Ez a város nem szerepelt az eredeti tervben.
Mondjuk, ez már nem az első, amivel a dél felé tartó vietnámi utamat kiegészítem.
Tegnap döntöttem úgy, hogy Nha Trang előtt megállok itt.
Prológus
Esküszöm, hogy nem akarok mindent megírni.
De nem én alakítom a történetet. Az élet írja. Ahogy már megjegyeztem, én csak lejegyezetelem.
Ma megint kaptam egy mesét.
Le kell írnom.
Vonaton
Hagytam magamnak időt az alvásra és a regenerálódásra a tegnapi napsütötte túra után.
Jól alszom mostanában, így korán keltem. Már nagyon otthonosan dolgozom az ágyban, ma is így tettem.
A tegnapi napot minden probléma nélkül úsztam meg. Erre ma reggel belerúgtam egy bőrönd kerekébe. Ez olyan fájdalmat okozott egész nap, hogy nagyon keményen kellett koncentrálnom. Nem akartam sántikálni az utcákon. Helyette a fogamat szorítva, keményen vettem a lépéseket.
Aztán ebéd időben összepakoltam a cuccaimat. Ettem egy neve sincs vietnámi ételt és betértem a már jól ismert Highlands Caféba.
Itt foglaltam magamnak szállást a következő városba.
Majd később a tegnap kiválasztott buszt is le akartam foglalni. Már nem elérhető… Kénytelen voltam vonatjegyet venni. Ez volt az egyetlen elérhető opció.
A vonat időben indult. Ellenben egy óra késéssel érkezett meg Tuy Hòába.
Az állomáson is nagyon keményre vettem a figurát. És egyetlen taxis ajánlatát sem fogadtam el.
Ők nem tudják, hogy szeretem felfedezni a városokat. A saját lábamon. Még ha fáj, akkor is.
Az egyik taxis még arra is képes volt, hogy megnézze a telefonomon, hogy hová megyek. A kijelzőn lévő 2 km-es távolság láttán ugyanazt jelezte a szeme, mint tegnap a motorosnak.
Úgy érzem, ezek az emberek nem értik, miért akar valaki 2+ kilométert gyalogolni, mikor ott vannak ők. Azt hiszem, én nem fogom felvilágosítani.
A szállás
A szállás azt írta, hogy bejelentkezés este tízig lehetséges. Én nyolc előtt jöttem. Jó voltam, úgy érzem.
Elfoglaltam az ágyam. Ami azt jelenti, hogy ledobtam a hátizsákom és váltottam pár szót a szobatársammal.
Aztán elmentem vacsorázni és tízig dolgozni. Egy másik Highlands Caféba. Úgy érzem, ez a franchise hálózat minden sarkon ott van. Ez egy stabil pont a munkámban. Itt kell elmondanom, hogy jobban szeretem már, mint a Starbucksot.
A Starbucks ingyen wifije minden két óra után ledob a hálózatról. Ez egy finom jelzés, hogy ideje mennem, vagy vennem valami újat. A Highlandsben nincs meg ez a játék.
Mikor ez bezárt, úgy döntöttem, hogy sétálok egy nagyot. Szarok a kis lábujjamra!
Ebben a városban megint látványosság vagyok. Nem láttam nyugati embert egész este. Ennek megfelelően több helyen megállítottak. Volt egy olyan hely, ahol kb. 10 fiatal rohant oda hozzám, kezet fogni és kérdéseket feltenni.
Később leültem egy padon. Írtam a telefonomon. Akkor odajött egy srác és megkérdezte, hogy nem engem látott-e korábban egy pubban. Mondtam, hogy biztosan nem, mert ma nem voltam ilyen helyen. Elment, de egy perc múlva visszajött és mutatta a fotót, amin ketten voltunk. Csak annyit történt, hogy az útszéli megállóról nem tudtam, hogy az egy pub. Ez a szemfüles srác csinált egy privát fotót is velem a közös képen kívül.
Az utcán
0:30-kor visszaértem a hostelhez.
Ilyen még nem volt az utamon.
A főbejárat redőnye le volt eresztve. Az épület alsó része teljes sötétségben volt.
Szerettem volna aludni. Meg hát ugye a megszokások is működtek, hogy be kell mennem. Végigpróbáltam az egész műsort, amit ilyenkor meg lehet tenni. Mégiscsak egy elkeserítő helyzet állt elő.
Bekopogtam. Bevilágítottam a folyosóra. Üzentem a szállásnak az applikáción keresztül. Hívtam őket WhatsAppon. Írtam az Agoda ügyfélszolgálatnak egy AI-on keresztül. (Csak halkan jelzem, hogy 12 órával később sem kaptam senkitől választ, vagy visszahívást.)
Az épülethez egy kb. két méter magas lépcsőn kellett fellépkedni. Itt volt a redőny. A lépcső alján egy béka ült. Tőle pár méterre balra meg egy szemétkupacon éppen pár patkány táncikált a holdfényben. De a lépcső tiszta volt. És márványból volt építve. A levegő meleg.
A formális megoldási módszerek sikertelensége után arra gondoltam, hogy ott alszom a márvány lépcső tetején. Ezt egyébként most – órákkal az éjszaka után – is jó megoldásnak tartom.
Tőlem 20 méterre volt egy másik hotel. Gondoltam, hogy ott kiveszek egy szobát, és holnap visszakérem a saját hotelemben a mai éjszaka árát. Két dolog miatt nem mentem be abba a másik szállodába. A recepciós olyan békésen aludt a kanapén, hogy nem volt szívem felkelteni. A másik, hogy sajnáltam a pénzt. Nem szeretek kétszer fizetni ugyanazért.
Pub
És ekkor eszembe jutott egy másik megoldás.
Ha már az élet az utcára tett, mi lenne, ha kijátszanám. Keresek egy pubot és reggelig sörözök. Aztán lefekszem.
A legközelebbi pub 950 méterre volt a Google szerint. 0-24-es nyitvatartással. Elindultam.
Olyan sötét sikátorokon vezetett az út, hogy elő kellett vennem a lámpámat. Arról nem is beszélve, hogy minden sarkon az éleződő kések hangját véltem hallani.
Eljutottam a helyre, ahol a pubnak kellett volna lennie. Egy felújítás alatt álló épület volt ott. Egy betonkeverővel az ajtajában. Nesze, ez az én szerencsém. 0-24. És betonkeverő.
A következő kocsma innen 200 méterre volt. Szintén egész napos nyitvatartást ígérve. Persze, ez is zárva volt.
A telefonom 10% körüli töltöttségen állt, így további keresésre már nem akartam térképet pazarolni, mert később valahogy vissza is akartam jutni a hostelbe.
Úgyhogy elindultam a szerencsében bízva.
Pár száz méter után egy kis társaságot vettem észre az utcára rakott kis asztal körül üldögélve. Egy étterem előtt foglaltak helyet.
Megkérdeztem őket, hogy nyitva vannak-e. Mert innék pár sört.
Nem voltak nyitva, de úgy láttam, ez a kérdés nem is érdekli őket. Megkérdezték, milyen sört innék. Én mosolyogva tártam szét a karjaimat és mondtam, hogy bármilyet.
Ez lett a meghívásom. Leültettek. Étellel kínáltak és órákon át söröztünk.
Készült jó pár szelfi, ez a közös nyelvünk. Az öt férfi közül egyetlen egy tudott pár szót angolul. Így Google Translate segítségével beszélgettünk, amíg a telefonom el nem érte az 1%-ot. Onnantól süket és néma lettem. De inni szavak nélkül is lehet.
Zenét hallgatunk. Néha énekeltek. Ezt nagyon jó volt hallgatni.
Megjegyeztem, hogy a vietnámi dalok nagyn szomorúnak tűnnek. Igen, volt a válasz. A vietnámi emberek szeretnek szomorú dalokat hallgatni.
Ezen kívül azt is megtudtam, hogy az orrom rendkívül szexi. Ezt az egyik férfi mondta, minden hátsó szándék nélkül. Ő is ilyet szeretne. Megtudtam, hogy a vietnámi nők először a férfi orrát nézik meg. Azt mondta, ezzel az orral nyerő vagyok itt.
Csülökpörköltet ettem. Mellettem ült a főszakács. Nem győztem dicsérni a főztjét. Nagyon jó ízekkel volt elkészítve az étel. Nem olyan, mint a magyar pörkölt. De íz és élménydús. A vacsora végén szárított tintahalat ettünk. Már írtam, hogy errefelé ez olyan, mint a csipsz a vacsora végén.
Hajnali négykor jöttem el onnan. Addigra már csak egy ember maradt talpon rajtam kívül.
Nagyon nagy élmény volt megint élvezni a vietnámi vendégszeretetet.
Tele hassal mentem vissza a szálláshoz. Pár órát még kibírok alvás nélkül, vagy tényleg elalszom a lépcsőn. Majd meglátjuk.
Egy barátom talált meg telefonon, így 5:15-ig beszélgettünk.
Akkor jött egy nő, gondolom, alkalmazott a hotelben. Mutogatva megkérdezte, hogy be akarok -e menni. Már nem voltam biztos benne. Olyan vicces volt ez az egész este, hogy komolyan érdekelt már a lépcsőn alvás ötlete.
Mutogatta, hogy kopogjak be. Nevettem magamban. Ezt már megtettem 5 órával ezelőtt is. De a kedvéért kipróbáltam. És akkor kiderült, hogy itt is van portás, mert kinyitotta a redőnyt és beengedett.
Valószínűleg túl mélyen aludt, mikor először kopogtam.
Őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy nem kelt fel korábban.
Utóirat. A lábujjam jól van. Tetszik a lila színe.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás