Megint egy úti beszámolót írok. Tetszik ez a műfaj.
Hatalmas öröm, hogy úgy vágok neki a mai napnak, hogy végre le tudom írni a város nevét. Fejből.
Pár napja még ott tartottunk, hogy egy beszélgetés közben fel kellett tennem a kérdést: „Hol is vagyok?”
Nos! Itt vagyok. Phnom Penh.
Wat Ounalom Monastery
A mai napra tervezett 7 helyszín közül ez az első.
Kilenc óra, úton vagyok a templom felé. 600 méter a hoteltől. 200 méter után megtámadott a fáradtság. Most egy kávét iszom és készülök az első élményre.
Igazából a másodikra. Mert a hotelből kilépve azonnal megszólított egy tuk-tuk sofőr. De rögtön megértette, hogy gyalogolni akarok ma is. Nem próbálkozott tovább. Ellenben egy pár percet beszélgettünk. Egyszerűen csak a világról. Ezt szeretem. Az ilyen beszélgetésekért szívesen fizetek a figyelmemmel és az időmmel.
A kávé finom volt. A hőérzet 35 fok. Hosszú ujjú póló van rajtam, mert ma 3 templom is vár rám. A Nap már most éget. Mosolyogva indulok el alatta.
No, ennyit a ruházatról. A templom udvarán levettem a cipőmet és a zoknimat. Felvettem a sarungot. Belépve az első épületbe waival és meghajlással köszöntöttem egy nőt és egy szerzetest. Aztán a nő mutatta, hogy vegyem le a sapkámat. A második templomban majd megpróbálok tényleg mindenre figyelni.
A templom 3 nagy épületből és több sztúpából áll. Nagyon tiszta, nagyon rendezett. Ha jól emlékszem, nem olyan régi épületek ezek. Kicsit elidőztem belül. Ezekben a templomokban rengeteg látnivaló van.
Emiatt nehéz megmondanom, hogy miben más a többi ország templomaitól. Sok Buddha szobor van, de másféle szobor nem igazán. Kevesebb az áldozati céllal kitett dolog. Nem láttam pl. ételt és italt. A központi teret körbeölelő függöny újdonság volt nekem. Ilyen és ehhez hasonló részletek tucatjai miatt mondom, hogy más.
Tetszett ez a másság. Egy újabb forma, amit megismerhettem.
Megyek tovább.
National Museum of Cambodia
A templom és a múzeum közötti rövid szakaszon két ajánlatot is kaptam. Arra vonatkozólag, hogy hogyan töltsem el a mai napomat. Hamar megbeszéltem a taxisokkal, hogy saját tervem van. És csak az egyikük dobta be mentőövnek a marihuánát. Könnyen elfogadta, hogy azt sem kérem, nemcsak a fuvar a „nem”. LOL.
A múzeum már kívülről is impozáns. Egy gyönyörű kert veszi körbe a vörös épületet. Karcsú tetők, elegáns és könnyed oszlopok. Az egész nagyon légies. Különös az épület vörös színe az ég ragyogó kékje alatt.
Bent nem lehet fényképezni, így marad az írás. Az első élményem Indiana Jones. Azonnal kiszúrtam az első vitrinben egy Sankara követ a Végzet Templomából. Persze a valódi neve “Linga and Snanadroni”. De akkor is. Mesés találkozás.
Rengeteg kis szobrot láttam. Sokuk ismerős volt korábbról. De a személyes találkozás velük más volt, mint ahogy eddig ismertem őket. Rengeteg Ganesha, Shiva, Shiva bikája. A kedvencem Garuda.
Nem sorolom tovább. Ez egy nemzeti múzeum. Korokat ölel át a kiállítás. Rengeteg izgalmas látnivaló volt.
És rengeteg meglepetés. Szeretem az olyan élményeket, amikor felismerek valamit. Mondjuk Buddha lábnyomát. Amiről aztán kiderül, hogy Shiva lábnyoma.
A legszebb, hogy egymás mellett békében elvan Buddha, Visnu, Shiva és még több tucat más szereplő. Sokszor csak „férfi istenség”, vagy „női istenség” névvel.
Aztán megláttam, hogy mások fényképeznek. Úgy döntöttem, én is megszegem a szabályokat. Rengeteg képet készítettem. Annyiban azért mégis követem az előírásokat, hogy megtartom a képeket magamnak.
Nagyon szép volt a múzeum. A legrégebbi emlékeket bemutató részben az őr rám szólt, hogy vegyem le a sapkámat. Ismétlés a tudás anyja!
A látogatás után vettem egy üveg uborkát. Ez most az ebédem. Másodszor eszem savanyú uborkát, amióta Ázsiában élek.
Royal Palace of Cambodia
A harmadik állomásom ma. 12:30 van. Nem haladok túl gyorsan. De ez nem is volt cél.
Nem voltam felkészülve, de a harmadik egyben a negyedik célom is. Ugyanis a királyi palotán belül van a
Silver Pagoda
Ez a kettő épület együttes hatalmas.
Végig tátott szájjal bámultam. A nagyszerű udvar igazán királyi látvány volt. A mai napomat a gyönyörű kék ég keretezi be. Szinte mindenhol, minden képen ott van a tiszta kék égbolt. Egyáltalán nem zavar az iszonyatos meleg. Na, jó! Őszintén szólva a 40 fok körüli hőérzet és a 78%-os páratartalom ma egy kicsit nekem is sok. Azt hiszem aszalódom.
De az élmények kárpótolnak. Az udvar olyan hatalmas a királyi rezidencián, hogy órákon keresztül tudnék sétálni. Rengeteg szobor, fák, zöld területek és vallási építmények. A terület egy kerengővel van körbevéve. Annak a falán több száz méter hosszan van történetekkel festve. Csak ezeknek a fali történeteknek a nézegetése elvinne fél napot az időmből.
És akkor még egy épületbe nem tettem be a lábamat. A templomok egy része csak kívülről nézhető meg. Másokba be tudtam menni. A trónterem például még az ajtóból nézve is tekintélyt parancsoló. Ahová pedig be lehet menni, rogyásig pakolt vitrinek várják az embereket. Templom és múzeum egyben.
A nagy termek után kis szobák mesélnek az országról. Nagyon tetszett egy kis terem, ahol több próbababa mutatta meg, hogy a királyi udvarban melyik nap milyen színű ruhát viselnek a nők. A péntek a kék. Jó, hogy az ég nem az udvari etikett szerint választ színt.
Annyi mindent láttam, hogy ma este feltétlenül el kell kicsit merülnöm Kambodzsa történelmében. Sokkal több ez az ország, mint a hiányos ismereteim alapján gondoltam.
További információk itt.
Independence Monument
Útba esett, megnéztem a függetlenségi emlékművet. Egyre nő a tiszteletem az ország iránt.
Tuol Szleng.
Fajirtás múzeum.
A héten meglátogatott saigoni háborús múzeum után kicsit félve érkeztem ide.
Tuol Szleng Genocide Museum
Ennek a múzeumnak egy kellemes udvar ad otthont.
Előre egy kis lakóközösség lakótelepét képzeltem el itt. Aztán kiderült, hogy a terület iskolaként kezdte a pályafutását. Most meg múzeum.
A kettő között volt a fajirtás.
Több épület adott helyet az ide érkező embereknek. Nem használhatom az “ide látogató” kifejezést, mert ide nem maguktól jöttek az emberek. És nem is nagyon távoztak. Az itt élő több mint 16.000 emberből 12 élte túl ezt a helyet.
Kezdetben – az első épületekben – még sem kapott el a nyomasztó érzés. Főleg üres szobákat láttam, ahová el kellett képzelni az egymás hegyén-hátán alvó embereket.
Aztán fokozatosan kitágult a tér. A második épületben már kínzó, kihallgató szobák is voltak. Mindegyik egy-egy képpel és az eredeti berendezésekkel állít emléket az ott elhunytaknak. A berendezés általában egy ágy. Azzal az eredeti lábbilinccsel, amivel az ágyhoz rögzítették a jobb sorsra érdemes szerencsétleneket. A képek a felszabadítás után készültek, jellemzően a szoba utolsó, akkor már halott lakójáról. Ezeket a szörnyűségeket látva már nehezebb volt körülöttem a levegő.
Aztán megérkeztem azokba a termekbe, ahol kézzel foghatóvá vált a szenvedés. És nem, nem a koponyák miatt. Igaz, láttam abból is eleget. De az igazi nyomasztó érzéseket a fényképek ébresztették bennem. Hogy őszinte legyek, még csak nem is a halott emberek képe volt az igazán kemény.
A kamerába néző emberek az igazi súlya számomra ennek a helynek. Arcok, mögöttük történetek. Nők, gyerekek, fiatalok, öregek. Szépek és csúnyák. Okosak és buták. Beletörődött arcok, rettegő tekintetek, dühös grimaszok. Annyi és annyi élet. Mind különbözőek. Egy dologban azonosak. Valakik azt mondták rájuk: “bűnös.” Ja, igen. Még egy dolog szinte mindegyikükben azonos. Valószínűleg az utolsó képeket láthatjuk róluk ezekben a szobákban.
Kedvem lett volna a vendégkönyvbe írni, hogy legyen ott magyar szó is. De úgy éreztem, abban a könyvben van már annyi keserű szó, nem hiányzik onnan az én véleményem. És az udvaron található akasztófa árnyékában nem is igazán találtam megfelelő szavakat.
Könyvek
Az udvaron találkoztam két kisfiúval, akik innen élve szabadultak ki. Négyen voltak összesen.
Az egyikük egy hónapja halt meg, a lánya képében láttam őt. A lány az apja könyvét árulta. Nem volt szívem nem megvenni a könyvet. Mellé még úgy éreztem, meg is akarom ölelni a felnőtt nőt. Remélem, ez többet jelentett neki, mint a 10 USD a könyvért.
Aztán ott volt a másik kisfiú. Most 92 éves. Az ő könyvét is megvettem. Ő tolószékben ült, így csak a vállát szorítottam meg. Nem is tudom miért. Talán, hogy érezhesse, mennyire együtt érzek vele.
Barátok lettünk
Ez alatt a pár nap alatt megszerettem ezt a várost.
És közelebb érzem magam ehhez az országhoz is.
Van még pár hetem Kambodzsában. Bízom benne, hogy tovább mélyül majd ez a barátság.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás