Mára egyetlen dolog maradt, amit a szenvedélyemnek nevezek.
A gyalogolás a hobbim.
Amikor sétálni megyek, általában csak két dolog van jelen. A világ és én.
Most menjünk együtt sétálni. Megmutatom a világot. Az én szememmel.
Cipőt fel!
Reggel óta mezítláb vagyok. Szeretek mezítláb lenni. Most is érzem a talaj hűvös érintését. Élvezem, hogy a talpam minden pontján kapcsolódik a földhöz. Úgy érzem, a lábfejem szabadon lélegzik. Kapcsolódom a környezetemmel.
Most mégis várom, hogy felvegyem a cipőmet. Leülök a lépcsőre. Magam mellé készítem a cipőt és a zoknit. Megtörlöm a talpam. Felhúzom az egyik zoknit, majd a cipőt. A lábamat végig a levegőben tartom. Szeretem érezni azt az erőt, ami ilyenkor az izmaimban játszik. Megismétlem a mozdulatot a másik oldalon is.
Felállok. Nem teszem le a kezem. Nem kapaszkodom meg semmiben. A séta azzal az örömmel indul ma is, hogy képes vagyok felállni a karjaim segítsége nélkül. Emelkedés közben megfeszítem a combizmaimat. Mintha ezzel köszönnénk egymásnak a testemmel. Hello! Felkészültünk! Nincs kérdés. Indulok.
Bedugom a füleimbe a fülhallgatókat. Elindítom a zenét. A szertartás már nem tart sokáig. Még fel kell emelnem a bal karom. Három gombnyomás a karórámon és már a megtett métereket sem nekem kell számolnom. Kifújom a levegőt, és elindulok. Ma sem volt nehéz elkezdeni.
Az első lépések
Az első lépések semmiben nem különlegesek. Nem kell bemelegednie az ízületeimnek. Az izmok nem kérnek időt. Elindultam. Az első lépés pont olyan, mint amilyen az utolsó lesz.
Éget a nap. Az utamon nem sok árnyék lesz. Élvezem a forrósságot, ami azonnal elönti a testem. Egy pillanatra megfordul a fejemben a D-vitamin kifejezés, de el is hessegetem. Ő csak egy mellékhatás. Szeretem, ahogy éget a nap. Ennyi elég. Kicsit gondolkodom, mi lehet ennek az oka. Jobb nem jut eszembe, mint az, hogy ez egy üzenet. Isten szabad ege alatt vagyok. Legyél hálás érte ma is! Értem az üzenetet. Ma is hálás vagyok érte, hogy gyalogolhatok. Képes vagyok rá. Még engedi a testem. Még nem tiltakozik ellene semmi. Eljön majd az ideje ennek is, gondolok erre egy pillanatig. De ez nem a mai nap dolga. A jelenben vagyok. A jelenben gyalogolok.
A cipőm sarka azonnal elkezdi felkapni a homokot. Ma bokáig érő zokni van rajtam. Így a visszahulló homok azonnal bekéredzkedik a bőröm és a textil közé. Ismerős érzés. Nem kell aggódnom rajta, hogy gondot fog okozni. Elférünk együtt is abban a zokniban.
Gondolatok, érzések
Meglátom az úton a tokay gekkót. Nagyot tud harapni, gondolom egyből. Nem lenne érdemes kézbe venni. De ez már nem harap. Halott. Készítek róla egy képet. Azon gondolkodom, hogy az elmúlás milyen elegáns csendben mutatkozik meg ezen a képen. Eddig jött a gekkó. Itt megállt. Örökre. Hány képet készítettem már az elmúlás ilyen pillanatairól az elmúlt egy évben? Érdemes lenne galériát készítenem belőle? Elhessegetem a gondolatot. Más talán nem látná meg azt a szépséget ebben, amit én látok most. Ott hagyom. Egyelőre egyedül, mert még nem találták meg a legyek.
Járdán haladok előre. Hangosak a járművek. Elvesztek egy sort a dalból. Nem gond, ezerszer hallottam már. Akkor is éneklem, ha nem hallom. De hallani akarom, így elkezdem énekelni a sorokat. Korábban még zavart, ha váratlanul feltűnt valaki, aki halhatta, hogy énekelek. Ma már nem zavar. Bízom benne, hogy én sem zavarom őt. Nem hiszem, hogy zavaró lenne. A járművek sokkal hangosabbak. A következő sorokat inkább fütyülöm. Eszembe jut, hogy hány százaléka lehet a gyaloglásaimnak, amit fütyülve tettem meg. 5-nél több? 10-nél több? Nem is érdekes. Sokat. Ezzel kész a matek.
Egy vízelvezető felett haladok éppen. Keresztbe fúj a szél. Becsukom a szemem és élvezem, ahogy a hűvös levegő végigsimogat. Jó a meleg és jó a hűvös is. Vagyis, mit jelent az, hogy jó? Nem szeretem ezt a kifejezést. Ahogy a meleg is csak az, ami, a hűvös is csak “úgy van.” Nem kell ez a címke. Élvezem. Ennyi. Pár lépés után el is búcsúzunk egymástól.
A pólóm már mindenhol tiszta víz. Nincs rajtam csak pár száraz folt. Szeretem ezt az érzést. Valamiért most az jut eszembe, hogy élek. Az izzadtság ennek a jele. Biztosan tisztulok. Mindig, mert szinte egész nap izzadok. A könyökömhöz érek. Egy éve sima. Európában mindig érdes és száraz volt. Megérintem a tarkómat. Nedves lesz a tenyerem. Nem zavar. Lehet, hogy az izzadás simította ki a bőröm? Nem érdekes. Sima és ez itt és most egyszerűen csak jó.
Megszomjazom. Minden 50 méteren van egy bolt melyikbe menjek? Mit vegyek? Vizet vagy szódát. Legyen ma szóda. Hónapokon keresztül nem tudtam venni. Itt van. Iszom ezt, hátha a következő országban megint nehéz lesz megvenni. Köszönök a pénztárosnak. Az ő nyelvén. Nem néz rám. Nem baj. Nem csak neki szól a mosolyom. A világnak. És magamnak. Angolul mondom neki, hogy “ezt kérem.” Nem szeret engem. Nem baj. Én szeretem őt. Két kézzel adom át neki a pénzt. Nem értékeli. Nem baj. Engem emlékeztet a saját mozdulatom a szóra, ami az egyik legfontosabb nekem. Tisztelet. Megköszönöm a visszajárót. Ezt és a köszönésemet sem fogadja. Ma már nincs ezzel bajom, gondolom azonnal. Az a másodperc, amíg ennek az egyoldalú tiszteletnek a súlya nyom, azonnal el is hagy. A következő kilélegzéssel készen állok, hogy békével folytassam a gyaloglásom.
A gondolataimat megzavarja egy mellém kanyarodó taxis. Beszél két másodpercig. Mosolyogva meghajolok, wai, a szívemre teszem a kezem és “köszönöm nem.” Reflex már ez az elutasítás. Arra gondolok, hogy igazából nem is zavarta meg a gondolataimat. Folytatom az utat.
A következő kávéház teraszára párásítót szereltek. Lassítok. És élvezem a vízpárát. Elgondolkodom, hogy levehetném a pólómat és állhatnék alatta egy percig. Ilyet még soha nem tettem. Na jó, nem ma fogom ezt elkezdeni. Elhagyom a párát és megjelenik a szó: köszönöm. Akárki tette ide, nekem nagyon jól esett. Elfogyott a szóda. Már látom a kukát a következő sarkon. Azért sem dobom el az utcán a többi közé. A büszkeség érzésével ejtem bele az edénybe. Ezzel is tettem valamit. Magamért is.
Egy lepke repül el előttem. Mindig várom, hogy rám szálljon egy. Állítólag nem szállnak akárkire. Eszembe jut a tegnap. Egy gyönyörű példány a lábam mellett szállt le. Haldoklott. Aztán felugrott a lábfejemre. Felmászott a bokámra. Vártam, hogy örökre elpihenjen. Ehelyett elrepült. Boldogság öntötte el a szívem. Nem most és nem itt lesz vége. A nagy emlékezésben majdnem pofára esek egy kókuszdióban. Az ijedtség visszarángat a jelenbe. A mai lepke már nincs itt.
Helyette meglátom a kutyát. Keresztben fekszik a járdán. Ki kell kerülnöm? Lépjek el mellette? Melyik fajta lehet? Amelyik rossz néven veszi a közelséget, vagy amelyiket nem érdekli. Kikerülöm. Ahogy a szembejövő embereket is. Nem akarom már ezt a “kinek a nagyobb” játékot játszani. Bárkit kikerülök. A kutyát is. Az a biztos. Így legalább van időm felkészülni, ha fel akarna ugrani. Két lépés múlva már tudom, hogy ez a “nem érdekelsz” fajta tagja volt.
Mennyit menjek még előre? Ismerős utcákon vagyok. Ha itt most befordulok, akkor még x kilométer. Ha nem, akkor legalább plusz három. Az is egy megoldás, hogy egyszerűen megfordulok és ugyanarra megyek vissza. Mennyire szeretem ezt a “semerre sem terveztem” sétát. Megyek tovább, ma nem akarok visszafordulni. Legyen kör a mai út.
Lassan besötétedik. Ideje ennem. Rizs, vagy tészta? Legyen rizs. Ma is. Legyen erős. Még nem száradt meg a pólóm, de most újra teljesen vizes lesz. Az erős másképpen kergeti a vizet, mint a napfény. A kifőzde tulajdonosa ma is meg fog dicsérni, hogy ennyire bírom az erőset. Lehet, hogy ma is megtörli a homlokomat, miközben eszem? Leülök. Jó érzés, hogy erre még ennyi kilométer után sem lenne szükségem.
Vacsora után hazafelé indulok. Több a kutya. Másképpen közlekedek én is. Néha átmegyek az út másik oldalára. Ez a biztos megoldás. Egyre több a turista is. Napközben szinte egyedül voltam a járdán. Néha rám néz valaki. A turisták ritkán keresik a kapcsolatot. Nem tudják, mit veszítünk. Belenézni egymás szemébe és mosolyogni egymásra. Ez energia. Kár, hogy szinte mindig kihagyjuk ezt a cserét.
Az indiai étterem tulajdonosa persze megállít. Látom rajta, hogy emlékszik rám. Nem tudja, de emlékszik. Majd beszéd közben beugrik neki. Ő tanácsolta egy éve, hogy menjek Indiába. Beszélgetünk. A végén kezet fogunk. Nagyon finoman és nagyon gyorsan, de egyáltalán nem bántóan fordítja el a kézfejem és a saját fejét. Észre sem lehetne venni, ha nem rá figyelnék. Meg akarta nézni, hogy jól látta-e a kézfejemen a tetoválást. Látom a szemén a megnyugvást. Jól látta. Az OM az ő nyelve is. Nem kérdez, nem mond ezzel kapcsolatban semmit. Csak a szívére teszi a kezét búcsúzásképpen. Tökéletes a harmónia, mert tőle függetlenül én is ugyanabban a pillanatban tettem a szívemre a kezem.
14 kilométer. Lassan otthon vagyok. Nem érzem magam fáradtnak. Boldognak annál inkább. A testem ma is jól szolgált. A lelkem ma is örömmel fogadta be azt, amit ma nekem szánt az út. Az elmém egy percet sem pihent.
És ez ma is így volt jó. Egyszerű. Tökéletes. Pont, mint a megelőző ezer alkalommal.
Örülök, hogy ma együtt sétáltál velem. Örömömre szolgált!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás