254. | Vientian

Nyolc éjszaka Laosz fővárosában.

Többen mondták nekem, hogy kettő nap is elég. Ami igaz is, ha turista vagy. Én azonban élni jöttem ide, nem látogatóba.

Amikor nekilátok ennek a bejegyzésnek még hátra van három éjszakám itt, de már most mondhatom, felejthetetlen élmények kötnek ehhez a városhoz.

Az első vonat utazásom Ázsiában

A “Hit the Road Steve” szavakkal a szívemben elindultam a vasútra.

15 percet türelmesen vártam a jegyvásárláskor kapott ingyenes fuvaromra, majd megkérdeztem, hogy mikor érkezik meg az autó. A válasz a helyi szokásoknak megfelelően kellően tömör és kevésbé informatív volt: már úton van a sofőr.

A buszban találkoztam egy német sráccal, aki megmutatta, hogy nem csak én élem át a bizonytalan pillanatokat. Miután megmondtam neki, hogy Vientiánba megyek, kicsit összezavarodott, mert ő meg Vietnámba tartott. Elbizonytalanodott, hogy egyáltalán jó buszon ül -e. A busz megállt, amíg a kérdést sikerült tisztázni. Nem volt könnyű eset, mert a srác nagyon keveset beszélt angolul, a sofőr meg semennyit sem.

Szerencsére ő is a jó buszon ült.

A vasútvonal egy hatalmas épület mögött húzódik. De, hogy ezt megláthassam, át kellett esnem három ellenőrzésen és egy infarktus közeli állapoton.

A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy az utak Laoszban nagyon rossz állapotban vannak. Ezen hivatott segíteni a vasút. Ezzel két baj van. A vasútvonalak iránya és száma nem annyi, mint amire szükség lenne. A másik “gond”, hogy a vasutak nagy részét Kína birtokolja. Ha jól tudom 70%-30% arányban. Így itt nagyon éreztem, hogy milyen lehet Kína kívülállóként.

Így utólag kicsit érthetőbbé vált számomra, hogy miért is kell útlevél egy vonatjegy vásárlásához is.

Az épületbe csak úgy lehet bejutni, ha bemutatod az érvényes jegyedet. Több hivatalnok ül asztalok mögött a főbejáratnál, így jegy nélkül esélytelen a váróterembe kerülni. Amikor megérkeztünk, egy nagyon hosszú sorba álltunk be, hogy ezen az első ellenőrző ponton átjussunk.

Onnan pedig libasorban máris mehettünk a repülőtérről már ismert szkennerekhez. Minden csomagot átvilágít egy gép, illetve testszkennerrel engem is körbe rajzoltak.

Bedobtam a két hátizsákom az 1 méter hosszú gépbe, lebegtettem a karjaimat, amíg a bombát keresték rajtam, majd azonnal mentem is a gép másik oldalára. Pár másodpercet töltöttem csak a két hátiszákom nélkül, de majdnem örökké tartó búcsúzás, vagy egy hirtelen szívmegállás következményében elszenvedett halál lett a vége.

Felvettem a nagy hátiszákomat és… A kicsinek (laptop, pénztárca, bankkártyák, útlevél stb.) nyomát sem láttam. Azonnal körbenéztem, hogy kinek a kezében látom meg, vagy ki vette a hátára. Senkit nem láttam se gyorsan, se lassan elhagyni a helyszínt. A táskák folyamtosan jöttek ki a gépből, de az enyém sehol nem volt.

Felfoghatatlan volt, hogy hol a táska, és a szokásos nyugalmam is elszállt pillanatok alatt, mert kb. az volt az érzésem, hogy megsemmisültem. Nem nagyon kellett kifejtenem magamnak, hogy mit fogok pénz, munkaeszköz nélkül csinálni. Arra gondoltam, hogy írok egy “Hogyan éljünk túl Ázsiában egy száll telefonnal?” című bejegyzést, aztán a Mekongon elhajózom a Holdba.

Azonnal a szkenner mögött álló három hivatalnokhoz fordultam, de nagyon elfoglaltak voltak. Ketten éppen a La Cantinában tegnap megismert két belga srác csomagjait szedték darabokra, mert a fiúk nem tudták, hogy a vonatra nem lehet fegyvert vinni és volt náluk egy-egy zsebkés.

A harmadik hivatalnok a sürgető “Hello, Hi, Szabajdi” SOS jelzésemre csak észrevett végül. Nem cifráztam túl, azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy hol a hátizsákom. Ő belenézett a gép belsejébe, aztán intett, hogy ott van bene. Az arca meg mintha azt üzente volna, hogy “Ne fossál mán öcsém, minden rendben van.”

Örültem, hogy senki nem lovasította meg a vagyonom nagy részét és nem is akartam rajta gondolkodni, hogy miért az enyém ragadt be a gépbe. Örültem, hogy magamhoz ölelhetem.

Nagyon rossz érzés volt megélni azt az egy percet, amíg nem tudtam, hogy mi történt. Biztosan éreztem, hogy meg tudom majd oldani azt a helyzetet, ami táska nélkül várna rám. De közben azt éreztem, hogy elég kalandos az életem anélkül is, hogy ilyen bónuszokat dobjon be egy szkenner.

Enni akartam. No, a hely ebből a szempontból nagy csalódás volt. 3 vagy 4 büfében lehetett ételt venni, de semmi olyan nem volt, amit hónapok óta eszem. Mondjuk rizs, zöldség, gyümölcs. Csupa gyors és előre csomagolt szemét kaja.

Így a legjobb lehetőségként értékelve két hotdogot ettem úgy, hogy egyáltalán nem akartam hotdogot enni. Azt nem tudom, hogy mi történt a szemem előtt, mert 10 perc kellett, mire megkaptam a két pompás darabot. Most ironikus voltam egyébként.

Ázsiában előszeretettel csavarnak mindent a végpontig. Azt már említettem, hogy a légkondi midig az Antarktisz és a mélyhűtő közötti fokozaton működik. A kaját ezzel szemben mindig olyan melegre izzítják, hogy szerintem még az Egy Gyűrű is megolvadna. Frodó nem kellett volna, hogy Mordorba menjen, elég lett volna itt kaját kérnie.

Miután a kezemen lévő égési sérülések miatti sokk elmúlt, nem volt más dolgom, mint várni a soromra. Szó szerint. Ugyanis a peronra nyíló ajtók zárva vannak. A vonat indulása előtt nyitják csak ki a lánccal lezárt kapukat. És, hogy biztos legyen a dolog, még egyszer ellenőrzik a jegyeket. Addig meg állhatunk a sorban.

Túlélve a szívmegállást, a sárkány leheletét és a végtelen sorban állást, végre felszállhattam a vonatra.

A vonatot sebes vonatként nevezik meg, amiből én arra következtettem, hogy most majd a japán, vagy kínai hangsebességű vonatos élményem lesz. Tévedtem. Ez a vonat egy teljesen hétköznapi gyorsvonat volt, olyan, amivel otthon számtalanszor utaztam életemben.

Őszintén szólva, az ablakon kitekintve néha nem is tűnt másnak a táj, mint egy-egy magyarországi utazás alkalmával.

Nem sokat tekintgettem azonban kifelé, mert a hajnali késői fekvés nyomott hagyott a napomon. Végig aludtam az út felét. Akkor is csak azért keltem fel, mert az első és egyben utolsó előtti állomáson (Van Vieng) le akart szállni a mellettem ülő utas.

Ahogy elindult a vonat, gondolkozni kezdtem, hogy mit csináljak. Olvassak, vagy zenét hallgassak.

Ekkor hallottam meg a hátam mögül a nevemet kiáltó hangot.

A Hells Angels újra együtt

Hat nappal azután, hogy elbúcsúztunk egymástól az út újra összehozta a motoros csapat 80%-át. Három fiatal Van Viengből utazott Vientiánba, pont ezen a vonaton.

Nem is igen tudtunk megszólalni a meglepetés erejétől, egyszerűen csak megöleltük egymást.

Aztán természetesen együtt mentünk be a városba. És együtt kerestünk szállást. Egy másik történetet folytattunk ott, ahol az előző befejeződött.

A város itt is – ahogy Luang Prabangban – kb. 30 perc tuktukozásra van a vasútálomástól.

A város első élménye az iszonyatos hőség volt. Kb. 350 km-re vagyunk délebbre az országban és kb. 10 Celsius fokkal magasabban a hőmérőn. Már a tuktuk úton elkezdett olvadni a zsír rólunk. És nem is változott a következő napokban.

A szállás egy új dimenziója az utazásomnak. Egy 8 ágyas közös szobában telepedtem le, ahol ott is ragadtam, miután a srácok pár nappal később újra elbúcsúztak.

Mondjuk Vietnámba mentek, ahová én megyek május elején, így lehet, hogy még ott is összefutunk.

Jó volt újra együtt lenni, és még órákon át emlegettük, a véletlen szót.

A város

Az AI is 2-4 látnivalót említett csak a városban. Ebből az egyik szinte a szállásunk mellett volt.

A többi miatt sem kellett nagyon sokat gyalogolnom.

Az első látványosság egy diadalív szerűség volt, olyasmi, amit Párizsban már láttam. A hasonlóság nem véletlen, egy francia tervező tervei alapján készült hatalmas épület a város közepén. A nemzetközi összefogást mutatja még a látványosság esetén, hogy amerikai betonból készült. Igaz, hogy az amerikaiak annak idején arra adták a betont, hogy leszállópálya legyen belőle, de a helyeik mást gondoltak.

Az első látogatásunk este volt ott együtt a srácokkal. Másnap nappal jutottam oda és ezért fel is tudtam menni a tetejére. Csodaszép a város onnan fentről. Az esti fényekben és a napsütésben egészen más formáját mutatja meg ez a lenyűgőző épület. A falai csillognak, de csak olyan mértékben, ami nem túlzás. A szobrok és a festmények nagyon szépek és nem hivalkodóak. A lépcsőzés kellően izgalmassá teszi a torony megmászását. Belül történelmi tárlatot nézhettem meg, kívülről pedig élvezhettem a madártávlatot.

A megérkezésem másnapján volt a szavazás Magyarországon. Pár kilométer megtétele után egy magas épület 8. emeletén adtam le a voksomat.

Majd meglátogattam a laoszi nép nemzeti szimbólumát, egy hatalmas színarany sztupát. Monumentális épület, fallal körülzárva. Jó alkalom volt egy kis elmélyedésre a hatalmas arany tömb körbe sétálása. A falakat belülről szobrok, régiségek, ásatásokról származó leletek ékesítik. Ilyen jellegű múzeumot még nem láttam Ázsiában, így örömmel üdvözöltem ezt az élmény.

Kellemes délelőtt volt.

Ehhez a két élményhez azért kellett gyalogolnom 13 km-t összesen a délelőtt, és nem csak nekem volt melegem.

Itt tapasztaltam először azt, hogy a telefonom automatikusan éjszakai módba kapcsolja a térképet, hogy kicsit hűtse magát. Ez remek ötlet a fejlesztőktől, mert ezzel nullára csökken a napfényben a telefon láthatósága. Mellesleg árnyékban sem lehet jobban látni. Ha arra gondolnál, hogy fényképezel, azt is felejtsd el nyugodtan. A fényképezőgép bekacsolásakor egy egyszerű felirat jelenik meg a képernyőn, hogy várni kell, amíg egy kicsit hűl a képernyő, és már ki is kapcsol a kamera.

Kíváncsi vagyok, hogy mit fog csinálni ez a telefon az Antarktiszon…

A városban hétfőn is tettem egy 11 kilométeres sétát. Ez is többnek tűnt a hőség miatt. De a nagyjából 30 kilométernyi gyaloglás bebizonyította, hogy valóban kevés a látnivaló.

A város valahol Győr és Budapest között helyezkedik el a méretét és a léptékét tekintve. Aki nem ismeri ezeket a magyar városokat annak röviden annyit tudok mondani, hogy nem egy metropoliszról beszélek.

Nagyon kétarcú város. Hónapok óta először látok nagyon drága autókat. És természetesen a robogókat. A fényűzés és a pompa mellett kiválóan megfér a szegénység is. Fény és árnyék.

A szálláshelyemen van medence. Én még nem voltam benne, és azt hiszem, ezt az élményt ki is hagyom. Alapvetően a szállás egy hippi tanya. Az ott lakók sör vedeléssel és füvezéssel töltik a mindennapokat.

Én reggelente elfogyasztom a szoba árában foglalt reggelimet (rántotta és toast kenyér, mert nem nagy a választék), aztán elmegyek valami légkondicionált helyre. Először a szállástól 50 méterre lévő kávézóba, a következő napokon meg egy kicsit odébb egy Starbucksban dolgoztam. Az írás készítésekor éppen a 8. órámat töltöm az ideiglenes munkahelyemen. Mesés kávé költemények és a mai napon még egy szelet répatorta társaságában.

Vacsorázni a helyi piacra járok.

Élményekkel teli ez a város, szeretek itt élni. Akár meleg, akár szegény, vagy gazdag, jó benne sétálni, lélegezni és élni a pillanatokat.

Boldog Lao Új Évet! Pi Mai Lao!