. Viszont a csontjait egyáltalán nem volt nehéz elfogyasztani. A végére hagytam a pókot. Egyesével megettem a lábait. Aztán a fejét, végül a potrohát. Egyik ételnek sem volt olyan része, ami ne ízlett volna.
Itt kénytelen vagyok egy kicsit elmélázni. Egy kismadár lábai, vagy a csőre. Egy kígyó, ami egyébként halálra rémiszt, ha él. Egy pók, amit ha meglátnék, a tengerig futnék. Mégis mindegyik a számba, majd a gyomromba került. Amiről sorban kiderült számomra, hogy jó ízű, élvezetes étel. Nem lehet, hogy csak az előítéleteim miatt volt bennem félelem? Hogy ezek miatt kellett bátorságot gyűjtenem. Igazából nem az étel iránti félelmemet kellett legyőznöm, hanem az előítéletemet.Utána beszélgettem erről a fiatalabb lányommal. Akkor jutott eszembe az, hogy ha abból a feltételezésből indultam volna ki, hogy az itteni emberek valószínűleg nem esznek olyat, ami rossz, akkor hamarabb is feloldódhattak volna bennem ezek az előítéletek.
Mondhatnám, hogy ennyit a gasztroélményekről.
De nem lenne igaz. Tegnap egy igazi orosz étteremben voltam. Ahol igazi, autentikus borscsot ettem. Méghozzá vodka és savanyú uborka kíséretében. Aztán pedig orosz salátát.
Végül ma japán étteremben voltam az előbb. Egy vaszabis polippal kezdtem. Ezt követte egy terijakis rizstál, majd egy “egg tart”. Az egészet az imádott görögdinnye dzsúzzal öblítettem le. A dzsúz mindig kiváló, ahogy most is az volt. A mai ebédemről azt hiszem, sokat elárul, hogy a kiváló dinnyelé volt a leggyengébb tétele. Már a rizs is arra késztetett, hogy átgondoljam az életemet, de a polipnál majdnem elvesztettem az eszméletemet. Jó, talán költői túlzások ezek. Maradjunk annyiban, hogy eszméletlen finom ebéd volt.
Egy temetés a végére
Nem azért vettem, hogy itt lehelje ki a lelkét.
Nem arra tervezték, hogy naponta 5-10 kilométeren át vigyázzon a lépteimre.
Mégis megtette, amit kellett. Kb. 3000 km kellett ahhoz, hogy elérkezzen az utolsó napja. Az azt hiszem a többszöröse annak a távnak, amire megalkották.
Ma elbúcsúztam a korábbi futócipőmtől.
A helyi plázában vettem egy új futócipőt. A régiről készítettem pár képet és egy videót, mert majd szeretném megmutatni a “The Miracle Is Already Here” videók között. Miközben a pláza mellett az utolsó pillanatokat örökítettem meg, egy biztonsági őr gyanút szimatolt. Odajött, és ketten néztük a lábbeli végső perceit.
Bevallom, hogy egy kis hullagyalázást azért elkövettem. A cipőfűzőket kivettem a cipőkből.
A temetés nem volt szomorú. Hálát éreztem a cipőért. Sokáig szolgált. Jól szolgált. Erre gondoltam, mikor a kukába dobtam.
Ha van cipő mennyország, akkor ez a cipő ott most biztosan nagyon boldog.
Legalább annyira, mint én Sihanoukville-ben.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának

Linktree
Rövid bemutatkozás