Az új társaságom egyik tagja a Luang Prabangban töltött harmadik napomon megkérdezte, hogy nincs -e kedvem egy motort bérelni és együtt megtenni egy nagy motoros kirándulást a következő 5 napban.
Nem nyaralni vagyok itt. A hétköznapokra továbbra is úgy tekintek, mint munkanapokra. Természetesen belefér némi kis kitérő. De az elmúlt hetekben 3 napot a dzsungelben, kettőt meg a Mekongon tölöttem, így nemet mondtam neki.
Tréfásan jegyeztem meg, hogy ha lenne mód arra, hogy dolgozzam út közben, akkor más lenne a helyzet. Erre azt válaszolta, hogy neki is dolgoznia kell minden nap.
Így másnap elindultunk a hosszú útra.
Az én hosszú utam
Tavaly voltam “Wales”-ben, egészen pontosan Abertillery-ben. Ott mutatták nekem a házigazdáim Ewan McGregor Long Way című sorozatát. Ez számomra egy nagyon szimpatikus sorozat. A híres színész egy egészen más szerepben tűnik fel, mint amit megszoktunk tőle.
Egy jó barátjával motorra pattantak és keresztül-kasul átmotorozták a földet, és az úti élményeikből négy kiváló filmsorozatot is készítettek. Élő, lélegző műsor, ami egy hosszú utazás magasságait és mélységeit is hűen dokumentálja. Természetesen kellő természetességgel átélve és ragyogó humorral fűszerezve.
Chiang Maiban kezdtem el a sorozatot nézni idén februárban. Párszor kedvet éreztem arra, hogy én is motorra pattanjak és országokon át fogyasszam a kilométereket.
Akkor nem gondoltam volna, hogy két hónappal később a saját motoros utazásomnak fogok nekikezdeni. A saját hosszú utamnak. Ami most kicsi út a világ szemében, de hatalmas lépés az enyémben. LOL.
Az ötlet felmerülésének estéjén motort béreltünk és másnap – szerda reggel – nekivágtunk az útnak. A laptop hátizsákomat vittem magammal és egy kis hátitáskát pár pólóval, alsógatyával és a fogkefémmel.
A nagy hátizsákomat a felszerelésem nagy részével a Sasa Laoban hagytam megőrzésre az egyik barátomnál.
Úton Nong Khiawba
Az első napi teljesítményünk 140 km megtétele volt. 4,5 óra motorozással.
Aki motorozott már, ebből a két számból sejti, milyen utak voltak. Talán azt gondolják, hogy nem jó minőségűek az utak.
Ez a megfogalmazás közel áll az igazsághoz, annyiban kell csak finomítani a gondolatot, hogy a “nem jó minőségű” jelzős szerkezet helyett keresünk valami durván lefokozó másik jelzőt. Az olvasóra bízom a megfelelő kifejezés kimondását.
Véleményem szerint az út nem volt annyira rossz, csak a megfelelő célt kell hozzárendelni. A normál motorozás nem tartozik ezek közé. De ha például egy rally versenyre akartunk volna készülni, akkor kiváló lett volna a terep. Az első pár órában azt fogalmaztam meg, hogy egy harmad osztályú rally pályán haladunk.
Az útról néha azok az élmények jutottak eszembe, mikor erdei utakon járkáltam. Nosztalgikus emlék, ám itt egy főúton haladtam, nem az erdőben.
Az út felváltva tartalmazta a bitumenes normál, bitumenes szar, a murvás és a nagyon szar murvás szakaszokat. Néha volt olyan érzésem, hogy 50-100 méterenként változik az útburkolat.
Ez természetesen azt jelentette, hogy felgyorsítottuk a motort (nem kell észveszejtő tempóra gondolni, mondjuk 40 km/h-ra), aztán lelassítottuk majdnem nullára. Nagyjából 3,5 órán keresztül csináltuk ezt, így az átlagsebességünk 30 km/h körül volt, de ez csak azért sikerült, mert – ez is hozzátartozik az igazsághoz – voltak olyan szakaszok is, ahol tudtunk 90 km/h-val is haladni. Az átlagos útszakaszokon nullához közelinek éreztem a sebességet.
Az út másik jellemzője a por volt. Ezen a 100 km-en ipari mennyiségű port nyeltem le és kotortam ki a szememből. Szeretnék majd egyszer egy sivatagban is motorozni, és úgy érzem, itt jó bemelegítést kaptam ehhez a jövő beli kalandhoz.
Egy 100 km-es szakaszon mindent por borított be. A mindet itt lehet szó szerint értelmezni. Nem csak arról beszélek, hogy a napszemüveget levéve világított a fehér bőrünk a porlepte többi részből. Hogy a táskáink felismerhetetlen barnára színeződtek.
A por lepte be a fákat. A falvakat, amiken keresztül haladtunk. Az embereket. Az állatokat. Az utcára kitett árukat, gyümölcsöket. Borzasztó volt belegondolnom, hogy ebben a porban emberek élik mindennapjaikat. A poros mindennapjaikat.
A főút, amin haladtunk egy forgalmas útszakasz. Motrokkal, autókkal, terepjárókkal és a kedvenceimmel, a kamionokkal.
A kamionok atomrobbanásnyi méretű porfellegeket húztak maguk mögött. A kedvenc típusaim ezt még tovább színesítették a gázolaj tömör fekete füstjével is. Ezért ahogy tehettük, mindent megelőztünk. Néha azonban beragadtunk egy-egy kamion mögé. Az ilyen alkalmakkor olyan homokviharban találtuk magunkat, ahol semmit – szó szerint! – nem lehetett látni. Izgalmas fűszerezést adtak ezek a pillanatok a motoros utazásnak.
Az utak állapota miatt egy izgalmas játékban kezdtem elképzelni magamat. Egy roulette kerékben voltam én a golyó és az út volt a pörgetett kerék. Folyamatosan tornáztatott minket a másodpercről másodpercre megoldandó feladatokkal.
Haladj a jobb oldalon, lassíts, kerüld ki a gödröt, gyorsíts. Térj át az út bal oldalára, gyorsíts, hogy elkerüld a szakadékot, lassíts, hogy ne ess el a murván. Se a bal oldal nem jó, se a jobb, haladj középen. Fékezz a jó útszakaszon, hogy a szembe jövő autó ne üssön el. Gyorsíts, hogy megelőzd a kamiont, de rögtön lassíts, mert az úton megjelent egy tankcsapda. Jó az út, gyorsíts, de aztán lassíts, mert egy 50 cm mély gödör van az út közepén és semmi nem jelzi előre, mert ez így jobb móka.
A táj élvezetéről szó sem lehetett. Az másodpernyi figyelem kihagyást azonnal egy gödör eltalálása jelezte. Az egyik gödröt sikerül úgy elkapnom, hogy a telefontartóból kirepült a telefonom. Kellemetlen élmény volt figyelni, ahogy a képesebbik felén 5 métert csúszik az aszfalton. Természetesen pont jött szembe egy motros, majdnem átment rajta. (Gili szigetén is az úttestre esett a telefonom, ott egy biciklis azonnal át is ment rajta.) Amikor megvettem ezt a telefont, szerepet játszott a döntésemben, hogy ütésálló. Most többedszerre derül ki, hogy tényleg az. Mindössze annyi baja lett, hogy a kamerákat takaró üveg töredezett el, de nagy szerencsémre ez nem befolyásolja a képek készítését.
A benzin
Nos, igen. Itt is benzin helyzet van. A benzin normál ára 20.000 LAK (320 HUF, 0,8 EUR) körül van. Az elmúlt hetekben ez az ár 40.000 LAK-ra ment fel. A motor bérlésekor megkérdezték, hogy akarunk -e benzint vásárolni, egy-egy litert tudnak adni, 65.000 LAK-ért. Örömmel fogadtuk el, majd kisebb rábeszélés után kaptunk még 2-2 litert.
Ez a vásárlás a háromszoros ár ellenére is jó döntés volt. Hiszen tudtuk, hogy Luang Prabangban nem nagyon lehet benzint venni. Az információink szerint a várostól távolabb könnyebb a helyzet.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az utunkon rengeteg bezárt benzinkutat láttunk. És több olyat, ami nyitva volt ugyan, de nem volt benzinjük.
60 km-re a várostól tudtunk tankolni.
A sok por, gödör, eltalált mélyedés, folyamatos lassítás és gyorsítás ellenére végig élveztük az utat. Ketten, szabadon az úton. Tökig porosan, de boldogan szeltük a kilométereket. A szabadság olyan dimenzióját adta ez az út, amit legszívesebben a háziorvossal irattanék fel mindenkinek, kötelező jelleggel.
Fáradtan érkeztünk meg Nong Khiaw városának közelébe. A városközponttól három kilométerre, a lakott területen kívül megláttunk egy nagyon szép kempinget, és egyszerre nyúltunk a fék után, majd fordultunk meg.
Egy kiváló fa bungallowt és egy lombházat tudtak felajánlani nekünk. Kő-papír-olló segítségével döntöttük el, hogy melyikünk hol fog lakni. Én veszítettem és a bungalowban laktam két éjszaka erejéig. Természetesen nem gondolom komolyan, hogy vesztettem. Akkor is át tudtam volna adni ezt a szállást a barátomnak, ha én nyerek. Hiszen – hogy mást ne mondjak – nem is olyan régen 32 méterrel a föld felett töltöttem két csodálatos éjszakát.
Nong Khiaw egy közepes méretű kisváros. Színes és mozgalmas kis város, de csak annak, aki nem keresi a féktelen szórakozás lehetőségeit. Rengeteg kis üzlet található benne, sok szállásadó, pár étterem és bár, meg talán 2-3 hely, ahol esténként szórakozni lehet. De minden(!) bezár 23:30-kor.
Egy érdekes dolog történt velem. Fodrászt kerestem, mert az elmúlt napokban nem volt alkalmam hajat vágatni. Egy fodrászt találtam a két utcányi kisvárosban. Egy bolt előtt egy borbély szék állt az utcán, ez árulkodott arról, hogy az eladó valószínűleg hajvágással is foglalkozik.
Ahogy néztem az utcára kitett és éjjel is ott található széket elbizonytalanodtam. Van -e bátorságom ahhoz, hogy ebben a székben vágassam le a hajam. Kis gondolkodás után arra jutottam, hogy valószínűleg ennél érdekesebb élményeim is lesznek még, ahol majd arra fogok gondolni, hogy milyen egyszerű is volt az életem Nong Khiawban. Így beültem a székbe és megszabadultam a felesleges dolgoktól. A hajamtól is és a kis kétségemtől is.
A fodrász nagyon kedves volt, pár szóra meg is akart tanítani. A munkája hagyott némi kívánnivalót maga után, de nem lehetek válogatós. Most ő került az utamba. A következő mester majd biztosan kijavítja azt, amit ő most elhibázott.
A kisváros adta lehetőségek okán az itt töltött egy nap munkával és esti beszélgetésekkel telt el.
És egy csapat kialakulásával.
A Hells Angel megalakulása
A városban találkoztunk egy spanyol sráccal és egy holland lánnyal, akikkel a hajó utazás során ismerkedtünk meg. Ők busszal jöttek ide. A Luang Prabangba visszevezető utat már együtt tettük meg motoron.
Plusz egy francia/holland lány is csatlakozott hozzánk.
Ő egy kicsit kakukktojás volt a csapatban. Ugyanis még soha nem vezetett motort. Kicsit tartott is attól, hogy részt vegyen -e az utazásban, vagy nem. Megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem. Mivel csak egy évvel öregebb, mint az idősebb lányom a következőt válaszoltam neki. Neked kell döntened. De ha az én lányom lennél, azt mondanám neked, hogy ne aggódj, próbáld meg. Ha nem jön be a motorvezetés és az utazás, habozás nélkül fordulj vissza és fejezd be. Ha a lányom lennél azt mondanám, vágj bele, de halálosan izgulnék érted.
Belevágott. Én mutattam meg neki, hogyan kell működtetni a a járgányt. Figyelmeztettem, hogy ez egy 125 cm3-es motor, erős. Ennek ellenére az első indulásnál úgy megrántotta a gázkart, hogy majdnem elvitte az épületet. Ez volt az összes mellényúlása. Az utat hihetetlen ügyesen tette meg. Többször meg is kérdeztük tőle, hogy tényleg nem vezetett még motort? Mert egyáltalán nem tűnt amatőrnek.
A nap végén megérkeztünk a következő városba, ahol azt mondta, hogy itt most egy kicsit bizonytalan, mert nem nagyon ismeri a jelzéseket. Gyanú ébredt bennem, ezért megkérdeztem, hogy jogosítványa azért van, igaz? Itt derült ki, hogy nem csak vezetési tapasztalata nincsen, de jogosítványa sem.
Bátor döntés volt, hogy elindult. Nevezhetnénk felelőtlennek is, de azt hiszem, Ázsiában másként mérjük a jelzőket.
Öt ember négy motoron. A kaland egy másik dimenzióba lépett.
Úton Muang Xaiba
A frissen alakult csapatunk nekivágott az útnak.
A legrosszabbra számítottunk, de kellemesen csalódtunk. Jó utak vártak ránk. Nem a legjobbak, de mondjuk azt, hogy lehettem volna akár Magyarországon is.
Nem voltak gödrök, vagy legalábbis nem sok és ma nem nyeltünk túl sok port sem. Álom utazás volt.
Legalábbis nekünk.
Egy hegyen keltünk át, hihetetlen környezetben. Fák-fák és fák mindenhol. Kanyarok végeláthatatlan sora. Hatalmas sziklaormok mellett és szakadékok felett kanyargó utak. Igazi motoros álom volt.
Ám az élet megmutatta az igazi formáját is.
Rengeteg kis településen hajtottunk keresztül, ahol láthattuk azt, hogy mi is az a szegénység. A fű nélküli utcák és udvarok, a vörös föld mindenhol. Az emberek, ahogy a szegényes házaik körül tesznek-vesznek. A gyerekek, akik az utak mentén játszanak és élik a mindennapjaikat.
Az öröm, ahogy egy vödör vízzel játszhatnak, a bánat, ami megjelent az út mentén fát gyűjtögető öregember szemében. Az élet kilátástalansága, amit az utcácskák mutattak és a rossz körülmények ellenére időről-időre megjelenő mosoly egy nagyon komoly érzés gombócot helyezett el két napra a torkomban.
Az élet itt kezdődik, és azt gondolom, sokak számára itt is ér véget. Hálás vagyok, hogy azon kevesek közé tartozom, akik dönthetnek, utazhatnak és gondtalanul élhetnek.
A borús gondolataimat időről-időre a gyerekek űzték el. Az a lelkesedés, amivel köszöntek, integettek, lestek minket, és az az öröm, amivel az integetésünket fogadták.
Pár órányi utazás után érkeztünk meg öten Muang Xai városába. Láttam még kettő nyugati embert az utcán, így megkockáztatom, hogy heten voltunk a városban.
A szállásunk kiválasztása volt a feladat a vacsora után. Egy vendégház udvarára gördültünk be a négy motorral és köszöntöttük az éppen ott lévő nőt. Ő nem köszönt vissza, csak odaszólt egy fiatal lánynak, hogy kezelje a helyzetet. A helyzetünket.
A lány sem köszönt nekünk, egyszerűen csak elindult arra, amerre mi szobákat sejtettünk. Nem volt mit tenni, követtük a szótlan lányt. Ő meg egyszerűen csak kinyitott egy szobát. Egy dupla ágy volt benne, kevésnek tűnt 5 ember számára, így Google Translate segítségével megértettük vele, hogy összesen 3 szobára van szükségünk.
Aztán már csak az kérdése volt hátra. Írt egy összeget a telefonjába, mi írtunk egy másikat, hogy a tömeges kedvezményt érvényesítsük. Ő eltrappolt és hamar visszajött és bólintott. Így beköltöztünk. És mindeközben egy szót sem szólt. Furcsa volt.
Kicsit előre szaladva a történetben: Másnap korán keltem és dolgozni kezdtem, de csak negyed órát sikerült örülnöm a munkának, mikor elment az áram. Google Translate segítségével megkérdeztem tőle, hogy mikor lesz áram. Mosolygott és … más nem történt. Mondom neki, hogy “no electricity”. Mosolyogva rázta a fejét, amiből azt a választ véltem kihallani, hogy “viccelsz kispajtás?”. És ekkor sem hagyta el egy hang sem a száját.
Azóta is azon gondolkodom, hogy talán némasági fogadalmat tett…
A szoba elfoglalása után még kiderült, hogy a légkondi használatáért külön kellene fizetni. Mindig dob valami érdekeset az élet.
Miután rendbeszedtük magunkat, elmentünk a városba egy második vacsorára. A kiválasztott helyen is sokat nevettek rajtunk már akkor, mikor leültünk a helyiek közé. Szerintem egyébként velünk nevettek, nem rajtunk.
Aztán elmentünk egy high-tech diszkóba. Ez olyan élmény volt, ami a világ másik oldalára repített minket. Halkan mondom, hogy mikor megjelentünk e helyszínen, itt is mindenki nevetett rajtunk. Hiába, vidám városnak tűnik Muang Xai.
Az épületbe belépve egy függönyt kellett elhúzni, hogy a csillagkapu kitáruljon. Azonnal egy légkondicionált világban találtuk magunkat, ahol egy hosszú folyosón kellett bemenni a szórakozóhelyre. A folyosó mind két oldala és a teteje tükörből volt és végig neon fények követték az utunkat. Olyan érzésem volt, mintha egy űrhajóba szállnék be.
A terem ahová az űrfolyosó vezetett egy hatalmas szórakozóhely volt. Emberek táncoltak mindenhol, asztalok mellett álldogálva. Egy tökéletes angolsággal beszélő menedzser azonnal asztalt kínált nekünk is, csak 6 üveg sört kellett hozzá venni, hogy megkapjuk ezt az utolsó szabad asztalt.
Azonnal inni és táncolni kezdtünk. A teremben nagyon sok kínai ember volt, azt gyanítottuk, hogy az ő pénzüknek és nem a helyieknek jött létre ez az épület. 1 perc sem telt el és az egyik kínai srác hozzám fordult, hogy csatlakozzunk hozzájuk az ő asztaluknál. Ami nagyobb volt és kanapék is körülvették. Mikor harmadszor invitált minket, elfogadtuk a meghívást. Onnantól soha nem ürült ki a poharunk.
Felejthetetlenül jól éreztük magunkat, én a fiatal motoros lánnyal előbb hagytam el a terepet, mint a másik három bandatagunk.
Reggel én keltem elsőnek. Biztosan nagyobb a rutinom.
És több az energiám. LOL.
Pak Mong
A kissé másnapos banda elindult utolsó előtti napjára.
Az úti élmények hasonlóak voltak a tegnapi naphoz.
Annyiban változtattunk, hogy ahol tegnap rendőri ellenőrzést kaptunk, most felkészültebben érkeztünk. Felvettük a bukósisakokat. Bár tegnap sem kifogásolták, hogy nincs rajtunk, ma már nem akartunk kockáztatni. Ez volt az első alkalom az indulás óta, hogy a fejemre tettem az eszközt.
Egy másik nagyon szép élményt éltünk még át, mielőtt megérkeztünk utunk utolsó szállásához. Tegnap sok dinnye árus mellett mentünk el, és az este folyamán kiderült, hogy mindenki sokat gondolt a dinnyére, csak nem mondta ki senki.
Úgyhogy ma reggel megbeszéltük, hogy az első dinnye árusító helyen megállunk és halálra esszük magunkat. Beváltottuk az ígéretet!
A nő, mikor megértette, hogy nem csak veszünk egy dinnyét, hanem meg is akarjuk enni, felvágta nekünk és kis székeket készített ki nekünk.
Mi pedig valóban halálra ettük magunkat.
A dinnye fele megmaradt. Javasoltam a többieknek, hogy adjuk vissza ajándékba a nőnek, mert volt ott kéz gyönyörű kislány, gondolom az ő kislányai. A többiek nem értették, hogy mi értelme lenne ennek, hiszen valószínűleg annyi dinnyét ehetnek, amennyit csak akartak. Én azt mondtam, hogy ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ha pedig tényleg ez az igazság, akkor meg el tudják adni azt a felet, ezzel tudjuk őket támogatni.
Ebben egyet értettünk és otthagytuk a másik felet. Öröm volt tapasztalnom, hogy másnap, mikor ugyanezt a jelenetet egy másik helyen eljátszottuk, már nem került szóba az ajándékozás, egyszerűen csak megtörtént a csapat egyik tagja által. Öröm áradt szét bennem ezt látva.
Az első dinnye után nem sokkal megérkeztünk Pak Kong városába.
Ez is egy poros kisfalu, ahol a szó legszorosabb értelmében nem sok minden van.
A vacsoránkat a falu legjobb éttermében töltöttük el. Az épület egy nyitott fészer volt igazából, sokkal inkább mondhatnám azt, hogy istálló volt, mint étterem. Három féle leves volt a menü és egy nőnek öltözött férfi vitte a boltot.
Szürreális élmény volt ott enni, ahol bármilyen más élőlény is könnyen vendég lehetett, nem csak az ember. A tisztaság fogalma és a helyég egésze antagonisztikus viszonyban álltak egymással. A leves viszont finom volt és ez bőven igazzá tette azt a kijelentést, hogy a falu legjobb éttermében voltunk.
Mivel semmilyen program nem volt elérhető, csináltunk magunknak. Vettünk csipszeket és édességeket és mozi estét tartottunk.
Hatalmas élmény volt, ahogyan öten elfértünk egy egyszemélyes ágyon és az ágy előtt felállított széken lévő laptopon néztünk egy filmet spanyol nyelven, angol felirattal.
A filmet nem fejeztük be, de az élmény így is tökéletes volt.
Visszaérkezés Luang Prabangba
Az utolsó napunk jól indult. Az egyik motor ülését nem lehetett kinyitni. Ez azért volt gond, mert az ülés alatt van a tanksapka, a motorban pedig alig volt benzin.
Egy negyed órás szerencsétlenkedés után elindultunk, hogy keressünk egy szerelőt. Valamiért rengeteg motorszerelő műhely van minden faluban. Így 20 méter megtétele után találtunk egy szerelőt, aki újabb 10 perc munka árán fel tudta nyitni az ülést. A benzinkút, ahol volt is benzin 100 méterre volt. A szerencsés tankolás után megtettük a hátralévő 110 km-t.
Ebből 100-at az elő napon már megélt úton. Minden ugyanaz volt, csak visszafelé, illetve a csapat tagjainak a száma volt több.
Az úton találkoztunk egy hatalmas elefánttal is! Kényelmesen tempózgatott az úton a hátán a gazdájával. Élmény volt kétszer is megelőzni is látni, ahogy ellépked mellettem.
Igyekeztünk mielőbb hazaérni, így egy-két rövid megállót leszámítva, na meg a második dinnye partyt nem feledve gyorsan letoltuk az utat.
Hazaérni.
Az úton jöttem rá arra, hogy nekem most – vagy mostantól – ott van az otthonom, ahol a nagy hátizsákom található. Érdekes volt ennek az otthon definíciónak a megszületése.
Mikor megérkeztünk a Sasa Lao-ba, Luang Prabangban, a táskám őre szélesre tárt karokkal fogadott és csak ennyit mondott: Isten hozott itthon!
Kell ennél erősebb bizonyíték a definícióm igazára? LOL
Az utolsó party
A Sasa Laoban az érkezésünkkor csak egy családi szoba volt szabad. Így a kirándulást úgy fejeztük be, hogy egy szobában aludtunk mind az öten.
Az apa szerep amúgy is az enyém lett a kirándulás alatt, így elvittem a gyerekeket fürdeni és lazítani.
Ezen az utolsó napon mondtam nekik, hogy van egy érdekes tényem a számukra. Megmutattam a sálat, amit általában a fejemen, de a mai napon az arcomon viseltem. “Srácok, ezt a sálat 25 évvel ezelőtt vettem, és tartok tőle, hogy köztetek egy sincs, aki akkor élt volna.” Ez is csak egy tény maradt, senki nem tudta megcáfolni.
Este elindultunk az utolsó vacsorára. Ott ahol ettünk, egy érdekes kis könyv akadt a kezembe, erről (is) fog szólni a következő bejegyzés.
A vacsora után felmerült az ötlet, hogy menjünk bowlingozni. Ekkor már hatan voltunk, mert a hátiszák őrző barátom is csatlakozott hozzánk. És volt velünk kettő motor.
Kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem költünk tuktukra, hiszen itt Ázsiában teljesen természetes, hogy hárman ülnek egy motoron. Így két hármasfogat indult el a bowling pályára. Ami mellesleg nyolc évvel ezelőtt még a dzsungelben volt, ez adta a varázsát. Ma már nyoma sincs a dzsungelnek.
Meg a társainknak is nyoma veszett, mert túl gyorsan mentek. A vélt irányt követve végül egy sötét kis utcában kötöttünk ki, ahol a helyiek megint nevettek rajtunk. Pár perccel később már mi is nevettünk, mert a motorból hirtelen kifogyott a benzin.
Benzin helyzet van. Így minden kisboltban van esély arra, hogy adnak benzint. Most is így történt. Pár száz métert kellett tolnom a motort, hogy aztán ötszörös áron vegyünk egy liter benzint.
Így végül elértünk a bowling pályára, ahol 5 perc játék után elment az áram és fél órát vártunk arra, hogy visszajöjjön. Két nappal később egyébként újra elmentünk oda egy másik társasággal játszani. Akkor az első gurításunk után ment el az áram és a órát vártunk, mire az áram nem jött vissza, de a pénzünket visszaadták.
Úgy tapasztaltam, hogy itt az áramszünet az élmény része.
A bowling után még két diszkóba is elmentünk, ennek az eredménye egy végig táncolt éjszaka és egy masszív húsvéti másnaposság lett, de ez már egy másik sztori.
A búcsú
Ennek az életformának, amit most élek az egyik előnye a könnyen jövő jó kapcsolatok lehetősége.
Ezt az utat általában nyílt gondolkodású emberek járják, akik könnyen és szívesen kapcsolódnak egymáshoz.
És szerintem a legtöbbünk azt is tudja, hogy tartson bár 1 órát, egy napot vagy egy hetet az út, a vége a legtöbb esetben az elválás lesz.
Én személy szerint az elválást is azzal a könnyedséggel teszem ahogy a megismerkedést.
Bárhol találkozhatunk még a világban. Ha egymás hazáját keressük fel, tudunk a másikhoz menni. Tudunk egymásnak üzenni hónapokkal később is.
Az elválás tehát nem azonos a felejtéssel.
Mindannyian kimondtuk azt, hogy az utazásunk egyik fénypontja volt az együtt töltött idő.
Én másnap ezt az üzenetet küldtem a csoportba:
Épp rendezgetem a képeket és videókat. Csodálatos utazás volt. A legkellemesebb pillanat számomra az volt, amikor a 3 motorral felsorakoztatok előttem. Nagyon tetszett a járműveitek összehangolt mozgása. Pihentető, gyönyörű, egy pillanat volt…
Igen. Ez a kirándulás egy pillanat volt!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás