Egy számomra nagyon érdekes és fontos felfedezés ért utol Ázsiában.
Van néhány gondolatom a jogtalanságról.
De lehet, hogy tévedek, mikor azt gondolom, hogy jogom van leírni.
Közlekedni csak okosan!
Az ázsiai közlekedésről több önálló írásban is írtam, illetve jó pár alkalommal emlegettem egy-egy történetben.
A korábbi énem azt mondaná, hogy itt az emberek úgy használják az utakat, mint egy tanulatlan csürhe. Ma már másképpen fogalmazom meg a lényeget. Itt Ázsiában az egész életemtől merőben eltérő szokások és gyakorlatok alapján használják az utakat.
A sok színes közúti élmény közül a három leggyorsabban eszembe jutónak engedem, hogy beszéljen.
Indonézia: Éppen a kijelölt gyalogátkelő helyen keltem át. Több, a főútról balra kanyarodó autós is ezt az utat választotta. Mivel egyetlen autó sem jelezte, szándékát, hogy elenged, bátran léptem le az útra. Kettős elsőbbségem volt. Az út túloldalán egy rendőr állt. Az autóst sem a jelenlétem, sem a kettős elsőbbség nem tántorította el az előre töréstől. A rendőr sípszava volt az egyetlen, ami meggyőzte, hogy ne üssön el.
Thaiföld: A szituáció ugyanaz: a kijelölt gyalogátkelőhelyen keltem át az úton. Amit ráadásul még jelzőlámpa is vezérelt. Kettős védelmem teljes tudatában vágtam neki a bátorság próbának, mert az autók itt sem törődtek azzal, hogy nekik piros a lámpa, hogy gyalogátkelőhelyen haladnak keresztül, amin valaki éppen van. Az egyik sofőr méltatlankodott. Ennek úgy adott hangot, hogy az autója elejét elhelyezte a zebra közepén, egy centiméterre a lábamtól és fél percig dudált.
Vietnám: Kamion a szembe jövő sávban, kissé lassan halad. Mögötte a busz előzésbe kezd a kanyarban és a záróvonalat átlépve. Hihetetlen sebességgel. Én a saját sávomban haladok ártatlanul, mint a ma született bárány. A triplán szabálytalan sofőr rossz néven veszi a jelenlétemet és a hajamat lepörköli a dudával.
Ezek itt mindennapos élmények. És ezt nagyon komolyan mondom.
Láthatatlannak lenni a dzsungelben
Rá kellett jönnöm, hogy a megfelelő kifejezés az, hogy a dzsungelben láthatatlan vagyok.
Gyalogosként járva az ösvényt, a legtöbb nagyvad nem vesz rólam tudomást. És ezt is tessék nagyon komolyan érteni! Ha keresztezitek egymás útját egy járművel, legyen alap feltevés, hogy ő nem fog sem kitérni, sem lassítani. Minden nálad nagyobb jármű potenciális ellenfél. A táplálékláncban feletted élnek. Te fogod a rövidebbet húzni.
Motorosként se számíts másra. Ha motoron ülsz, a gyalogosok majd látni fognak, de a nálad nagyobbak valamiért nem. Ha a sávodba szabálytalanul bekanyarodó autóst látsz, lassíts, vagy válts sávot. Ha lát sem érdeled őt. Ő már jóllakott és méltóságteljesen cammog hazafelé.
Azt tapasztaltam meg, hogy egyszerűbb a láthatatlanság tudatával létezni a dzsungelben. Ha ez az alapfeltevésem, csak kellemes csalódás fog érni, ha valaki mégis észrevesz. És mondjuk nem akar megenni.
Érdekes módon találkozott bennem egy felismerés és egy szándék ennek kapcsán.
Az elmúlt hónapokban párszor arra a kérdésre, hogy ki vagyok, azt válaszoltam, hogy senki.
És ez felszabadító érzés. Felszabadultan élem meg az univerzum számára egyértelmű jelentéktelenségemet.
Ehhez jó megerősítést ad az ázsiai közlekedés.
Nincsenek jogaim
A láthatatlansággal kapcsolatos gondolataimnál sokkal korábbiak a jogtalansággal kapcsolatos elmélkedéseim.
Korábban egyértelműen az a vadállat voltam, aki harapott, ha a jogai sérültek. Nekem bizonyítanom kellett, hogy igazam van!
Volt eset, amikor 5 dgk szalámi miatt jelenetet rendeztem. Vagy kényelmetlen helyzetbe hoztam pár jelenlévőt, ha valaki nem köszönt vissza.
Emiatt sokszor voltam nyers és agresszív. Egy pöcs, mondanám magamnak a korábbi énemmel. Ma már inkább úgy fogalmazok, hogy nem voltam türelmes sem magammal, sem másokkal.
Az is rengetegszer felháborított, ha a másokkal megeső jogtalanságról olvastam, hallottam, vagy néztem meg egy filmben. Legyen ez akár az emberi történelem bármelyik sötét szakasza, vagy egy kitalált történet.
Itt Ázsiában értettem meg, hogy bizonyos helyzetekben nem kell a joghoz kapcsolódó elvárásaimmal élnem.
Ma már nem várom el, hogy megálljanak a zebránál. Inkább úgy indulok el, mintha nem látnának. Furcsa módon ettől érzem magam nagyobb biztonságban.
Amikor rájöttem, hogy senki és semmi nem tartozik nekem semmivel, ez az elvárás könnyedebbé vált. Erről írtam a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” című bejegyzésemben.
Sokáig sündisznó voltam. Attól féltem, hogy igazságtalanság ér. A félelem vezetett.
Ma már nem kell minden közeledőre összegömbölyödnöm.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás