Sa Pa hűvös időjárású.
Az utolsó ott töltött napjaimban párszor gondoltam arra, hogy hiányzik a meleg.
Tegnap, az első napomon Ninh-Binh-ben örömmel éreztem meg újra a 45 fokot.
És nem csak a levegő volt ilyen meleg.
Korán reggel
Ahogy leszálltam a buszról, otthon éreztem magam.
Annyira jó érzés volt, hogy minden ismerős.
Azonnal tudtam, hol a mosdó, és merre kell fordulnom az utcán.
Vicces volt, hogy a buszállomás kellős közepén állított meg egy nő. “Tudok -e neked segíteni?” kérdezte. Mondtam, hogy köszönöm, nem. “Vannak fényképeim”, mondta. Van elképzelésem, hogy mire gondolt, de másodszor is megismételtem, hogy köszönettel, de ez még mindig egy nem.
Izgatottan tettem meg a 800 méteres utat a szállásig, ahol 20 napot töltöttem el. Kíváncsi voltam, hogy ki lesz ébren 6:30 körül.
Senki nem volt ott.
Így leültem a szokásos asztalomhoz, kinyitottam a laptopomat és nekiláttam a dolgaimnak.
Elindult a nap
Aztán megjelent az egyik tulajdonos srác, láthatóan akkor ébredt fel. Rám nézett. Csodálkozott. Majd, mikor felismert azonnal mosolyogni kezdett. “Újra itt?” Igen, újra itt vagyok.
Kis idő múlva megjelent a felesége. Nem csak mosolygott, hanem szavakba is öntötte az örömét. “Újra itt? De jó téged látni!”
Aztán megjöttek a takarítónők is. Mosolyogtunk egymásra és köszöntöttük a másikat, ahogy tettük szinte minden nap. Aztán elkezdtek egymás között halkan beszélni. Tudtam, hogy arról beszélnek, hogy itt vagyok.
Majd egyesével jöttek meg a recepciósok. Mivel úgy mentem el három hete, hogy nem tudtam, valaha vissza jövök -e ide, most ők is meglepettek voltak. És mindegyik szólt hozzám egy-egy kedves szót. A lényeg mindenkinél az volt, hogy örülnek nekem.
Egy utolsó közös reggeli
Aztán megjött a német barátom is, aki egy órával korábban kelt fel miattam.
Az egyik pultos izgatottan mutatta neki, hogy itt vagyok. Olyan jó volt látni azt az őszinte izgatottságot, ahogy mondta ezt.
Mikor megöleltük egymást, mindenki itt dolgozó csapat tag minket nézett és mosoly. Páran még tapsoltak is. Ez is nagyon jó érzés volt. Láthatóan nem csak mi ketten örültünk annak, hogy ismét találkozunk.
Aztán persze azonnal kezdődött/folytatódott a kérdés sorozat, hogy miért nem vagyunk egy pár, olyan szépek vagyunk együtt. Már többször elmondtuk, hogy jó barátok vagyunk és ennyi a történet. Azt, hogy miért, elég ha mi ketten tudjuk.
Az ebédlőben még volt olyan aki csak itt látott meg engem ma először. Ráadásul – ahogy 20 napig minden reggel – most is együtt mentünk oda. Ezen megint ment a mosolygás.
Aztán persze rátettek még egy lapáttal. A konyhafőnök nem tud angolul, ezért párszor írt nekem üzenetet a telefonját mutatva. “Miért nem házasodom meg itt?”, “Miért nem vagyunk együtt a barátommal?”, “Nagyon jó képű vagy.” stb.
Most reggeli előtt megint mutatta a telefonját: “A pár hét alatt, amíg nem voltál itt megint jóképűbb lettél.”
Lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy üveg bor. Csendben nemesedek az idő múlásával.
A barátom délben elment. Előtte a medencében beszélgetve töltöttük együtt az utolsó óráinkat.
Majd elmentünk a kedvenc éttermünkbe, ahol a nők ugyanolyan lelkesedéssel örültek a közös megjelenésünknek, mint itt a szálláson a csapat.
Még egy hónapot!
Aztán elmúlt a boldogság és minden megy a maga útján.
Ma már egyedül vagyok, de várom a belorusz barátomat, ő ma este érkezik.
Így ma először egyedül mentem reggelizni.
Az egyik fiatal lány adott egy kis repetát.
Megkérdezte, meddig maradok.
Mondtam neki, hogy nem tudom, talán kettő-három éjszakát.
Ne három éjszakát!
Maradj még egy hónapot!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás