Amikor ezt az írást terveztem megírni, elhatároztam, hogy előtte elolvasom az egyik előző írásomat.
“A búcsúzás művészete” című bejegyzésról van szó.
Tizenöt hónappal ezelőtt írtam.
Nem csak arra vagyok kíváncsi, hogy az akkori gondolatai változtak -e.
Azóta születtek új gondolatok is.
Megnézem változott -e valami, hogyan kapcsolódom az ott megfogalmazott gondolatokhoz és mi az új érzés.
A múlt megállapításai
Az említett bejegyzés megírása után három hónappal elindultam.
Akkor leírtam pár gondolatot, amik a jövőmre vonatkoztak.
Nem vagyok jós. Egyszerűen csak azt írtam meg akkor, amit éreztem.
A búcsú nem a vég
“ … valaminek vége lesz. … valami most kezdődik majd el… Egyszerűen csak élem tovább az életemet. Folytatódik az út.”
Ez azóta sem változott meg bennem.
Ám az út végtelenségét sokkal tisztábban érzem. Egy évvel ezelőtt ez még csak egy érzés, egy elképzelés, egy szürkébb kép volt. Ma már megélés, a jelen történése és egy ezerszer színesebb kép.
“Igazából a kapcsolattartás módja fog megváltozni. … Akkor, miért is lenne szükség nagy búcsúkra.”
Tényleg nem kellett nagy tehetség ahhoz, hogy a kapcsolattartás egyetlen formáját előre lássam. Sok hónap után azt látom, hogy ugyanúgy nincs problémám ezzel a módszerrel, ahogy akkor probléma nélkülinek képzeltem. Rengeteg baráttal tartjuk azóta is a kapcsolatot ebben az egyetlen formában.
Itt viszont van egy fontos változás. Amit tudtam már az indulás előtt is. Akkor még csak elhatározás volt, mára azonban ez is valósággá változott. A kapcsolattartást a kölcsönösség mezejére helyeztem. Akivel nem közösen dolgozunk egy kapcsolat életben tartásán, azzal már nincs kapcsolatom.
Soma mindig ragaszkodott a megszerzett kapcsolataihoz. Évtizedeken keresztül igyekezett fenntartani olyan kapcsolatokat, amik nagyon egyoldalúnak tűntek már akkor is. Mindig adott az energiájából ezeknek – az amúgy működésképtelen – kapcsolatoknak. Mert volt neki és szerette ezt csinálni.
Az energiáim ma is ugyanúgy megvannak. De ma már nem akarok adni. Ez egy egyszerű döntés részemről. Ma már inkább magamra fordítom azokat az erőforrásokat, amikkel rendelkezem. A megmaradt kapcsolataim ugyanott vannak. Az újak kapnak, amikor együtt vagyunk.
De az elválás után csak annyit adok, amennyit kapok. Felismertem az egyensúly fontosságát. Az együtt megélt pillanatokban kivesszük az energiákat az adott kapcsolatból, aztán elválunk és az energia alacsonyabb szintre kerül.
Azzal a rengeteg emberrel, akikkel az elmúlt egy évben találkozunk, néha beszélünk. Párszor ők írnak rám, párszor én rájuk. Ha én írok és nincs válasz, bennem már nincs feszültség. Ha ők írnak, akkor válaszolok, amikor időm és kedvem engedi. A válaszaim a kérdés hosszúságával egyenlőek. A párbeszéd időtartama kölcsönösségen alapul. Néha pár kérdés és tudunk egymásról, néha komolyabb beszélgetések.
Szeretem ezt az új dinamikát.
Készülés a búcsúra
“Van, amikor kell a búcsú. Amikor tudjuk, hogy többé nem találkozunk.”
Ez a korábbi elképzelés jelentősen átalakult bennem.
Majdnem minden esetben egy öleléssel és egy “viszlát legközelebb!” mondattal búcsúzunk el egymástól ezen az úton.
Nincs fehér zászló lebegtetés, nincs visszapillantás. Nincs sírás. Részemről legalábbis…
A “viszlát legközelebb” (ezt még csak sejthetem) az esetek nagy részében azt jelenti, hogy soha többé nem látjuk egymást.
De azokkal az emberekkel, akikkel ezen az úton találkoztam, hiszünk abban, hogy az esély a nullánál több. És már volt is pár, akivel újra találkoztam. Aztán persze újra elbúcsúztunk.
Azt gondolom, hogy ez a fajta könnyed búcsú pont azért van, mert másképpen látjuk a jelent. Én a magam részéről azt mondom, hogy élvezzük egymás társaságát. Egy rövid időre. Aztán mindenki megy a maga útján tovább.
Ha az útjaink újra összefutnak valahol, akkor majd más pillanatokat osztunk meg egymással.
Mitől kell búcsúzni?
“Helyektől, terektől.”
Ezt a gondolatot is felváltotta valami más bennem.
Ma már a helyektől sem búcsúzom. Nincs bennem nosztalgia.
Amikor azt írom, hogy “Phong Nha, talán még látlak”, ez egyszerűen csak azt jelenti számomra, hogy ha úgy adódik, és erre fúj a szél, akkor legközelebb sem hagylak ki. De nincs a szívemben vágy, hogy újra itt kell(!) majd lennem.
Ha eljön az indulás ideje, felszállok a buszra és elmegyek.
A buszon pedig már ott van a következő pillanat, ami jelenné vált, nincs már a város.
Azt hiszem, minden helyet ahol eddig voltam bármikor szívesen meglátogatok újra. De egyetlen sincs, ami hiányzik. Egyetlen múltbeli város sem vár, ahogy a jövőbeliek sem. Itt írok Hoi An városában. Ez az egy létezik. Ez a jelenem.
“Szokásoktól, rutinoktól sem fogok nagyon elköszönni. Mások jönnek azok helyébe, amiket elhagyok.”
Ez mennyire igazzá vált.
Jöttek és mentek a szokások is. Sokat őrzök az utazás előtti időimből. Párat azokból, amiket út közben szedtem fel. De már azokból sincs meg minden.
Ez egy nagy változás az életemben. Korábban a megszerzett szokásaimhoz is keményebben ragaszkodtam.
Ma már csak az fontos, ami a jelenemet támogatja. Ezzel a felismeréssel sokkal könnyebb lett az életem.
A tanítás
Egem ez az út még Ázsia előtt elkezdett tanítani a búcsúról.
Amit akkor éreztem, az mára valósággá vált.
Ma már a következőket mondom egy kapcsoltról, ami ezen az úton ér:
Abban a pillanatban, ahogy valakivel találkozom, már tudom, hogy csak egy kis ideig osztjuk meg egymással az időnket. Pár percig. Pár óráig, pár napig. Ritkán pár hétig. Aztán eljön az elválás pillanata.
Számomra már nem újdonság, hogy ez egyáltalán nem nehéz.
Egy másik felismerésem az útóbbi hónapokban született meg.
Elkezdtem észrevenni, hogy tőlem nehezen válnak meg emberek. Nehezebben, mint én tőlük.
Az okot sokszor ők maguk mondják el.
Megéreznek bennem valami valódi energiát. “Te nem csak beszélsz a boldogságról. Te ezt tényleg megéled.”
Olyan társat kaptak, akivel nagyon ritkán találkoznak. “El sem hiszed, mennyire nehéz olyan embert találni, akivel ennyire jó együtt lenni, mint veled.”
Felfedezik, hogy bármilyen körülmények között jól érezzük együtt magunkat. “Nagyon ritka az olyan nyitott gondolkodású ember, mint te.”
Ezek csak nézőpontok. Talán ezek az emberek is tévednek.
De az ő valóságuk csak az övék, és én általában érzem ezt. Érzem, miért nehéz számukra tőlem búcsúzni.
Lehet, hogy tévedek!
De az én nézőpontomból nézve most egyetlen búcsú létezik:
Viszlát legközelebb!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás