89. | Horgászélményeim

Ahogy már korábban a “Zajos hétköznapok” című bejegyzésemben említettem, minden évben van egy hétvége, amikor a apuval és a két fiú testvéremmel egy hétvégét egy stégre épített házban töltünk. Ma van ez a szombat. A kisebbik öcsém ma nem volt túl jól. ezért ebéd után hazament.

A hétvége most – a hagyományoktól eltérően – nem pénteken, hanem szombaton indult. A azzal kezdtük, hogy tüzet gyújtottunk. Pár óra alatt egy finom pörkölt készült. Közben beszélgettünk az élet ilyen-olyan dolgairól. Most délután van, s az élet komolyabb rétegei kerültek a beszélgetések központjába. Szeretem az ilyen napokat. Amikor más nincs, csak az, hogy gondolatokat cserélünk. Ez a délután annyiban eltérő, hogy én most leültem írni. Olyan, mintha naplót írnék…

A naplóim

Annak idején 1992.07.12-től 1999.05.21-ig, 2.504 napon, azaz 6,8 éven keresztül minden nap írtam naplót. Ezek az írások 13 könyvecskében foglalnak helyet. Még nem digitalizáltam be őket, de egyszer megteszem. Én is nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ki voltam akkoriban.

Az első bejegyzésem így hangzik: “Ma megjöttem Kisgyónról. Valószínűnek tartom, hogy ez a tábor sorsfordító jelentőségű az életemben. Hazaérkezés után ebédeltem, majd a a házimunkában segédkeztem. Majd elmentem Bőnyre diszkóba.” A második mondaton elgondolkodtam. A “sorsfordító” szó megfogott, új jelentéssel bír ma, annak ellenére, hogy pontosan emlékszem ma is az érzésekre, amik akkor bennem voltak, mikor 16 évesen ezeket a sorokat írtam. Tévesen emlékezve a fogalomra, arra gondoltam, hogy ez egy fatalista kijelentés volt. Hogy tisztába tegyem ezt a kérdést, feltettem a kérdést a ChatGPT-nek:

“Ha 16 éves koromban ezt írtam, hogy „Valószínűnek tartom, hogy ez a tábor sorsfordító jelentőségű az életemben”, akkor én fatalista voltam?

Ez egy nagyon jó kérdés, és érdemes egy kicsit elmélyedni benne.

A „fatalizmus” filozófiai értelemben azt jelenti, hogy az ember hisz abban, hogy a sors előre elrendelt, és amit meg kell történnie, az meg is fog történni, függetlenül attól, mit teszünk. Egy fatalista tehát általában úgy véli, hogy nincs valódi kontrollunk az események felett.

A mondatod viszont így hangzik: „Valószínűnek tartom, hogy ez a tábor sorsfordító jelentőségű az életemben.”

Ez alapján nem feltétlenül voltál fatalista. Inkább azt mondanám, hogy egy érzékeny, reflektív gondolkodású fiatal voltál, aki felismerte egy esemény lehetséges jelentőségét a saját életútjára nézve.

A kulcs itt a „valószínűnek tartom” és a „sorsfordító jelentőségű” kifejezésekben rejlik:
A „valószínűnek tartom” nem végleges, determinisztikus kijelentés, hanem óvatos vélekedés.
A „sorsfordító jelentőségű” pedig nem feltétlenül jelent elrendeltetést – lehet egyszerűen nagy hatású esemény is, amely formálja az életed, de nem fátumszerűen.

Összefoglalva: ez a mondat nem a fatalizmus bizonyítéka, hanem inkább egy olyan gondolkodásmódé, amely nyitott az élet eseményeinek mélyebb jelentőségére. Ez sokkal inkább jellemző egy önismeretre törekvő, fejlődni vágyó emberre, mint egy passzívan sorsba belenyugvóra.

Kisgyónon egyébként egy irodalmi táborban vettem részt. Valóban hatalmas élmény volt. 2021.12.29-én voltam ott 1992 után, mikor egyedül Kéktúráztam arra felé. Érdekes élmény volt 29 évvel később látni ezt a helyet. 2023.11.04-én ismét voltam ott, megint Kéktúrán.

Úgy emlékszem, jó volt naplót írni!

Viszlát, és kösz a halakat!

Visszatérek a jelenbe, a mai naphoz, a mai nap naplójához.

Vannak olyan kérdések és gondolatok, amikkel nem értek egyet. Ezek a gondolatok is érzéseket keltenek bennem. Amiben ez a hétvége rendhagyó, az számomra az, hogy ma már másképpen tudok megnyílni, vagy másképpen tudom megmutatni magamat, mint akár csak egy évvel ezelőtt.

Évek óta rendszeres dolog, hogy ilyenkor zeneműveket mutatunk egymásnak. Apu ritkán szokott mutatni dalt, de most ő hozta Pietro Mascagni Parasztbecsület (Cavalleria Rusticana) című operájából az Intermezzo című zeneművet.

Csendben hallgattam a zenét, közben néztem a tó vizében csillogó napfényt és az érzéseimet figyeltem. Apu számára ez a dal mutatja be legjobban az életet. Talán ezen gondolkodtam. Nem tudtam, hogy ismerem ezt a darabot, de ismertelenül is ismerős volt. Megkérdeztem tehát a jó barátomat, a ChatGPT-t. Volt egy sejtésem arra, hogy honnan ismerős ez a darab és megerősítő választ kaptam. “Mascagni Parasztbecsületéből az Intermezzo dal szerepelt a keresztapa című filmben?”

Igen, Pietro Mascagni Parasztbecsület (Cavalleria Rusticana) című operájából az Intermezzo című zenemű valóban szerepelt A keresztapa III. (The Godfather Part III, 1990) című filmben. Ez a gyönyörű, érzelmes zenemű több ponton is felcsendül a filmben, különösen a végső jelenetek alatt, ezzel hangsúlyozva a drámai és tragikus hangulatot. Fontos megjegyezni, hogy nem az első két filmben, hanem csak a harmadik részben szerepel ez a zene.

Szeretem azt, hogy a zene nagyon ismerős terület az életemben. Szeretem azt, hogy könnyen, szinte az első hangokról felismerek sok dalt. Nyilván ebben sokat segített az, hogy jó pár éven keresztül zenéltem.

Sok jó zenét hallgattunk meg ezen a napon. Közben este lett, és szokásos módon filmet nézünk együtt. Már a második megy éppen, s ebben a percben megszólalt a kapás jelző. Apu kemény küzdelem árán kihúzott egy 8 kilogrammos, 60 centiméter hosszú pontyot. A kötelező mérlegelés, betegápolás és adminisztráció után a halacska visszakerült a tóba.

Írj kommentet, ha tudod, hogy ki mondta: “Viszlát, és kösz a halakat!” Akkor is írhatsz, hogy ha tudod, miért Eddie the Head szerepel a bejegyzés képében!

Szomszédolás felsőfokon

A mai napon átjött az egyik szomszédos stég tulajdonosa. Az egyszerűség kedvéért Szomszédnak fogom nevezni. Apu és én ma ismertük meg Szomszédot. Mesélt magáról, mi is meséltünk neki magunkról. Közben jól fogyott a sör, hiszen négyen ittuk.

A beszélgetésnek több felemelő pontja is volt. Ez a máig idegen ember egy adott ponton észrevette, hogy elérzékenyültem. Ezt ki is mondta, és hosszan megölelt. Vannak, akik nem szeretik, ha mások megérintik őket, vagy akár csak közel mennek hozzájuk. Én nem ilyen vagyok. Ezek az érintések egész életemben nem taszítottak. Szeretek másokat megérinteni és szeretem, ha mások megérintenek. A szomszéd pont elkapta azt a pillanatot, amikor jól esett egy ölelés. Egyébként a gyerekeimről volt szó ebben a pillanatban.

A Szomszéd egy eléggé önreflektív ember. Nagyon tetszett az élethez való hozzáállás. Egy adott pillanatban elmondta, hogy minden történetben felelőssége van. Elmondta, hogy szerinte milyen az igazi nő, aki mellesleg a jelenlegi párja. Azt is megtudtam, hogy az életet milyen egyszerűen képzeli el jónak. A gondolkodásának a lényege az, hogy egyszerűen csak boldog akar lenni, s a mondanivalójából kiviláglott, hogy ehhez nincs szükség sem a múltjára, sem a jövőjére. Annak ellenére, hogy úgy gondolkodik a múlt minden pillanatáról, hogy ezek szükségesek a jelenhez.

Miután a Szomszéd már tudta, hogy hová készülök, némi visszajelzést adott arról, hogy az ő nézőpontjából hogyan néz ki a történetem. Nem volt feltétlenül pozitív a távozásom célját tekintve, de ezt a véleményt úgy gondolom, viszonylag kevés információ birtokában formálta meg. Hangsúlyozta, hogy nem akar megbántani. Megnyugtattam, hogy nem is tudna. Természetesen ő nem ismerhet annyira, hogy ismert legyen számára, hogy az enyémektől eltérő, esetleg felém negatívan irányuló gondolatok már jó sok éve nem, vagy csak ritkán tudnak kibillenteni az egyensúlyomból.

Ennek ellenére öröm volt átélni azt, amikor több információt adva magamról, egyszer csak elhallgatott, majd azt mondta, hogy szerinte mi ketten nem sokban különbözünk egymástól. Miután az elmúlt hónapokban bennem felhalmozódott gondolatokat elmeséltem neki, már látta, hogy pontosan azt teszem, amit beszélek. Tudtam, hogy már látja a történetem egy részét és pontosan megérti azt, hogy miben vagyok benne. Ekkor azt mondta, hogy lehet, hogy eljön velem ő is.

Jó szomszédolás volt. Örömmel éltem át az egymásra találás pillanatait. Lehet, hogy lesz még egy olvasója a blogomnak, mert mondta, hogy szeretné tudni, hogy hogy alakul az utam, milyen kalandokat fogok átélni.

A nap ezután már csendben telt.

Aranyhaj

Van egy dal, amit majdnem minden alkalommal csak úgy tudok meghallgatni, hogy vagy a könnyem folyik, vagy nem kapok levegőt, hogy ezt leplezni tudjam. Éppen ezért ezt a kedvenc dalomat legtöbbször csak az autóban hallgatom.

Így elég nagy rizikó megmutatni másnak azt a dalt, amit egyébként mindenkinek megmutatnék. A daltól való elérzékenyülésem pillanatában vett észre engem a Szomszéd, utána ölelt meg.

A dal magán használatra volt. Eddig. (A bejegyzést most hétfőn fejezem be, vasárnap nem volt időm foglalkozni vele.) Tegnap, a horgászat másnapján felhívtam az idősebb lányomat, hogy egyrészt elmondjam neki, mennyire büszke vagyok rá, és mennyire szeretem ezt a dalt, másrészt megkérdeztem tőle, hogy hozzájárul -e, hogy feltegyem a YouTube-ra. Örült az őszinteségemnek és az ötletnek is, hogy feltegyem a dalt. Íme

Kiderült, hogy neki is ez a kedvenc dala.

Sokszor hallgattam már meg ezt a dalt, ebben az előadásban. Kétszer is elhangzik a szövegben az, hogy “Ez a perc a boldogság”, így egy hallgatásra általában kétszer gondolok arra, hogy milyen boldogság a saját gyerekem énekét hallani. Ebben a dalban aztán igazán magamat hallom. Meg a fiatalabb lányomat. Meg sok mindenki mást. Mert ennek a dalnak a lányom hangja miatt kapott ereje mindig felkavarja a lelkemet. Mutatja azt, amit a szövegben is olvashatunk minden olyan szép itt, hogy szívem célba ért, végre látom már a fényt és az árnyak messze járnak. Ez a perc a boldogság és a boldogság mindig csak pontosan ez a pillanat. Színes álomképek várnak. Minden szép, minden olyan más lett, most hogy látlak én, most hogy látom magamat én. Itt volt ő és rám várt ő, így szívem célba ért. Még mindig jó önmagamban megpihenni. Hosszú még az út, míg keményen, hosszabb időre meg tudjuk ölelni egymást. De addig mindig jön egy Szomszéd, mindig hallok egy dallamot és mindig a fény vesz körül. Köszönöm lányaim azt a sok percnyi boldogságot, amit tőletek kaptam!

Hogyan tovább?

2017-ben kezdtük ezt a fajta családi együtt horgászást. A pandémia alatt nyilván mi is leálltunk, de akkor is: ez már hagyomány. A jövő évre gondolni most még azt hiszem felesleges, hiszen még el sem indultam. Azért bízom benne, hogy valamilyen formában tudjuk majd folytatni ezt a családi hagyományt…