Egy egyszerű cipő javítás is a szívemet melengető epizóddá válik.
Nagyon szeretem, hogy néha nem én írom a történetet.
Néha mások adják ajándékba.
Brooks
2024 októberében vettem egy nagyon hó futócipőt. Brooks Glycerin 21. Futásra teremtették.
Akkor azzal a céllal vettem meg, hogy futni fogok benne. Ám az elmúlt 10 hónapban a mindennapjaim részévé vált. Gyakorlatilag csak ezt viselem.
Ezzel csak az a gond, hogy nem erre tervezték. A Garmin órám minden mozgást rögzít, amit végzek. Így ma nem volt nehéz utána néznem, hogy az elmúlt 365 napban 1.982 km-t gyalogoltam. Jórészt ebben a cipőben.
Egy jó ideje mind a két lábamon egy nagy hasadás van a cipők belső felén. Nem igazán feltűnő, nem is igazán zavaró. De azért tény, hogy szakadt cipőben járok már jó ideje. Még Laoszban vettem egy pillanatragasztót, hogy megjavítsam. A ragasztó azóta is a zsákomban pihen, jobb időkre várva.
Itt Sa Pában sokat esett az eső az elmúlt napokban. No, ez tény azért már nincs barátságban a két lukkal a cipőn. Mondhatom, hogy esedékessé vált már a javítás. De valamiért ez még mindig nem került fel a teendőim listájára.
Egy utcai cipő javító mester
Szombat van. Mára csak a laptopommal terveztem időt tölteni.
Neki indultam a szokásos sétámnak a kávéházba.
Előtte be akartam menni az egyik kis boltba, ahol naponta veszek valamit.
Ahogy odaértem, köszöntöttük egymást az üzlet tulajdonosával. Ő éppen egy az utcán, az üzlet előtt üldögélt. Egy cipő javító mesterrel.
A mester köré ki voltak pakolva a cipő javítás szerszámai. Éppen dolgozott.
Nem sok szót kellett váltanunk, hogy kapjak az alkalmon.
Leültem az üzlet előtt a járda szélére, levettem a cipőimet és a zoknijaimat, és vártam a soromra.
Meg sem kérdeztem, mennyibe fog kerülni, annyira tudtam, hogy nem lesz mit megbánnom.
A mester hamarosan kezelésbe vette a betegeket. Ahogy láttam, hogyan dolgozik, azonnal tudtam, hogy nem olyan nagy gond, hogy én nem álltam neki a javításnak. Ő tűt és cérnát használt a javításhoz.
Jó volt nézni, ahogy dolgozik. Szeretem a szakértelmet közelről figyelni. Néhány öltésből is látszott, hogy ezt hosszú évek alatt tanulta meg.
Hálás voltam, amikor kézbe vehettem és felpróbálhattam a kijavított lábbeliket. Úgy éreztem, még jó sok kilométer maradt benne.
Amikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy 100.000 VND (1.200 HUF, 3,8 USD) lesz az ára. Örömmel adtam a mesternek 150.000-et.
Amikor átadtam a pénzt, az üzlet tulajdonosa megkérdezte, hogy adtam -e borravalót. Csak egy szót mondtam: “50.000”. Kaptam tőle egy elismerő pillantást.
Annál is többet
Az igazság az, hogy ennél sokkal-sokkal többet kaptam ma reggel tőle.
Emlékszem, mikor először mentem be a boltjába, nagyon mogorva volt velem. Azt hiszem, ennek csak az lehetett az oka, hogy turistának nézett.
Második napon már kicsit kedvesebb volt.
A harmadik naptól kezdve már mosollyal fogadott és tudta, hogy mit akarok venni.
Biztos voltam benne, hogy tudtam, mi ennek a változásnak az oka, három nappal ezelőtt el is meséltem ezt a belorusz barátomnak.
Ahogy ma leültem a földre, át akarta adni a kis széket, amin ő üldögélt. Megköszöntem, nem fogadtam el, mondtam neki, hogy nekem tökéletes a járda széle.
Elkezdtünk beszélgetni. A bizalmába fogadott. Megtudtam, milyen büszke az üzletére. Megmutatta a kislányáról és a feleségéről készült képeket. Egy gyönyörű pici tündér kislány büszke apukája, őszintén mondtam, hogy szerencsés ember.
Valamiért felállt, majd hozott nekem egy kávét ajándékba. Jól esett ez a baráti kedvesség.
Tovább beszélgettünk. Közben azt éreztem, nagyon jól esik, hogy megtisztel a bizalmával, az idejével és a barátságával.
Mikor a távozásra került a sor, megállított.
Azt mondta, hogy engem biztosan nagyon szeretnek a vietnámi emberek. Érdekelt, hogy miért gondolja ezt. Azt mondta, hogy mindig vidám vagyok. Szerinte olyan vagyok, mint egy vietnámi ember.
Megtelt hálával a szívem. Tegnap még azt írtam, hogy idegen vagyok a hegy tetején. Ma meg valaki azt mondja, “olyan vagy, mint mi.”
Nagyon megtisztelő volt ez hallanom. A végtelen jó érzés mellett megjelent bennem a büszkeség is. Sokszor befogadtak már sok helyen, de most ez a legkedvesebb emlékem. Értelmet nyert, hogy vajon miért mondta ez a férfi pár perccel előtte, hogy egy család vagyunk.
Aztán az ajándékot még selyempapírba is csomagolta ez az ember.
Azt mondta, hogy az első naptól emlékszik rám. “Mert te nagyon…” Nem tudta a szót, amit ki akart mondani. Ezért elővette a telefonját. Ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hogy most adni fog valamit és van időm izgatottnak lenni.
Izgalom fogott el, mert éreztem, hogy amit a telefonján fog mutatni, az én vagyok az ő szemében.
Megfordította a telefont.
Tisztelettudó.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás