Megérkeztem Kambodzsába. Tudtam, hogy vissza fogok térni.
Mivel is folytathatnám a szombati napomat a repülés után?
Megírom a gondolataimat Bangkokkal kapcsolatban. (Persze, aztán más ötlet jött. Elkészítettem a “Van-e még?” videót és a hozzá tartozó bejegyzést. Így most, vasárnap folytatom az írást.)
Bevásárlóközpont a négyzeten
Csütörtökön és pénteken is egy-egy bevásárlóközpontban voltam.
Ez furcsa élmény volt. Pár hete Koh Samui szigetén egy party előtt voltam egy bevásárlóközpontban. Olyanban, ahol a polcsorok a végtelenbe tartanak. Akkor arra gondoltam, hogy milyen sokat változott az életem. Korábban minden héten legalább egyszer voltam egy ilyen méretű boltban. Az elmúlt évben meg összesen talán kétszer láttam ilyen nagy áruházat.
Szóval, furcsa élmény volt. Főleg, hogy ezek az áruházak méretükben minden eddig látott áruházamat meghaladták. Főleg, hogy egymás után két napon is ilyenekben voltam.
De nem az árucikkek miatt mentem oda. Mind a kettő áruház olyan vizuális élményeket ígért, amit nem akartam kihagyni. Égig érő mézeskalács karácsonyfa a Dior jóvotálból, illetve teherautó-nagyságú tacskókutya. Úgy gondoltam, ezeket látnom kell. Igazából a második napi áruházat kihagytam volna, de pont útba esett egy kulturális esemény felé.
Mi tagadás!? Két napra, pár óra erejéig turista lettem. Nem volt bajom ezzel a szereppel sem. Főleg, hogy pénzem sincs és szükségem sincs egyetlen termékre sem.
Siam Paragon Shopping Mall (2026.11.12)
Az ilyen jellegű városnézésekhez számomra hozzátartozik a séta. Ennek a bevásárlóközpontnak a meglátogatásához 20 km társul. (Az 5 bangkoki napomon egyébként összesen 72 km-t sikerült megtennem.) A séta alatt – mint szinte minden alkalommal – egyszerűen csak élvezem a létezést. Lásd a “Nézd a világot az én szememmel!” című bejegyzésemet.
Bangkok ezen városrésze zsúfolt. Szinte minden négyzetméteren fel van halmozva valami. Parkoló autók. Elfelejtett kordék. Szellemházak. Táblák. Éttermek. Boltok. Minden lépés valamit odatesz az ember szeme elé.
Színes házak. Rengeteg növény, sokszor a fák törzsére telepített virágokkal. Többször kell átkelni hídon. Sokszor egy-egy csatornával párhuzamosan haladtam. Mindezt verőfényes nappali színek között és rendkívül tiszta utcákon. Rengeteg apróságot, szépséget, praktikusságot fedeztem fel, amíg az emberek mindennapi élőterében gyalogoltam.
Szerettem nézni az út mellett dolgozó öregeket, a vidáman rohangáló iskolai egyenruhát viselő gyerekeket. Közben élveztem a napsütést, ami leégette a fejem. Szerettem a szelet, ami hűsítette a hátam. És nagyon, nagyon nagy boldogsággal hallgattam a zenéimet.
Néhány kép a séta közben látott dolgokról.
A szürke betont és a kopott, öreg fát felváltotta a márvány, az üveg, a műanyag és a csillogás.
Megérkeztem a fényűzésbe.
Annak ellenére, hogy nem vagyok – és talán soha nem is voltam – híve ennek a fajta pompának, a szám azért tátva maradt. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha vásárolni akarnék, akkor egy zsák pénz is kevés lenne itt. Minden, ami szemnek, szájnak ingere. Láttam ezt a “kis Kínában” is pár napja. Mennyivel más az a forgatag, mint ez!
Az utcán aludni nem pompás. Akár jön a karácsony, akár nem.
Iconisam Shopping Mall (2026.11.13)
Péntek volt, és 13.
Reggel azzal kezdtem, hogy alaposan lefényképeztem a szobámat. Erről a szállásról a jövő héten fogok írni egy bejegyzést. “Szarfészek” lesz a címe. Ennek a nem túl hízelgő címnek a magyarázataként előre el kell mondanom, hogy szerettem itt lakni. Mégis csak, az volt az otthonom pár napra és éjszakára.
A város egy másik részét ismertem meg ma. A forgatókönyv hasonló volt a tegnapihoz. Az óvárosból értem át a magas házak közé. A különbség csupán annyi volt, hogy ma már sötétedett, mire megérkeztem a pompába.
Őszintén szólva, nem számoltam, hogy hány emeletes ez az épület. Mindent körbejártam. Sok dolgot fényképeztem le. Talán még többet nem. LOL.
Minden látnivaló között a tetőterasz volt a legemlékezetesebb számomra. Innen nézni az éjszakai nagyvárost… Számtalanszor láttam már ilyen képet. De most első alkalommal a saját szememmel néztem azt, ami eddig csak elképzelhető volt. Ez a látvány pompásabb, mint a luxus, amit az üzletek tolnak az arcomba.
Tűzijáték és drónshow
A mai nap igazi célja egy híres tűzijáték és drónshow megnézése volt.
Menet közben derült ki, hogy a drónshow a tűzijátéknál korábban van, így erről (most) lemaradtam. Nem igazán tudtam ezen bánkódni. Az út végtelen, a lehetőségek mindig előttem állnak. Némelyikkel élek, némelyikkel nem. Ez most kimaradt. Legközelebb, ahogy mondani szoktuk.
A tűzijátékra viszont odaértem. Nagy tömeg várta már az eseményt, mire elgyalogoltam a helyre. A Krung Thep Bridge-nél rendezték meg ezt a látványosságot. Sikerült egy olyan helyet találnom, ahonnan testközelből élvezhettem a műsort.
Erről itt nem tudok mást mondani, mint azt, hogy nagyon szép volt. A The Miracle Is Already Here videói között majd megmutatom az élményeimet.
Biztosan baj van velem! LOL. Mikor ezt leírtam, azonnal eldöntöttem, hogy készítek egy videót. Eltöltöttem vele egy jó fél órát. Az a helyzet, hogy szeretem ezt csinálni. Még jobban szeretem egyben látni a végeredményt. A videószerkesztés gyakorlása is rám fér. Mindemellett pedig remélem, hogy pár embernek sikerül örömet is okoznom.
Íme, az elkészült videó.
Elvesztem a városban
Elindultam hazafelé.
Tudtam, hogy ma jár le az eSIM-em. Meg is vettem tegnap az új csomagot, de ekkor még nem aktiváltam.
Egy kis időcsapdába kerültem. Számítottam rá, hogy ma meg fog állni az internetkapcsolatom, de későbbre – éjfélre – vártam. Így eléggé meglepett, mikor este 10 órakor egy hatalmas körforgalom szélén elvesztettem a tájékozódást.
Mit tehet ilyenkor egy vándor? Vettem egy üveg sört, egy jégkrémet és az egyik Seven-Eleven üzlet ajtaja mellett leültem a földre. Játszottam pár kör kártyajátékot, hallgattam a zenét, élveztem a sört. És vártam, hátha valaki jön, akitől internetet koldulhatok. Ironikus, hogy köztem és két koldus között csak pár kartondoboz volt. Jól nézhettünk ki a kívülállók számára. Három koldus, csak az egyik luxuskoldus, a másik kettő meg megélhetési…
Nem jött senki. Így egy óra múlva elindultam. Izgalmas, ingyen Wi-Fi-vadászatot tartottam. Néha előfordul, hogy az ember lát olyan hálózatot, amit nem véd jelszó. Rizikós, de ezeket lehet használni. (Természetesen ezt nem az IT-biztonsági énem mondja.) Most nem volt sehol ilyen hálózat. Mindenki védi magát a fránya jelszavakkal. Én meg sajnos nem vagyok hacker.
Volt még egy lehetőségem. Abban is bízhattam, hogy valami ismert üzletet sodor elém a véletlenszerű irányválasztás. Egy McDonald’s, egy Starbucks vagy valami olyan hely, ahol van ingyen hálózat. Persze, ezen az estén égen-földön nem volt ilyen.
Végül rájöttem – okosan már sokadszorra -, hogy tudok tájékozódni. A térkép működik hálózat nélkül is. Csak az útvonaltervezés nem működik. Vagyis, látom a térképen, hogy hol vagyok. Mivel 4 nap után már azt is tudtam, hogy hol a szállásom (a térképen), el tudtam indulni a megfelelő úton. Azt nem tudtam, hogy mekkora távolság áll előttem. De ebben a helyzetben mindegy volt, hogy még 5 vagy még 7 km. A nap végére egyébként 23 lett a távolság.
Elindultam tehát hazafelé. Aztán persze 3 perccel azután, hogy feladtam a hiábavaló és felesleges hálózatkeresést, megláttam egy kis játéktermet. Számítógépes hely volt, egy srác éppen kijött. Kinyitotta nekem az ajtót. Annak ellenére, hogy a hely már zárva tartott, volt még bent két fiatalember. Elmagyaráztam nekik, hogy pár percre szükségem van egy kis Wi-Fi-re. Hiába, más ételt kér, én meg biteket. Segítettek. Az egyik srác még egy széket is alám tolt. Jó érzések töltöttek el, hogy nem hagytak magamra a bajomban.
Pár perccel később mély meghajlásokkal köszöntem meg a segítségüket. És újra jól felkészült digitális nomádként folytattam az utamat.
Keretes szerkezet
Úgy érzem, sok élményt éltem át. Ebből sokat leírtam itt.
A – számomra – legfontosabbakat a végére akartam hagyni.
Hanoiban az ágyam alatt találtam egy nagyon jó minőségű Crocs papucsot. Erről írtam korábban. Ez a két papucs velem utazott Vietnámból Kambodzsába, onnan pedig Thaiföldre.
Egy ideje ott van bennem a gondolat, hogy igazából semmi szükségem erre a papucsra.
Phuketen a barátaimtól kaptam pár új pólót. Így most pólótúltengésbe kerültem. Hármat kiválasztottam a gyűjteményemből. Ezeket és a papucsokat beletettem a hátizsákomba, mikor a nyakamba vettem a várost.
Tudtam, hogy meg fogom látni azt a férfit, akinek oda akarom majd adni. Egy villanyoszlop alatt ült a bevásárlóközpont közelében. Leguggoltam mellé. Köszöntem neki, majd átadtam neki a csomagot. Nem kerestem a csillogást a szemében. Nem kellett, hogy halljam, ahogy tökéletes angolsággal mondja, hogy “thank you!”. Nekem sem volt szükségem semmire, ahogy talán neki sem volt szüksége ezekre a dolgokra.
Néha csak le akarok firkantani egy-egy mondatot, aztán az élet vagy valaki más majd továbbírja a sorokat. Ez az ajándékozás egy ilyen félmondat volt.
A plázából kijőve megláttam a lépcsőn egy másik koldust. Valamiért úgy éreztem, hogy rágyújtana. Pont volt nálam cigi. Adtam neki egy szálat, meg is gyújtottam neki. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A szeme beszélt. Ez is több volt, mint ami szükséges.
Aztán az utolsó pár szál cigit a dobozzal együtt odaadtam egy pár kilométerrel arrébb ülő, éppen a lefekvéshez készülődő másik öreg embernek. Hatalmas mosolyt kaptam cserébe, miután rájött, hogy nem fenyegetésképpen léptem oda hozzá.
Még volt pár kilométer hazáig, mikor megláttam egy lassan és furcsán, fájdalmasan közlekedő másik öreget. 2 USD (70 THB, 700 HUF). Ez volt az utolsó pénzem. Egy kávéra tettem félre reggelre. Az, hogy odaadtam annak az embernek, nem lemondás. Öröm volt. Öröm volt mellé lépni. Köszöntöttem illendően, majd nyújtottam a kis pénzt. Elvette és thai nyelven köszönte meg.
Szinte semmilyen értéket nem képviselnek azok, amiket ma átadtam másoknak. Mégis keretessé tették a kirándulásomat. És két nyelven kaptam érte szavakat.
Remélem, soha nem feledem el Bangkok tanítását: “Pedig tiéd csak az lesz, amit te magad szétosztottál…”
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás