Hétfő lévén munkával terveztem tölteni a napot.
De megint olyan szépen sütött a nap, hogy meggondoltam magamat.
Másképpen búcsúztam el a gyönyörű Sa Pa városától.
Cat Cat Village: félig itt, félig ott
Elgyalogoltam a közeli Cat Cat faluba.
Nem véletlenül írtam azt, hogy “félig itt, félig ott”. Ez a falu olyan, ahol még élnek helyi családok, de egyben egy sok turistát vonzó és belőlük élő településsé is átalakult.
Ez egy Hmong (Black Hmong) település, az indigóval festett textíliák, a kézi szövés, a hagyományos viseletek és a bambuszból és fából készült házak földje. Ez az “ott”. A rengeteg árus pedig az „itt”.
Nagyon szép órákat töltöttem itt.
Ma kevéssé hagytam, hogy megállítsanak és megszólítsanak az árusok. Ma csak egy ártatlan nézelődő voltam. De abból aztán, ami a csövön kifért.
Gyalogolni akartam
Csupán 3 km körül volt a távolság a faluig. Egy idő után elkezdett lejteni az út, így várható volt, hogy hazafelé is meg kell dolgozni.
Udvariasan elengedtem a lépten nyomon fuvart kínáló motorosakat és vidáman jöttem és mentem. Még a falun belül is lehetett volna motorral menni. Már a pénztárnál hárman kérdezték meg, hogy nem akarok -e velük tartani. Mikor mondtam, hogy nem, jött a szokásos válasz. “Sir, nagyon sokat kell gyalogolni, nagyon fárasztó.”
Szerencsére nem ugyanúgy látjuk a dolgot. Valamiért soha nem sikerül megrémiszteniük.
Nap közben rengeteget lépcsőztem, és nagyon élveztem.
Így a nap végére 12 kilométert tettem a lábaimba.
A falu
Nagyon szép kézműves terméket láttam.
Aztán a gyönyörű helyi női viseleteket, amikben fényképezkedni is lehetett. Nagyon-nagyon sokan meg is tették ezt. A szemem a nap végére “kiégett” a sok szépségtől, amit láttam.
A falut körbe ölelő rizsmezők, rizs teraszok mesébe illőek. A rizs zöldjének sokszínűsége és az ég ragyogó kéksége számomra olyan békességet adott ezen a napon, amit szavakkal megint nehéz kifejezni.
Azt hiszem a hétfőkkel kapcsolatos összes szarkasztikus vicc örökre eltűnne, ha minden hétfő olyan lenne, mint ez a kirándulós nap.
Nagyon élveztem ezt a fél órás bemutatót. A mozdulatok pont úgy sikerültek a színpadon, ahogy kellett. Tiszteletet éreztem irántuk.
Az egymásra mosolygások a színpadon eszembe juttatták a saját felkészüléseinket, izgalmunkat és felszabadult örömünket, amikor túl voltunk a fellépésünkön. Bennfentesnek éreztem magam és nagyon szerettem ezt az érzést. Szerettem volna velük táncolni. De nagyon jó volt egyszerűen csak velük örülni is.
Rizs és szél
Az első megállom egy kis rizsmezőn volt. Leültem a mező szélén és élveztem, hogy itt lehetek. Senki nem volt a környéken, így csend volt. Csak a szél fújt. Elkezdtem hallgatni a szél hangját, ahogy fújja a rizst. Ezt annyira élveztem, hogy egy negyed órán keresztül csak néztem a fűszálak mozgását és hallgattam a zajokat.
Itt igazából nem történ más, mégis úgy érzem, hogy megint nagyon sok minden történt.
Kicsit más ez, mint nézni, ahogy nő a rizs, de azt hiszem, legközelebb azt is kipróbálom.
Meditáció a dombtetőn
Innen egy – a faluval ellentétes – dombra mentem fel, mert éppen jöttek le onnan emberek. Gondoltam, ha onnan jönnek, akkor biztosan van ott valami, amit nem jelez a falu térképe.
Kiderült, hogy nincs ott semmi, csak egy gránit pad.
De, ha már ott voltam, leültem rá. És néztem a falut. Meg hallgattam a szél hangját.
Mintha ma ez lett volna a sláger a rádióban.
A falu közepén
A sok csend és egyedül lét után beértem a falu főterére.
No, itt már nem volt csend.
Ellenben rengeteg ember, és egy hatalmas vízesés orgia.
A rövid, kb. 200-300 méteres falu szakaszon 5 helyen hullott alá a folyó vize.
De nem ez volt a legkülönösebb érzésem.
A kis folyó közepén, a falu egyik végén volt egy hatalmas szikla. Megláttam ott egy embert. Ott feküdt a szikla közepén és aludt. A folyó és a két oldalon vezető utak körbeölelték a sziklát. A rengeteg ember ott ment jobbra balra, ez az ember meg ott aludt mindennek a közepén.
Azt éreztem, hogy én is ezt akarom csinálni.
Úgyhogy lementem a folyó medrébe, felmásztam a szikla tetejére és lefeküdtem rajta.
Nagyon kényelmes volt ott feküdnöm. Én nem aludtam, csak az eget néztem és hallgattam a folyó üvöltését, mert pont az egyik vízesés közelében volt a szikla.
Az ég tiszta kék volt, a felhők gyorsan rohantak, egy idő után káprázott a szemem a kékségtől.
Miközben a tucatjával felettem repkedő szitakötőket néztem elmerültem a szabadság érzésében. Zenét hallgattam, de a víz dübörgése kedvesebb volt, mind a dallamnál. Nem törődtem az emberekkel. Hallottam, hogy néhányan nekem kiabálnak, de ez az én időm volt és nem osztoztam rajta senkivel.
Nem gondolkodtam, nem törődtem az idővel. Csodálattal éreztem, hogy a szikla puhának tűnik. Olyan érzésem volt, mintha egy kényelmes ágyban feküdnék. Ami még melegített is. A nap lágyan sütött rám, csak örömteli érzéseket éltem meg.
A hallgatott dalok száma figyelmeztetett csak arra, hogy ideje felkelni, örökké még akkor sem fekhetnék itt, ha Hmong lennék.
Hazafelé
Hamar kiderült, hogy úgy egyszerűen csak nem léphetek le.
A kifelé vezető úton már messziről látszott egy lesikló pálya. Közelebb érve láttam, hogy gumi belsőkön csúsznak le emberek egy hatalmas dombról egy műanyag pályán.
Valamiért az jutott eszembe, hogy ez gyerekeknek való. Én meg mégis csak 50 éves vagyok. Szerebcsére ez a butuska gondolat csak 1 másodpercig működött.
Úgyhogy felmásztam arra a dombra és lecsúsztam a dombon. Azt hiszem az egész napos csendes nézelődésemet nagyon szépen ellensúlyozta az az adrenalin bomba, amit ezzel bedobtam magamnak.
Mámorító volt az a csúszás, annak ellenére, hogy a gyomrom azonnal összeugrott, meg felmerültek bizonyos gondolatok az alsónadrágommal kapcsolatban is.
Most már tényleg mehettem haza.
A vers
Most hátra kell ugranom egyet a nap történetében.
Ugyanis a legszebb élményemet a bejegyzés végére akartam írni.
Abban a pillanatban tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor ott álltam.
Ancient Hidroelectric Plant
“Ősi vízerőmű”.
Az “ősi” szó annyira összeegyeztethetetlen volt a “vízerőmű” szóval, hogy az valami azonnal jelzett: “nézd meg!”
Az sem zavart, hogy az épület ajtaja csak félig volt nyitva. Beléptem a 101 éves “ősi” erőmű területére. Ahol volt ugyan egy nagy fém szekrény, meg egy nagy fém kupac, de az egész szoba inkább egy osztályteremre emlékeztetett.
Iskola padok mindenhol. Képek a falakon. És az egyik fal mellett egy füzet kupac. Bevallom, ez jobban érdekelt, mint a többi dolog.
Fellapoztam az egyik füzetet. Kíváncsi voltam, hogyan írnak a vietnámi gyerekek.
Ám ezek angol gyakorló füzetek voltak.
Volt bennem egy olyan furcsa várakozás – vagy megérzés -, hogy valami érdekeset fogok látni.
És megakadt a szemem két szón:
“Gyönyörű álmok”
Ez ott és akkor nekem szólt. Valamiféle furcsa extázist éreztem.
Az első pillanatban az futott át az agyamon, hogy egy vietnámi kisgyerek verset írt, az itt lett felejtve és én megtaláltam.
Később aztán világossá vált, hogy ez egy gyakorló füzet és valószínűleg másolta, vagy diktálás után írta le valaki a mondatokat.
De én mégis azt a gyönyörű álmot viszem tovább, hogy Mia, a Cat Cat faluban született kislány írt egy szép verset és én voltam a szerencsés, aki olvashatta.
Talán csak álom volt.
Nekem mégis álomszerűen gyönyörű.
When the Sun rises up
Mom to field I am at school
Alone with the song of birds
The bright dewdrop on my shoe
Pretty flowers always smile
Take me to life
Beautiful dreams
Take me to life
Beautiful dreams
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás