253. | Hit the Road Steve

Miután a Hells Angels (“Öt nap, 500 km Laosz országútjain”) tagok leléptek a Sasa Laoból, nem mondhatnám, hogy magam maradtam. Ugyanazt a szobát kértem vissza magamnak, amit a motorozás előtt használtam. És ott volt slow boaton megismert belga srác is, szóval, nem maradtam sem szállás, sem társaság nélkül.

Az első ott töltött napjaimat meséltem el a “Hello Banana” című írásomban. Az ott leírtak a nagyjából a hétfői és a keddi napot fedték le.

Kedden a kétfős csapatunk kiegészült egy hölggyel, így alakult meg a Sasa Lao Singer Klub – ha lett volna nevünk, talán ez lett volna az.

Helyi ételek

A kedden elhajózott második naplemente hajózás után egy érdekes programra rohantunk vissza hárman a hotelbe.

A Sasa Lao hotelben egy 7 fogásos helyi ételekből álló menüt szervíroztak fel nekünk vacsorára. Az alábbi nevekkel és sorrendben:

• Chao Mal: enyhén erjesztett, rizses alapú helyi fogás, amely friss és savanykás ízvilágú.
• Khaipen: ropogósra sütött folyami alga, amit gyakran snackként fogyasztanak.
• Nem Juen: friss, nem sült tavaszi tekercs zöldségekkel és hússal vagy tofuval töltve.
• Nem Deep: olajban sült, ropogós tavaszi tekercs gazdag, fűszeres töltelékkel.
• Mok Pa: banánlevélben párolt, fűszernövényekkel ízesített halétel.
• Qua Si Khay: pirított tojásos étel, gyakran zöldségekkel vagy hússal keverve.
• Pak Luam Mit: vegyes zöldségekből készült könnyű, párolt vagy pirított köret.
• Terven kívül: gyümölcs válogatás

A folyami algát a Mekongból hozták, így azt hiszem, a folyóval most mélyedt el igazán a barátságom. Mert ez az étel valami mesés volt.

A két tavaszi tekercs mellé felszolgált öntet önmagában is remek volt, de a lime belefacsarása után a remek és mesés jelzőt adtam neki.

A halas étel is nagyon érdekes volt. Szeretem a halat és már sokféle formában és helyen ettem. Itt olyan volt, mintha egy kagyló lenne. Az íze pedig nagyon enyhén volt halas. Valahogy egy másik világból való halat jutatott eszembe.

A gyümölcs válogatásra nem voltunk felkészülve. Bár a képeken látható mennyiség talán nem tűnik soknak, de őszintén mondhatom, hogy a gyümölcs már alig fért belém.

Kár lett volna kihagyni ezt az étel válogatást. Az utóbbi hónapokban nagyon hozzászoktam ahhoz, hogy helyi ételeket eszem, sokat ismertem meg, de ez az ételsor tényleg nagyon speciális volt a maga helyi egyszerűségében.

A vacsora után még biztos, ami biztos elmentünk bowlingozni. Ahol én gurítottam elsőnek. Az első guritásom általában sikeres, onnantól kezdve már nem szokott olyan jól sikerülni. Most annyiban volt más, hogy az első guritásom strike lett, aztán elment az áram. Egy órát vártuk, hogy visszajöjjön, majd visszakaptuk a pénzünket.

Egy diszkóban fejeztük be a napot, mert még ez is oda kívánkozott a nap végére.

Chomsi Luang Prabang (Phousi Hill)

Szerdán a munka után elmentem abba a kávéházba, ahová a megelőző napi véradáson kaptam egy kávé jegyet.

Megrendeltem a kávét, és a laptopommal kiültem a Mekong partjára, ahol egy időre digitális nomád blogíró lettem a kellemes délutáni melegben. Nagyon élveztem a szabadságot, amit a folyó felől fújdogáló kellemes szellő, a gyönyörű kilátás és a kávé illata tett emlékezetessé.

Mostanában sokszor gondolok arra a kifejezésre, hogy számomra az írás a gondolataim lélegzése, így a kis billegő lábú asztalka mellett üldögélve másfél órán keresztül légző gyakorlatot tartottam. És valamiért úgy éreztem magam, mintha Párizsban üldögélnék, mint annak idején Rejtő Jenő.

A kávé elfogyott, rám pedig még várt a város fölé magasodó domb.

Meglátogattam az ott épült templomot azzal a céllal, hogy sötétedésig ott leszek, hogy a város két arcát is megnézhessem fentről.

A templom területének a különlegessége, hogy különböző szinteken helyezkedik el, rengeteg lépcsőt kell megmászni, míg a tetejére felérünk és kicsit labirintus szerű az egész.

A domb tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a városra. Napfényben és sötétedés után is. Mivel volt időm várni a naplementére, a hegy tetején meditáltam. Elég hosszúra sikeredett ahhoz, hogy a naplementét – amit amúgy sem láttam volna a szmog miatt – csukott szemmel érjem meg. Így egy kicsit olyan volt ez a meditáció, mint egy időutazás.

Ezen a napon is ment a társaság bulizni, de én a mai napot kihagytam.

Az utolsó vacsora

Az utolsó Luang Prabangban töltött napom hasonlóan indult az előtte lévőhöz. A munka után elmentem ugyanabba a kávéházba, hogy most igyak olyan kávét is, amiért hagyok ott némi pénzt is.

Az élmény annyiban különbözött a tegnapi naptól, hogy most kiékeltem az asztal lábát, hogy ne billegjen, illetve nem képzeltem magam Párizsba. Ja, és talán ma már ismerősként köszöntek a fák is. A pincér lányok biztosan.

Innen egy másik kávéházba mentem át, hogy több írói tapasztalatom legyen.

Ebben a kávéházban találkozott a Sasa Lao Singer Klub három tagja.

Így már hármasban fedeztük fel a következő helyet, egy Siófokról származó magyar hölgy koktélbárját. Hónapok óta nem virtuálisan most beszéltem először magyarul. Nem sokat persze, mert a többiekre is tekintettel voltunk, így a két hazájától távol találkozó magyar többnyire angolul beszélt.

Ettől függetlenül ez így is hatalmas élmény volt. A hölgy elragadó személyiség, és sok mindent megtudtunk tőle az ország és a saját történetéről is.

A koktélbár 17 éve üzemel Luang Prabangban. Mielőtt odamentünk, megnéztem a weboldalát és a hölggyel készült videót. Érdemes mind a kettőt megnézni.

A kedvenc koktélom a Bloody Mary, említettem is már a blogon a “Cinque Terre útinapló” című bejegyzésben. A Bloody Mary paradicsomléből, vodkából, citromléből, Worcestershire szósszal, csípős szósszal, sóval, borssal és gyakran zellerszárral vagy más díszítéssel készül. Itt volt valami titkos összetevő is az italban, és zellerszár helyett uborka volt benne.

A Bergamoban ivott koktél életem legfinomabb koktéljaként vonult fel ezen a blogon, de a Luang Prabangban ivott még ezt is megelőzi. Olyannyira, hogy a második körben is ezt kértem magamnak.

Végül a harmadik körre a tulajdonos hölgy meglepetésként egy nagyon finom második verziót hozott, aminek nem tudom a nevét, de az biztos, hogy a pohár széle sós volt, a benne lévő folyadék édes és a tetején fekete bors úszkált. És természetesen ez is nagyon-nagyon finom volt.

Innen nem mentünk messzire, csak a szemben lévő vendéglőbe, ahol egy a szokásosnál kicsit különlegesebb vacsorát ettünk. A különlegességet a bor jelentette. A bor nem tartozik a kedvenc italaim közé, és az elmúlt 8 hónapban csak egyszer ittam, ezen az estén illett a hangulatunkhoz.

Végül átmentünk a La Cantina nevű helyre.

Az együtt töltött napjaink ebben a bárban kapták meg az “emlékezetes lesz“ jelzőt. Egy olyan helyet kell elképzelni, ami egy picit a zene köré szerveződött. Étterem és bár, de a terem nagy részét egy színpadnak nevezett sarok és a köré helyezett fotelek foglalják el.

Gitár, mikrofonok, konga, cajón. Ennyi az egész. De ha tudsz valamelyiken játszani, vagy hozod a saját hangszered, máris a banda tagja lehetsz.

Az énekléshez meg csak meg kell ragadni a mikrofont.

Az gitáros és a ritmusszekció biztos alapokat hozott. Ismert dalokkal, vagy ismeretlen dalokkal, de ismerős zenei világban.

A fő énekes azon az estén egy beugrós férfi volt. Olyan hanggal! Nos, ilyen hangot élőben hallani, testközelből látni az egészet, érezni azokat a nyers energiákat, amik a spontán zenélésben, hangban és mozgásban születnek hihetetlenül ritka élmény.

Hálát éreztem folyamatosan, hogy a részese vagyok a sok-sok gyönyörű pillanatnak. Ahogy a csapat többi tagja is a részese lett.

A srác, akivel már a slow boat óta ismerjük egymást cajónozott, és énekelt. A hölgyről pedig tudtuk, hogy énekléssel foglalkozik, így nagyon vártuk, hogy élőben is halhassuk a hangját.

Ő tiszta energia volt az éneklés közben. Kicsi izgalmat éreztem rajta az első hangoknál, de ez hamar eltűnt. Zenész füllel is izgalmas volt látni, hogy milyen profin reagál a zenészek váratlan húzásaira, nyitott szívvel pedig egyszerűen csak hagynom kellett, hogy az energiák, a jó érzések, a meghatódottság, az öröm kavarogjanak körülöttem. Felemeltek a székből, letettek egy másik dimenzióban, más hullámok meg visszahoztak. Fenomenális élmény volt.

A profi férfi és női hang duettje mindenkit megőrjített. Olyan kiválóan működtek együtt, ahogy csak két a zenében szabadon élő ember tud. A közönség folytatásért üvöltött.

Volt az este folyamán pár ismert dal. A kihagyhatatlanok, mint például a Knockin’ on Heaven’s Door, a mindenkor jó blues dallamok. Hármunk számára azonban biztosan a Hit The Road Jack marad meg emlékként.

Hit the road Jack and don’t you come back no more, no more, no more, no more.

A záróra után még sokáig maradtunk, nem akaródzott hazamenni, de végül még is megtettük.

Így aztán – mi sem természetesebb – hajnali kettő órakkor a Nam Khan folyóban fürödtünk egy jót. Ezzel tettük el magunkat a következő reggelre.

Tovább indultam

Megbeszéltük, hogy reggel nyolckor talákozunk. Értem 8:30-ra jön a tuktuk, hogy kivigyen a vasútra, a csapat másik két tagja meg egy kávéval és egy öleléssel enged utamra.

Tudtam, hogy nem szoktak felkelni ilyen korán, hatalmas megtiszteltetés volt, hogy most megtették értem. Ha nem lettek volna ott reggel, nem maradt volna bennem rossz érzés, így viszont hálát éreztem, mikor álmosan, de mosolyogva előjöttek a szobáikból.

A közös élményeken mosolyogva, az energiákat sepergetve a reggeli indulás irányába arról meséltem, hogy milyen jó lesz megírni az utolsó esténk történetét.

Ki is találtam, hogy mi legyen a bejegyzés címe. Aztán nem ez lett.

Valahogy megszületett ez a cím, és én örömmel fogadtam el, hogy most nem én adom a címet.

Hit the road Steve!