A nem túl taktikusan megtervezett útvonal, egy mély barlang, a gyenge motorok tették izgalmassá az utolsó napunkat.
Ma véget ért a motoros túra.
Ninh-Binhben hajtom ma is álomra a fejemet.
De még vár rám egy izgalmas éjszakai élmény is.
Egyharmad
A közel 650 kilométernyi kétkerekes túrából az utolsó napra 200 km maradt.
Tettünk ugyanis egy jelentős kitérőt egy nemzeti park felé. Amit aztán – nem mondom, hogy ez a formánk -, végül nem láttunk. Illetve, talán úgy, hogy elmentünk mellette, de ebben nem igazán vagyok biztos. Lehet, hogy egy láthatatlan nemzeti parkot kerestünk?
Volt azonban három másik élményünk. Úgy néz ki, hogy az élet rögtön kárpótolt minket.
Kho Mường falu
A főútról le kellett térnünk egy mély völgybe. Itt a mély szót háromszor alá kell húznom. Ez a mélység hozta a harmadik élményt a mai napra.
Az első egy Hmong falu volt a gyönyörű völgy mélyén. Ahogy leállítottuk a járműveket, engem azonnal megtámadott egy helyi férfi. Valamit hatalmas vigyorral magyarázott, amíg a kezemet szorongatta. Abban sem vagyok biztos, hogy vietnámiul beszélt, így aztán kevéssé zavart, hogy egy szót sem értek. Szerintem őt sem mozdította ki a nyugalmából, hogy az elképzelt kérdéseire válaszoltam angolul. Végül megtudtuk egymás nevét és korát.
A faluban nem csak ő fogadott minket szeretettel. Ahogy az öreg házak között sétáltunk, többen ránk mosolyogtak és köszöntek. Jó érzés volt ebben a mosolygós faluban lenni. A legszebb élmény itt az volt számomra, amikor egy csapat kisgyereket láttam önfeledten fürdeni a falu közepén keresztül futó folyóban.
Egy ilyen élő falu mindig rengeteg apró látnivalót tartogat. Egy fiatal lány a ház mellett főzte éppen az ebédet egy kis lángon, egy kis fazékban. Az étel finom illata keveredett a fa kellemes füstjével. Több tyúkot kerültem ki, amik kissé feszülten rejtegették előlem a kiscsibéiket. A mindenfelé heverő mindenféle szerszámok és mindennapi használati tárgyak vonzották a tekintetemet. Minden tárgy mögött egy szakma és egy történet sejlik.
Bat Cave – Hang Dơi Kho Mường
A falu hivatalos látványossága a denevér barlang.
Szerencsére nem készültünk fel arra, hogy mit fogunk látni. Így volt alkalma az állunknak, hogy leessen. Majdnem a barlang aljáig.
Egy hatalmas barlanghoz másztunk fel egy hosszú úton. A barlangban hatalmas cseppkő és szikla óriások voltak, élő, zöld növényzettel bevonva. Olyan volt a látvány, mintha valaki bedobált volna egy hegyet egy barlang belsejébe.
A barlang felül nyitott volt, így befelé és lefelé a napfény világította meg. A fény nagyon szépen mutatta, hogy micsoda érdekes színeket hozott létre a természet a barlang falain és plafonján. Mindenféle kék, zöld és szürkés színek borították be azt, amit nem takartak el a zöld növények. Azt hiszem, nekem a színek tetszettek a legjobban ebben a barlangban.
Egy kis idő után egyedül maradtam a hatalmas teremben. Egészen az aljáig lesétáltam és ott hallgattam a denevérek hangját. Azt a mennyezetről itt-ott csepegő víz hangja tette harmonikussá. A barlang nagyon jól bejárható, mint egy elképzelt holdbéli táj. Csak a sziklákat kell kerülgetni, vagy éppen rajtuk lépkedni és a barlang minden szeglete elérhető.
Nem éltem azzal a lehetőséggel, hogy minden négyzetmétert bejárjak. Több órára lett volna szükség ehhez.
Mikor kifelé mentem, négy vietnámi fiatal jött lefelé a lépcsőkön. Köszöntünk egymásnak. Az utolsó lány megállt előttem. Ennyit mondott csak:
Azt szeretném neked kívánni, hogy legyen nagyon boldog a vietnámi tartózkodásod.
Ezért utólag már nem is vagyok benne biztos, hogy a színek voltak a legnagyobb élmények számomra ebben a barlangban.
Felfelé
Említettem, hogy a völgy mély volt.
Ennek a mélységnek az árát felfelé fizettük meg.
Az én 125 köbcentis motorom a falut elhagyó út első három métere után elfáradt. Nem volt benne annyi erő, hogy fel tudjon menni a meredek úton. Az első 20-30 méteren úgy tudtam túljutni, hogy leszálltam a motorról – mielőtt velem együtt visszagurul a faluba – és mellette lépkedve, a gázt tövig húzva toltam.
Innentől már tudtam, hogy a belorusz barátom miért mondta, hogy meg ne álljak, ha egyszer sikerült elindulnom. Kb. 5 km/h-ás sebességgel nagy nehezen sikerült megtennem a több száz méteres felfelé vezető utat a falu bejáratáig.
A barátom 50 cm3-es motorral utazik. Ezért pontosan 10 percet kellett rá várnom, mire ő is felért hozzám. Egy kisebb infarktuson esett túl, mire feltolta a gépét. Ő ráadásul két nagy hátiszákkal utazik. Nem irigyeltem. Sem őt, sem a motort.
Tartottunk egy stratégiai szünetet. Arra vártunk, hogy a 200 fokon ízzó motorja kihűljön. Majd elindultunk a falu bejáratától a főútig emelkedő úton. Én itt már rutinos voltam és eszembe sem jutott lassítani, így viszonylag kisebb életveszélyek árán felértem. Megint várnom kellett – ezúttal 16 percet -, mire ő is felért.
A majdnem lehetetlenné váló küldetést sikeresnek minősítettük.
És megegyeztünk abban, hogy minden nehézség ellenére megérte lemenni a völgybe.
Igazi kihívás
200 km-t vezetni Vietnámban kemény dió.
Főleg, ha van forgalom is az úton. Ma volt.
Nagyon sokat kellett gondolnom ma Buddhára, meg mindenféle Zen kertekre, hogy nyugodt tudjak maradni. A vietnámi vezetési stílus szerintem még az edzett acélt is próbára teszi.
Meleg volt. A motor fasírozottá pofozza az ember seggét. Ezt fűszerezi a forgalom káosza.
Ninh-Binh
Elfáradtunk, mire 12 órányi utazás után megérkeztünk Ninh-Binhbe.
A 10 napja itt hagyott hátizsákomat senki nem vitte el a közös helységből. Ennek azért örültem. Tettem egy próbát a szerencsével, most nem vágott át.
Bár napok óta azon gondolkodom, hogy ha a nagy hátiszákom egyáltalán nem hiányzott 10 napig, akkor van -e egyáltalán értelme a létének.
A másik meglepetés a motor kölcsönző helyen ért. Ahol ugye nem tudták, hogy ki vitte el a motorjukat. Végül is nem hívtam fel őket, így ma kíváncsi voltam, hogy hogyan fognak fogadni.
Megérkeztem a bárba, ahol a bérleti akciót olyan sikeresen megoldottuk 11 napja. Mondtam, hogy visszahoztam a motort. “Van nálunk valamilyen papírod letétben?” Ennyi volt a kérdés. Jézus! Úgy látom, hogy itt az ügyviteli rendszert nem járatják csúcsra. Megkérdeztem a srácot, hogy nem nézi -e meg a gépet. Köszöni szépen, ő nem kíváncsi rá. Nagyon hálásak, hogy bérbe vettem.
Ezzel a gondolattal elbúcsúztunk egymástól.
Szerintem legközelebb is hozzájuk jövök bérelni.
A szálláson most is nagyon örült nekem az este még ott lévő pár személyzeti tag. És tudom, hogy holnap a reggelinél is örülni fognak a többiek.
Az utazás vége felé már kész tervem volt az estét illetően. Zuhany, és alvás.
A büfét vezető sráccal csak a vacsora után találkoztam 22:30 körül. Miután eleget örültünk az újra találkozásnak megkérdezte, hogy jövök -e foci VB döntőt nézni.
Tudod mit?
Igen.
10 perc múlva hajnali kettő óra lesz.
Itt most van a VB döntő.
Éppen megfelelő arra, hogy ezzel fejezzem be ezt a fárasztó, de nagyon szép napot.
Utóirat?
Annyira szeretem, ahogy az élet írja a történeteket. Jobban ír, mint én.
Vettem magamnak egy doboz sört és elkezdtem nézni a meccset. Igazából azt sem tudtam, kik játsszák a a világbajnokság döntőjét. Spanyolország és Argentína volt a két csapat. A spanyoloknak szurkoltam.
Az első félidőt magamban töltöttem az étkező nagy termének bal felén. A jobb oldalon egy nagy vietnámi társaság vacsorázott és szurkolt.
A félidő után az egyik férfi odajött hozzám, és adott egy doboz sört. A meccsen még nem volt gól, de én már 2-0-ra vezettem.
Aztán 10 perccel később egy másik férfi meghívott a társaságba, hogy egyek és igyak velük. Elfogadtam a meghívást.
Egy ilyen társaságban, itt Ázsiában feleslegese nemet mondani. A harmadik sör után mondtam, hogy köszönöm elég lesz. Ok, ok, mondta a férfi és már bontotta is a következő dobozt nekem.
Természetesen tudnék határozott nemet mondani, de eszemben sincs. Úszom az árral. Jelen esetben meg iszom a szurkoló társakkal. Ha jól emlékszem, hét doboz sörnél jártunk az este végére.
Ők is a spanyolok győzelmét várták. Minden kedvezőtlen megmozdulás után koccintottunk. És minden jó megmozdulás után is. Kicsit beszélgettünk, de inkább főleg együtt örültünk.
Jó volt ez a váratlan meghívás, egy idő után már én sem voltam csendben. Csináltam azokat a dolgokat, amiket a meccs néző férfiak szoktak egy-egy kihagyott, vagy jól megjátszott helyzet után. Az egyetlen gólnak nagyon hangosan örültünk együtt. Szerettem együtt szurkolni ezzel a csapattal.
Spanyolország lett a világbajnok.
1-0.
Az élettel játszott barátságos mérkőzésen kapott és lőtt góljaimat azonban egy idő óta már kevéssé számolom.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás