Végre történt velem valami borzasztó!
Azt hiszem, soha nem fogom megunni a boldog pillanatok egymásutániságát.
De a változatosság gyönyörködtet.
Ezért hétfőn szenvedtem egy kicsit.
Alvó busz Sa Pából
Harmadszor próbáltam ki olyan buszt, amin aludni lehet.
Eddig 3-0 a buszok javára. Háromból három kőkemény élmény. Lassan talán levonom a következtetést, hogy ez nem a kedvenc utazási formám.
Ez a busz időben indult.
Ez mondat nem azt az Európában is ismert “késik egy kicsit az indulás” jelenség hiányát akarja magasztalni.
Itt Ázsiában a “valamikor elindulunk” teljesen természetes. Ha a busz elmegy egy órával előbb… Ez van. Ha három órával később. Ez van. Nekem volt már olyan élményem, mikor simán átették a buszt másnapra és az aztán másnap 7 óra késséssel indultunk.
Van abban tehát valami különösen megnyugtató, mikor az indulási idő környékén meglátom a buszt. Az már jó jel, ha ott van. A következő biztos dolog, mikor fel is tudok rá szállni.
Ha ezek után a várt idő környékén el is indul, még mindig csak félig lehet hátradőlni. Mert nem tudom elfelejteni például azt az élményt, mikor a várostól – ahová jegyet vettem – 40 kilométerre az autópályán tettek ki. Mert abba a városba sajnos nem megyünk.
Szóval, ha a busz ott van az indulási idő rövid sugarú körzetében, fel tudok rá szállni és láthatóan arra megy, amerre én is szeretnék, akkor – mondhatni – sínen vagyunk.
Ennek az alvó busznak az esetében még azon is izgulnom kellett, hogy meg lesz -e az ágy, amit megvettem. Vietnámba érkezve is volt ágyam, aztán mégis a padlón fekve töltöttem 15 órát.
Hétfő este 23:03-kor (3 perc késés, észre sem veszem!) elindult a busz. A csomagom az aljában, én hátradőlve a saját(!) ágyamban, függöny elhúzva.
Minden tökéletes volt.
Elindul a busz
A tökéletesség érzése aztán eszeveszett gyorsasággal ugrott le a buszról a második sarok után.
Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, ez az út nem lesz a legjobb élményeim tízes listáján.
Az ágy egyben egy rázó pad is volt. Ilyet használnak több ipari területen, és biztosan hatalmas élmény egy autó számára, de én nem szerettem. Vicces tény, hogy az ágy alsó felébe beépítettek egy masszázs funkciót is. Ha még fokozni akarnád az élményt.
Felfedeztem, hogy mit is jelent a három dimenzió. A busz rázott fel és le. Jobbra és balra. Meg előre-hátra.
Az ágy derék feletti része 45 fokban döntve volt és ez így is maradt végig, mert nem lehetett rajta változtatni. Ez a dőlésszög jó lehet egy délutáni pihenésre, egy mozizásra, de semmiképpen sem jó alvásra. Legalábbis egy olyannak, mint én, aki nem tud a hátán aludni. A tervezők szándéka valószínűleg ez a háton alvás lehetett. Erre abból jöttem rá, hogy nem tudtam a biztonsági övet használni. Ugyanis annak hosszát sem lehetett állítani. Ha a hátamon feküdtem, be tudtam csatolni – elkerülendő az emeletről való leesést. Amint az oldalamra fordultam volna azonban, ez az öv olyan feszes volt, hogy a fájdalom elvee lehetetlenné tette a pihenést.
Az oldalra fordult alvás működött. De csak a részlegesen. Ugyanis az ágy hosszúságának mintegy felét tudtam használni a felhajtott felső rész miatt. Így viszont a lábam feszült be mindenhová. A busz mozgása és a biztonsági öv hiánya miatt csak a bal oldalamon tudtam feküdni. Mivel néha szeretek megfordulni elalvás előtt, úgy éreztem magam, mint egy fél gőzzel működő gőzhajó.
Az, hogy a busz nagyon zajos engem nem zavar. De zajos, és ezt meg kell itt említenem. Nagyon zajos, hogy pontos legyek.
A derekam felett lévő két kis levegőztető nyílásból 60 km/h sebességgel áramlott a hideg levegő. Ezt központilag kapcsolták be. A fülkében, lokális szinten nem lehet kikapcsolni. El lehet fordítani és le lehet takarni, de ettől még működik. És olyan kígyó szerűen sziszeg egész éjszaka.
A függönyt illik behúzni, ha az ember alszik. Engem nem zavar, hogy ha néznek közben, de lehet, hogy a tőlem 60 cm-re alvó lány rosszul lenne, ha meglátja, hogy folyik a nyálam. Szóval, csupán emberbaráti szeretetből illik behúzni a függönyt.
Igen ám, de ha a függöny is be van húzva, meg a tornádó is el van zárva, akkor nagyon hamar elfogy a levegő. Erre azért hamar rá lehet érezni. És akkor az ember gyereke kinyitja a szellőztetőt. Ezzel gyakorlatilag aztán egész este a csipőmet fagyasztottam. Arra gondoltam, hogy jobb lesz egy csonthártya gyulladással élni, mint reggel azért nem felébredni, mert megfulladtam.
Gondolkodnom kellett, hogy mi bajom volt még.
Megvolt, hogy ráz, megfulladok, hideg van, kényelmetlen. Azt nem számolom, hogy az ilyen buszokon a sofőrök kutya idomárnak képzelik magukat és az utasok is komoly feszültségekkel vannak. De valami hiányzott a listából.
Ja, igen!
A tengeri betegség
Ahogy elindultunk és elkezdett rázni a busz, éreztem, hogy baj lesz. Gyomorforgatóan ismerő érzés volt.
De ha Cat-Ba környékén tett hajó úton meg tudtam csinálni, most is menni fog – gondoltam. Így az indulás után sokáig arra koncentráltam, hogy nem hagyom, hogy a tengeri betegség még rosszabbá tegye ezt az utat.
Megint sikerült! Két óra után megszűnt a küzdelem. Nem lettem rosszul. Győzött az akaratom a testem felett. Ennek mondjuk nagyon örültem.
Megérkeztünk végre!
Összességében azért a hét órából kettőt talán aludtam.
Arra ébredtem, hogy lassít a busz.
Határtalan boldogság öntött el, mikor megláttam Ninh-Binh ismerős buszállomását.
Megérkeztem.
Egy vallomás
Na jó, be kell vallanom valamit.
Annyira azért nem szenvedtem.
Szörnyű utazás volt. És minden panasz jogos panasz.
De az indulás után 10 perccel beugrott ennek a bejegyzésnek a címe.
Végre történt valami szörnyű is velem.
De onnantól kezdve fülig érő szájjal azon elmélkedtem, hogy hogyan fogom ezt elmesélni.
És a szörnyű onnantól kezdve történetté alakult.
Az pedig egy másik csapat.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás