Ez a hét is izgalmasan alakult a lelki utam szempontjából. A “3+1 segítőm a következő időszakban” bejegyzés óta ismert, hogy a közelmúltban 3 önfejlesztő folyamatban vettem részt. Mind a háromról írtam menet közben “A segítő tanfolyamok alakulása” című írásomban. Aztán “A gyökereim” című beszámolóban írtam az időközben véget ért Írás és önismeret tanfolyamról.
Ezen a héten lezárult a TRE® tanfolyam és az Autogén relaxációs tréning is. Most ezekről, ezáltal megint rólam fog szólni az írás.
Autogén relaxációs tréning
Hétfőn volt a 12., utolsó alkalom ebből a tréningből. Azt az utolsó előtti alkalommal megbeszéltük, hogy mindenkinek van kedve ahhoz, hogy a tréninget egy informális együttléttel zárjuk le, azaz az alkalom után elmegyünk egy vendéglátó helyre enni és inni.
Ezt az alkalmat is úgy kezdtük, mint a megelőző 11-et: mindenki elmesélte, hogy miben van benne éppen. Ezután viszont meglepetés következett. A pszichológus elmondta, hogy ma már nem fogunk együtt relaxálni. Helyette azt találta ki, hogy egyéni beszélgetések lesznek. Az eddigi alkalmakkor mindenki sokszor megnyílt és őszintén mesélt a többieknek, tehát, egy kicsit jobban ismerjük egymást, mint az elején, illetve láthatjuk a többi tag fejlődését. Úgyhogy az volt az óra programja, hogy mindenki, mindenkivel beszélgessen. Alakuljanak párok – egészen addig, míg mindenki beszélt mindenkivel, – és ezek a párok beszélgessenek 5-6 percet, ahol mind a két fél elmondja a másiknak, hogy mit lát a másikból. Természetesen csak pozitív szavakkal.
Szeretem az ilyen feladatokat. Értékelést adni valakinek nem kis felelősség, fogani meg szintén kemény lehet, főleg, ha őszinte a vélemény és van benne fejlődni való.
Azt gondolom, mindannyian látható fejlődésen mentünk keresztül. Nem volt nehéz visszaemlékeznem a társakkal kapcsolatos emlékekre, emlékezetes beszámolókra és a relaxációkkal kapcsolatos oldódásaikra, megéléseikre, összességében a fejlődésükre. Minden partneremnek elmondtam, hogy hálás vagyok neki az őszinteségéért, a tőle kapott gondolatokért, nézőpontokért. Elmondta azt, hogy számomra mindannyiuk nézőpontja fontos, mert “segít magamat elhelyezni a térképen.” Az azt jelenti, hogy ha ismerős problémát említenek, akkor vagy örülök, hogy már túl vagyok rajta, vagy elismétlem magamnak, hogy ezzel még dolgom van. Ha ismeretlen problémát hoznak, vagy értékelem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nekem nincs, vagy megállapítom, hogy az én életemben ez nem lenne probléma. Vagy bármi más is előfordulhat.
Jó adni, de jó kapni is! Az öt beszélgetésből, ami rám irányult, négy esetben hangzott el az “inspiráló” szó. Mindenki kiemelte azt, hogy számára nagyon sokat jelentett az, ahogyan beszéltem. A pozitív gondolataimat nagyon szerették, és ez a fajta hozzáállás inspiráló módon érintette meg őket. Jól esett ezt hallanom. Annak ellenére, hogy ezzel magam is tisztában vagyok (mármint azzal, hogy bizonyos esetekben milyen hatással vannak a gondolataim másokra), illetve, hogy nem az elismerés megszerzése miatt nyitom ki a számat, jól eső érzés az ilyen pozitív visszajelzéseket hallanom. Talán arra gondoltam ezeket hallgatva, hogy öröm, hogy mások inspiráló segítségnek tudják használni azt, amit én tudok nekik adni.
Volt egy különösen kedves visszajelzés felém. A legfiatalabb hölgy résztvevő nagyon izgatottan kérdezte, hogy mondhatja -e, amit gondol. Tetszett az az fiatalos, kapkodó, “most azonnal mondani akarom” hozzáállás. Azzal kezdte, hogy még soha nem látott olyan férfit, mint én. Olyat, aki az én koromban… Itt rögtön elkezdte magát mentegetni, hogy nem úgy érti, hogy öreg vagyok. Én meg mosolyogva mondtam neki, hogy semmi problémám a korommal, nyugodtan folytassa, nem fogom félre érteni. Elmondta tehát, hogy egy – az én koromban lévő – férfi esetében ismeretlen számára, hogy ennyit foglalkozik az önmaga megismerésével. Mennyit segített neki, hogy minden gondolatom pozitív tartalommal volt megtöltve. Sokszor érezte, hogy a mondandóm mögött nehéz tartalom van, de mégis minden nehézséget pozitív oldalról közelítettem meg. Még egyszer kiemelte, hogy neki mennyit segített az, hogy engem hallgatott, tőlem tanult.
Miután mindannyian megkaptuk a magunk beszélgetéseit, visszajelzéseit, újra körbe ültünk. A 11 alkalommal a pszichológus nő jegyzeteket készített rólunk. Azzal is készült erre az alkalomra, hogy ő is adott visszajelzést mind a hatunk számára. Ez is egy kellemes meglepetés volt, egy szép gesztusként értékeltem.
Rólam azt mondta el, hogy az egyik legkülönlegesebb páciense voltam. Mindenféle elvárás nélkül, nyitottan érkeztem a tanfolyamra, és harmadik alkalommal beleültem a rendszerbe és azt mondtam, hogy készen vagyok. Ő még ilyet nem tapasztalt. Átvettem a módszer lényegét és azonnal használtam a saját javamra. Nem azért létezem, hogy különleges legyek! De a környezetemből nagyon sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy különleges vagyok, így néha én is elhiszem ezt. Különleges vagyok, ahogy minden ember különleges. Az én különleges helyzetemben az a különleges, hogy ezt az átlagosnál talán többször jelzik vissza a környezetemben található kiváló kapcsolataim…
Ezen kívül megemlített egy másik alkalmat is (a relaxáció mélyítésével egyre több testrészt, test képet vontunk bele a meditációba), amikor elmélyült a nyitottságom, és másként kezdtem el beszélni a benső világomról. Tetszett ennek a pillanatnak a felemlítése. Mivel eléggé dokumentálós típus vagyok, így most egy pillanat alatt meg tudom nézni, hogy az említett alkalom február közepén volt. Két nappal azután, hogy megírtam a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” című bejegyzésemet. Ez csak egy egyszerű bizonyítéka számomra annak, hogy a leírt mondatok megfelelnek a valóságomnak és annak a fontos felismerésnek, amit ebben az írásban az asztalra tettem más, történetesen egy lelki segítő szakember számára is látható nyoma volt.
Minden élményemet, megélésemet és felfedezésemet, a kapott visszajelzéseket összeadva a tanfolyam eredményessége bizonyított számomra! Jó, hogy belevágtam, jó, hogy végig jelen voltam. Köszönöm Eszter, hogy a figyelmembe ajánlottad!
TRE® tréning
Tegnap (csütörtökön) voltam újra ezen a fajta relaxációs tanfolyamon, ismétlő, konzultációs alkalomra. Április másodikán fejeztük be a közös munkát, így 5 hét után mentem el újra, hogy az időközben összegyűlt tapasztalataimat megbeszéljük.
Ezt az alkalmat is úgy kezdtük, mint mindegyik eddigi alkalmat. Most 5 hétnyi élményt meséltem el a pszichológusnak. Ebben benne volt Erdély (“Hiányoztál, Dulcinea!”), Olaszország (“Cinque Terre útinapló”), a sok élmény, amit ezekben a hetekben megéltem. Elmeséltem a volt feleségemmel való találkozást is (“Váratlan utazás”).
A beszélgetésünk kicsit eltérően alakult, mint ahogyan eddig megszoktam. Ahogy elérkezett az idő, amikor neki szoktunk állni a relaxációnak, a beszélgetés folytatódott tovább. Aztán elérkezett az az érdekes pont, amikor én mondtam azt, hogy nem bánom, ha ma nem relaxálunk, hanem folytatjuk ezt a beszélgetést. Így is tettünk.
A beszámoló minden ilyen esetben több dologból tevődik össze részemről. Elmesélem az élmény körülményeit és ezzel együtt az akkor megszülető felismeréseket és érzéseket. Példának okáért tehát nem csak azt mondom el, hogy voltam a Cinque Terrén, hanem azt, hogy milyen élmények értek, és azokat hogyan éltem meg. Az első nagyon érdekes pont az volt, amikor a pszichológus a beszámolóm egy részét meghallgatva megkérdezte, hogy nem akarom -e kinccsé tenni azt, ami bennem van. Ha már úgy is munkát keresek, nem gondolkoztam -e el azon, hogy mások segítésével foglalkozzam. Látszik, hogy nagyon sok munkám van önmagamban, érdekes és érthető módon tudom elmondani és megélni, tanultam coachingot is, minden egyben van. Elnézést kért érte, hogy ilyen irányba vitte a beszélgetést, de ezt meg kellett kérdeznie. Én erre annyit válaszoltam, hogy nagyon köszönöm, hogy megkérdezte és hálás is vagyok érte. Ha neki – mint pszichológusnak – az a véleménye, hogy nekem ezzel foglalkoznom lehetne, eléggé megtisztelő számomra.
Sok mindenről beszélgettünk, ezek most nem ehhez a bejegyzéshez kapcsolódnak, mert mindent azért én sem írhatok le. De szóba kerültek a párkapcsolataim. Itt olyan elemi felismeréseim lettek, hogy azt kell mondjam, ha nem tanultam volna meg a TRE® technikát, csak autókázni jártam volna többször 200+ kilométert, a tegnapi nap tanuláságai akkor is megérték volna az időt, energiát és pénzt. Mellesleg elsajátítottam a módszert.
Egy adott párkapcsolati témában a hölgy elmondta, hogy a női klienseinél egy speciális jelenséget tapasztal egyre többször. Ezen a jelenségen több páciensével is dolgozik. Ez a jelenség – úgy gondolom – az én utolsó párkapcsolatomban is jelen volt. Azt mondta, annyira érdekes és komoly a probléma, hogy gondolkodik rajta, hogy írni fog róla. Azonnal mondtam neki, hogy ha társ írót szeretne keresni ehhez a munkához, akkor számíthat rá. Azt mondta, gondolkodni fog a dolgon… Szép kilátások!
Nagyon tetszett, amikor a hölgy az egyik nagyon önreflektív – és ezzel együtt nagyon fájdalmas – emlékem említésekor őszintén nevetett. Elnézést is kért, hogy nem azon nevet, amit mondtam, hanem azon ahogy. Vele mosolyogtam én is, mert évek óta élem meg azt, hogy a történeteim jó kedvre derítenek másokat. Ugyanis ezeket az élményeket – vagy nevezzük inkább traumáknak őket – el tudnám mondani úgy, hogy a hallgató az ereit vágja fel a ráragadó depressziónak köszönhetően. Helyette inkább úgy mesélem el, ahogy én is szeretném hallani: humorral, egészséges lendülettel, ami mutatja nekem és a másiknak is, hogy én ezen a dolgon már valóban túl vagyok.. Képzeld el, hogy lehet viccesen elmesélni például azt, amikor a társad azt mondja neked, hogy “Borzasztó, ami veled történt, ezt egyetlen embernek sem szabadna átélnie!”, majd pár év múlva ő is megcsinálja veled az adott dolgot. Ezt csak akkor tudom viccesen, önironikusan, a saját felelősségemet sem feledve elmesélni, ha teszek hozzá egy kicsit abból a szemléletemből, aminek az a lényege, hogy “a történet ugyanaz, az élet más.” Véleményem szerint soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden – számunkra legfontosabb – történet már számtalan másik emberrel is megtörtént. Nincs új a nap alatt. És ha ezt a szemléletet meg tudom valósítani, máris talán kicsit könnyedebben tudom kezelni a történetet.
Beszélgettünk – itt is, nem először szakemberrel – arról, hogy a két komolyn párkapcsolatomban milyen minták voltak végig jelen. Két-három – számomra – nagyon komoly felismerés óriási nyeremény. Az utóbbi két hétben minden lapom nyerő volt, ez tovább erősíti bennem a flow és a jó úton járok érzést.
Beszélgettünk arról, hogy miért érzem magam biztosnak abban, hogy harmadszorra okosabb leszek. Egyet értettünk abban, hogy ha valóban a saját érzéseimre figyelek, akkor lehet, hogy a jó indikátort választom majd.
Egyet még a beszélgetés végén viccesen megjegyeztem. A következő párkapcsolatom első, de legkésőbb második randiján kifaggatom a hölgyet arról, hogy milyen viszonya volt az apjával. Elképzelhető, hogy már csak bugyi lesz rajta, mikor elmondja, hogy katasztrófa volt az apjával való viszonya és nekem akkor fog eszembe jutni, hogy bekapcsolva hagytam a vasalót és azonnal haza kell rohannom…
Drága Dulcineám! Remélem az apád jó apád volt!