A motoros túra utolsó előtti napján járunk.
Mai Cháu és Moc Cháu után eljutottunk Sơn Lába. Ott két éjszakát töltöttünk el, majd vissza fordultunk.
Ugyanazon az úton jövünk vissza, így tegnap Moc Cháu, ma pedig Mai Cháu szobái vártak vissza.
Volt időm bőven meditálni a motoron.
Még esőben is.
Sơn La
Son La nem tartozik a legismertebb turistacélpontok közé, de éppen ettől kellemes: sokkal inkább egy valódi vietnámi tartományi város, mint turistaattrakció.
Itt is sokan örültek az idegenségünknek. De mindjárt a szálláson belebotlottunk egy negatív házigazdába. Annyira ellenszenvesen viselkedett, hogy elhatároztam, hogy az a hotel lesz az első negatív véleményem a Google Maps-en. De a többi házigazda olyan kedves volt, hogy erről végül lemondtam.
Az első vacsoránál egy vietnámi társaság meghívott minket az asztalukhoz. Miután visszautasítottuk ez egyik srácot, aki előre ki akarta fizetni az egész vacsoránkat, bármit eszünk és iszunk. Egy jó beszélgetés velük, egy pár pohár sör és némi házi süti viszont nem volt ellenünkre velük.
Így ért véget az első napunk, ami utazással és kis város nézéssel telt el.
A második napon szinte végig szakadt az eső, így én a nap nagy részét az igazi feleségemmel töltöttem el, ahogy a laptopomat elnevezte a belorusz barátom.
Este felé már volt időm és az ehhez való megfelelő időjárás, hogy kicsit megnézzem a várost. Nincs sok különös látnivaló a városban, ám az egyetlen – AI által is említett – érdekességet megnéztük.
Sơn La börtön (Nhà tù Sơn La)
Ezt a börtönt a franciák építették a gyarmati időszakban politikai foglyok számára. Ma múzeumként működik, és fontos része Vietnam függetlenségi történetének.
A szemerkélő eső pont megfelelő alap hangulatot készített elő ennek a szörnyű helynek a megnézéséhez. A hangulatom is borús volt.
Szörnyű érzés volt látni a kicsi, hideg és sötét cellákat. A láb bilincseket. A föld alá épített háznyi méretű külön börtönt. Az egész hely negatív energiákat árasztott. Szinte éreztem azt a sok fájdalmat, amit itt élhettek, majd halhattak át emberek. Többször eszembe jutott, hogy vajon hány lélek veszhetett el itt?
A börtönhöz tartozó múzeumban várt a látogatás legnehezebb része. Az az asztal, ahol névsorok és fényképek mutattak sok elmúlt embert. A papíron csak sorszám. A valóságban egy-egy ismeretlen, de biztosan nehéz történet.
Talán nem is tértem volna ki erre a börtönre ilyen részletesen, ha a következő este nem hozott volna nekem is egy ajándékot.
Moc Chau
Tegnap, pénteken reggel visszafordultunk, hogy a másik irányba is megtegyük a 350 km-es távot.
Ezt a napot az utolsó pár kilométer kivételével végig esőben tettük meg.
Az eső hol szakadt, hol csak esett. Ahogy Forrest Gump is megmondta, a változatosságot az jelentette, hogy előről, vagy oldalról esett az arcomba.
Volt nálam egy ajándékba kapott esőkabát, így mérsékelt nedvességgel úsztam meg a napot. A kezem olyan volt pár óra után, amilyennek majd 20 év múlva képzelem el. A cipőmben kiázott a lábam, de amúgy sima ügy volt a vezetés.
Nagyon szerettem ebben az esőben vezetni. A legjobb az egészben az volt, hogy nem fáztam. Az eső is meleg volt, meg a levegő is. Az eső mind e mellett lágy is volt, pár kortyot lenyeltem belőle a nap folyamán.
Az útra esőben – különösen motoron – másképpen kell figyelni. De még így több órán keresztül tudtam csak a gondolataimra figyelni. Így fedeztem fel a motoros meditációt esőben. Nagyonjó érzés, hogy nem kell megfejtenem a miérteket. Nem kell magamnak igazolni, hogy ez a nap így volt jó. Egyszerűen csak végig élveztem az utat. A vizet, ami hol simogatott, hol az arcomat pofozta. A ráncos bőrt a kezemen. Élveztem amikor az esőcseppek befedték a napszemüvegemet és kevesebbet láttam. Mikor meg nem volt rajtam szemüveg, szerettem a szememet eltaláló víz érintését.
Egy felejthetetlen vacsora
Volt egy étterem a városban, ahol kétszer is nagyon finom sült rizst ettünk.
Ártatlanul elmentünk oda.
Három testvér vezeti az éttermet. Megismertek minket és meghívtak maguk közé.
És előre elmondom, nem az volt az élmény, hogy ingyen vacsoráztunk aznap.
Hot pot volt a vacsora. Ez nagyon népszerű dolog Ázsiában. Az asztal közepén ott van egy kis gáztűzhely, azon rotyog a vacsora. És azon frissiben esszük. Az edénybe folyamatosan teszik a húst, így mindig van benne friss és készülő étel is.
Életemben először ettem kecskehúst. Amit egyébként sörben főztek meg. Mellé tészta és saláta volt. Meg rengeteg sör.
És a rizs vodka. Mikor felmerült a kérdés, hogy iszunk -e, én azonnal igent mondtam. A barátom tartózkodott az élménytől. Így én – mindenféle kényszerítés nélkül – legalább két embernek való vodkát pusztítottam el. Természetesen a vacsora vége egy hatalmas berúgás lett, de ebben semmi meglepetés nem volt. Már tudom, hogy ha helyi emberekkel ülök le italozni, akkor a józanság azonnal vesztésre áll.
Rengeteget beszélgettünk. Az egyik testvér kicsit tudott angolul. A másik lelkesen használta a Google Translatet. A harmadik pedig jól beszélt kínaiul, ami hozta a meglepetést. Kiderült ugyanis, hogy a belorusz barátom nem alap fokon beszéli a nyelvet.
Sok minden szóba került. Többször elmondták, hogy milyen megtisztelő, hogy elfogadtuk a meghívást. Többször elmondtuk, hogy ez nekünk megtisztelő. Beszéltünk a mindennapokról. A nőkről. Az egyik srác mondta nekem, hogy ne legyek már ennyire udvarias, nem olyan különleges dolog, hogy örömmel adnak. Még szerencse, hogy belső indíttatásból viselkedem úgy, ahogy. Így nem kellett lazábbra vennem magamat. Nagyon lazák voltunk.
Sokat nevettünk együtt. Olyan hangulata volt ennek az estének, amit azt hiszem soha nem fogok elfelejteni. Talán egyszerre mondtuk ki azt, hogy nem látunk különbséget egymás között. Ezt a gondolatot mindig nagyon szeretem.
Beszélgettünk a történelemről is. Így került szóba a háború, pontosabban én hoztam szóba. A következőt mondtam az egyik srácnak:
Vietnámnak szomorú a története. Mindezek ellenére ti egy vidám ország vagytok.
Egy hosszú választ mondott a telefonomba. Az alkohol már dolgozott, több szívet melengető mondaton és pillanaton voltunk már túl, így felfokozott izgalommal vártam, mit válaszol. Íme:
Valóban azok vagyunk. A történelem a múltunk. Vietnam olyan ország, amely soha nem hajolt meg a hódítók előtt. Mindig összetartunk, tiszteljük a történelmünket, nem feledjük a múltunkat, és hálával emlékezünk azokra a barátokra, akik segítettek nekünk. Ezt a jövő nemzedékei is emlékezetükbe fogják vésni.
Valamiért nagyon boldog és meghatott voltam, hogy ezt olvashattam.
Boldogan és nagyon részegen feküdtem le aludni.
Durian mennyország
Reggel arra ébredtem, hogy party van a fejemben, és engem nem hívtak meg.
Ettünk egy reggelit, ahol a már többször átélt meglepetés ismétlődött meg. A megrendelt sült rizs helyett megkaptuk a jól megérdemelt tésztás levest. Ami egyébként nagyon finom volt. Meg állítólag a másnaposságra is húslevest kell fogyasztani.
Indulás előtt bementem egy Durian mennyország nevű helyre, amit a pár nappal ezelőtti távozásunkkor vettem észre.
Igazából nem tudtam, mire számítsak. Valami durianból készült üdítő, esetleg duriános kávé vár rám? Igazából mindegy volt. Szerettem volna megízlelni akármit is adnak.
Nagyon nem bántam meg, hogy bementem.
Egy chè sầu riêng-et ettem.
Ez egy desszert. Egy nagy darab durián volt a tányéromban. Kókusz tejben úsztatva. Volt mellette licsi, három féle gyümölcs zselé és egy kis rizs tészta.
Még Thaiföldön fogalmaztam meg, hogy a durian a kedvenc gyümölcseim közé került. Önmagában is nagyon finom, én legalábbis nagyon szeretem. De ebben az összeállításban… Isteni. Ezt az agy szót tudom csak elképzelni ehhez a desszerthez.
A tulajdonos hölgy leírta, hogy nagyon megtisztelő neki, hogy meglátogattam az éttermét. És megkérdezte, készíthet -e képeket kettőnkről.
Én meg – miután megettem az ételt – leírtam neki, hogy nagyon ízlett amit készített nekem és nagyon köszönöm.
Mind a ketten ennyira fel voltunk dobva, hogy 5 perccel később – mikor már a motoromra pakoltam – jutott eszembe, hogy mind a ketten elfeledkeztünk a fizetésről.
Gyorsan visszamentem hozzá. Láttam rajta, mikor beléptem, hogy közben ő is rájött erre. Hatalmas mosollyal fogadott. Nem kellett semmit beszélnünk ahhoz, hogy értsük egymást.
Azért egy felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy mit gondol.
Én meg ezzel a felemelt hüvelykujjal jeleztem a mai napnak, hogy visszaérkeztünk Mai Chauba.
A háziak hatalmas örömmel fogadták a visszatérőket.
Én pedig egy jól ismert teraszon tudtam megírni ezt az írást.
A hüvelyujjam most is felfelé mutat.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás