Ahogy a “Zajos hétköznapok” írásomban említettem, ez az írás egy nagyobb írás gyűjteményem része. Mivel a történetben szereplő autót éppen most adom el (“Eladom az autómat”), és tegnap eszembe jutott ez az írás gyűjtemény, közzé teszem a történetet, amikor az autó a nevemre került 2021-ben.
Íme!
Boldog voltam. Boldog, mert egy autó hamarosan a nevemre kerül, s az ezzel kapcsolatos érzés majdnem olyan nagy öröm, mint egy gyermek névre vétele.
Ellentétben a gyermek érkezésével és annak névre vételével az autó eredetiség vizsgálatával kapcsolatos hivatalos macera sokkal kiszámíthatóbb. Pontos menetrend szerint dolgozunk, szabott árakkal és szabott idővel. Ebéd után egy órára várt a mester, én pedig ezt a pillanatot vártam már a megelőző napon.
Boldog voltam, mert eljött az egy óra, s végre beléphettem a szentélybe.
A belépőm
Az antrém – úgy érzem – jól sikerült. A műhelyben páran dolgoztak, ketten meg a műhely hátsó falánál beszélgettek. Őket éreztem alkalmasnak arra, hogy útbaigazitást kérjek tőlük, így feltettem a kérdést, hogy hol is kell az eredetiségvizsgálatra jelentkeznem. Kissé szánakozó, kissé lekezelő udvariasságot véltem felfedezni a két arcon, mikor is az egyik mester a vállam fölött oda mutatott a körülbelül egy négyzetméteres, rikító sárga “eredetiségvizsgálat” feliratú táblára, amiken a betűk akkorák voltak, mint a fél karom: “oda légy szíves befáradni”!
Az antrém – úgy érzem – jól sikerült.
Intéződik az ügy, növekszik a boldogság
Szóval, ahogy mondani szokás, hipp-hopp ott voltam, ahol kellett, hogy legyek. Ismeretlenül is egymásra voltunk hangolódva a szakival, aki majd sok pénzért megmondja nekem, hogy az általam oly jól ismert autó eredetével kapcsolatban nem kell aggódnom. Az egymásra hangolódás érzését az keltette bennem, hogy az egy óra egy perces megjelenésemkor az első – mosollyal kísért kérdés – az volt, hogy “Egy órára?”. Ebből úgy éreztem, hogy itt számítok, itt vagyok valaki, hiszen vártak rám!
A felhőtlen boldogság addig tartott, míg három másodperccel a kis fülkébe való belépésem után felhangzott a felszólító formába gyömöszölt kérés, miszerint “forgalmit, személyit, lakcímkártyát kérek!”
Mindig az én hibám a dolog, tudom ezt jól. Ebben a pillanatban markolt bele szívembe a jeges rémület, mert rájöttem, hogy a nemes alkalomra kikészített pénztárcámat az irodában hagytam az asztalon. A boldogságom tova reppent, mert a háromból csak kettő dokumentumot tudok bemutatni.
Elnézést kértem a hibámért, s próbáltam menteni ami menthető. Elsősorban persze magamat akartam menteni, de mindegy is… Megpróbálkoztam azzal az – utólag már csacskának látszó – kifogással, hogy nem tudtam, hogy szükség van ezekre (személyi, lakcímkártya) a dokumentumokra. Rosszul gondoltam, de ezt nem is titkolta a hivatal szigorú őre:
– Miért, mit gondolsz, hogy foglak beazonosítani?
– Azt hittem, az autót kell beazonosítani…
– Nem! Elsősorban téged foglak azonosítani! Mindent tudni fogok rólad, még azt is, ha bűntetve voltál. Semmit nem tudsz elrejteni előlem, mert minden itt van a nyitott rendszerben.
– Akkor tényleg elnézést kérek, elugrom a papírokért. Hacsak nem elég az, hogy megmutatom őket a telefonomon.
– Le vannak fényképezve?
– Igen.
Magamban azért itt megdöbbentett a kérdés teljesen megdöbbent hanglejtése, s vele együtt a mester arcán megjelenő kifejezés. Hihetetlen, hogy a mai telefonokkal nem csak pipacsokat, hanem dokumentumokat is lehet fényképezni! Természetesen nem akartam szarkasztikus lenni, ezért megelégedtem az egyszerű “igen” válasszal. A mester azért nem hagyta ki a visszaszúrást.
– Aztán mit kezdjek azzal?
– Rendben, elmegyek, húsz perc és újra itt vagyok.
– Most már ne menj! Majd kitalálok valamit.
Ezzel – bár mosolyognom kellett – megbékéltem. Ha kitalál valamit azzal az egyszerű dologgal, hogy nincs nálam az eredeti okmány, csak egy – leleményesen a telefonnal készített – kép, akkor meg kell békélnem.
Azt találta ki, hogy megnézte a telefonomon, s ezzel rendben is volt minden.
Miután ilyen bensőségessé vált a viszonyunk – szokásomhoz híven – párbeszéddel igyekeztem színesebbé tenni az eltöltött időnket. Érdeklődtem a berendezés iránt, a munka fortélyai felől. Majd adott ponton elérkezettnek éreztem az időt, hogy feltegyem a nagy kérdést.
– Egyébként ez az eredetiségvizsgálat kinek az érdekében történik?
– A tiédben! Így legalább tudni fogod, hogy nem három részből van összerakva az autó, amit veszel.
– Én tudom, hogy rendben van az autó, nem lehet ezt a vizsgálatot kihagyni?
– Persze! Aztán majd otthon fogsz sírdogálni a kispárnádba éjszakákon át, mikor két hét múlva a rendőrség elviszi a kocsidat!
A példa szemléletes volt, megértettem, hogy ez a vizsgálat nekem kedvez, tehát nem hagyhatom ki, hogy a mester majd sok pénzért megmondja nekem, hogy az általam oly jól ismert autó eredetével kapcsolatban nem kell aggódnom.
A kezdeti megtorpanás után erre a pontra érve már újra boldognak érzetem magam. Nem kicsi eredmény ez, hiszen a közös kalandunk indulása óta eltelt négy perc alatt boldogtalanból lettem újra boldog.
No, ez természetesen nem tartott sokáig. Négy perc… Szikra villant fel ugyanis a gondolataim közt.
– Baj van! Mindenképpen el kell mennem az irodába. Mivel nincs itt a bankkártyám, nem tudok majd neked fizetni… Indulok!
– Ne menj!
A parancs az parancs – értek én a szép szóból – hát maradtam. Nézegettem a … Hát, mindent… Nem tudtam, miért maradok, mert kérdés nem hangzott el, segítséget nem kért tőlem senki, kimondom kerek-perec, a kutya sem törődött velem. Ennek ellenére hamar elröppent a következő tíz perc. Aztán jött a következő utasítás:
– Most már mehetsz!
Azt gondoltam, arra várok, hogy az autó forgalmiját kézbe vehessem, de semmiféle ráutaló magatartás nem jelezte azt, hogy vissza fogom kapni.
– Nem adod oda a forgalmit?
– Nem!
– Hát, ha már személyi, meg jogsi nélkül vezetek, legalább forgalmi legyen nálam, nem!?
– Ha megállít a rendőr, majd közlöd vele, hogy itt van!
Apelláta nincs! A rendőrnek biztosan nem kell majd hosszasan magyaráznom, hogy mi történt. Igyekeztem nem gondolni erre, mikor beröffentettem a paripát.
Végül is boldogan kezdtem meg a visszautat a doksikért. Mi történhet már ezután? Most már minden rendben lesz, csak vissza kell érnem. Persze, nem tartott sokáig a béke.
Újabb szikra villanás, s félúton rájöttem, hogy az autó minden papírját ott hagytam a mester ablakának beadó felületén. Ott pihent az adásvételi szerződés, az autó törzskönyve, a biztosítási papírok, szóval minden olyan papír, amiből csak egy példány létezik, s elég könnyű pótolni a hiányát. Ilyen formán a halál vize többször levert, míg visszaértem. Kicsit remegett a szám a gondolatra, hogy talán már köddé váltak a dokumentumok.
Húsz perc alatt tényleg megfordultam. Nem állított meg a rendőr – nem kellett vele közölnöm semmit – s ott vártak a dokumentumok, ahová letettem őket.
Ekkor már úgy tűnt, hogy a boldogságnak nem lesz több hullámvölgye. Ezt az “elkészültünk” üdvözlő kiáltással adta tudtomra a mester.
– A számlád is készen van.
Győztes hadvezérként nyúltam be a pénztárcámba, s kardként rántottam ki a bankkártyámat. Szólni már nem volt időm, mert megsemmisítő hangsúllyal száguldottak felém az egyszerű szavak:
– Nem tudsz kártyával fizetni!
Kissé szégyellem, de a történet ezen pontján egy alpári szófordulat hagyta el a számat:
– Ne bassz! Miért nem?
– Mert ÁFA körön kívüliek vagyunk.
Őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy ez mit jelent a fizetőeszköz szemszögéből nézve, de olyan határozottsággal robbant az arcomba a válasz, hogy éreztem, itt vitának nem igazán van helye. Nyilván le voltam sújtva, mert még arra is elfelejtettem utalni, hogy korábban a kártyára hivatkozva akartam elindulni, s akkor bezzeg nem szólt a mester, hogy ne kártyát, hanem készpénzt hozzak… Mindegy is már…
Ha azt mondom, hogy hullámvasút a boldogság körül, hidd el, nem túlzok. Egy pillanat alatt újra nyeregben éreztem magam. A mindent tudó interneten olvastam, hogy 18.000 forint a vizsgálat díja, s ezzel együtt pontosan tudtam, hogy 18.230 forint van a pénztárcámban. Általában nincs nálam ennyi készpénz, de most pont volt. Szóval, ha már nyeregben vagyok – gondoltam – gyorsan lekerekítem a hátrelévő dialógust.
– Nem baj, ha nem tudok kártyával fizetni. Van nálam 18.230 forint, így oda tudom adni neked a 18.000-et.
– 18.500 lesz!
Nem mertem megkérdezni, hogy ki téved!? A mindent tudó, hibátlan internet nem tévedhet. A mester annál inkább nem! Nyilván megint én maradok a szószban. Számomra is kissé szánalmasnak tűnt a hangom, – ahogy halkan nyüszítettem:
– Nehogy már 270 forinton múljon…
– Van itt egy automata kétszáz méterre – kaptam meg a mentő övet, s ezzel együtt az elutasítást is. Igaz! Méltósággal kell koldusnak lenni!
A kétszer kétszáz méter séta jót tett a kedélyemnek és a hullámvasútnak is. Ellazultam, szereztem pénzt, s újra a boldogság felé taszajtott a flow: mindjárt végzünk. Volt okom az örömre.
Gyorsan fizettem. Mind a 18.500 forintot átadtam, elvettem a hőn áhított papírokat, amik sok pénzért megmondták nekem, hogy az általam oly jól ismert autó eredetével kapcsolatban nem kell aggódnom.
Boldogan távoztam a műhelyből.
A boldogság ragadós. A törzskártya nem! Feltételezem, hogy olyan boldogság cunami pulzált a törzskártya felé, hogy az nem bírt a bőrében maradni. Vagy, ha legalább a bőrében megmaradt, az irattartó tokban semmiképpen sem. Éppen a műhely ajtajában voltam, amikor a törzskártya egy boldog szökkenéssel kiugrott a tokból. Egy vasrácson hengerbucskázott át, és a húsz centiméter vízmélységű esővíz elvezető árok aljára pihent le, szép, egyenletes jobbra-balra lengedezéssel.
Szerencsére a személyzet egy emberként sietett a segítségemre: ketten felemelték a rácsot, én meg kivehettem a mocskos vízből a törzskártyát. Szerencse, hogy ezt műanyagból készítik, így – velem ellentétben – nem szenvedett lelki sérülést.
A srácoktól a következő képen búcsúztem el:
– Vegyük úgy, hogy ami itt történt, az nem történt meg!
Az utolsó boldogság emelkedőn az a gondolat vitt fel, hogy elképzeltem azt, hogy a Balfácán című film forgatókönyve valószínűleg egy hasonló hullámvasút közben alakult ki…