Ma részt vettem egy randevún.
Sa Pa ugyanis az a hely, ahol az ég és a Föld randevúzik.
Én csak csendben ott lehettem velük.
Erre a napra vártam
A hegyekben vagyok. Kicsit hidegek az esték. És mássá teszi a mindennapokat, hogy az elmúlt éjszakákon és napokban nagyon sok eső esett.
Hétfőre terveztem azt, hogy tovább állok Sa Pából, de előtte nagyon szerettem volna látni “a” hegyet.
Ma reggel 7:30-kor keltem. Először fel sem fogtam, hogy hét ágra süt a Nap. Amint eljutott a tudatomig, hogy itt a várva várt alkalom, már indultam is. Tíz perc múlva úton voltam. Megvettem a jegyemet a hegyre.
Fansipan.
Ide vágytam. Itt szerettem volna lélegezni.
A Fansipan Vietnám és egész Indokína legmagasabb hegye. 3 147 méter.
Magyarországon a Kékesre sokan büszkék vagyunk. Én jártam már a Raxon és a Schneebergen is. Mindegyik hatalmas élmény volt.
De ma egyszer csak rájöttem, hogy magasabban állok, mint életemben bármikor. Mintha a Rax tetejére még rátettük volna a Kékest.
Hihetetlen ezt kimondani is.
Átélni még inkább.
Úton a felhők közé
A “Sa Pa” című bejegyzésben leírt vonatos utazás várt rám újra.
Az út most is gyönyörű volt, de másképp, mert most sokkal szebben sütött a Nap. Örültem, hogy egy másik arcát is meg tudja mutatni a vidék.
Más volt az utazás abban is, hogy rengeteg ember utazott felfelé a mai napon. Úgy láttam, nem csak én vártam erre az alkalomra.
Túl kellett élni a kissé hering üzemmódra kapcsolt vonatozást. Már az első megállóhoz feljutni is sorban állást kért, de én ezt egyáltalán nem bántam. Igazából semmit sem bántam volna, csak láthassam végre a hegytetőt.
Mivel az első állomást 5 napja nagyon alaposan megismertem, most ott nem időztem. Azonnal mentem a kábel vonat állomásra. Fél órát kellett várni. Addig olvastam.
És végül elindult a kocsi.
Lenyűgöző volt, ahogy az állomást elhagyva egy nagyon mély völgy fölé emelkedtünk. Feljebb, egyre feljebb. Alattam a zöld mindenféle árnyalatában pompázó települések és rizsföldek. Előttem a fenséges hegy. Felette pedig a szürke felhők. Jobbra gyönyörű, balra meg lélegzetelállító kilátás. Vagy fordítva, ahogy tetszik.
Annak, amikor a kocsink beért a felhő közé volt valami hihetetlen varázsa. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas vattacukorban utaznék. Semerre nem látszódott semmi, csak az előttünk lévő kábel, abból is csak egy kicsi.
Aztán a vattacukorból egyszer csak kibontakozott a hegy.
Megérkeztem a felhők közé.
Először a köd
A köd mindent beborított a hegy tetejére érve. Vagyis, igazából nem a hegytetőre érkeztem meg először, hanem jó nyolcvan méterrel a csúcs alá. A kábel vonat csak azt viszi feljebb, aki erre is jegyet váltott. Rám rengeteg lécső várt ma, mert gyalog akartam felmenni.
A ködben.
Nagyon barátságos volt ez a mai köd. A távol nem volt látható, de a minden mást csak mérsékelten takart el. Az épületek és szobrok – ha kicsit rejtőzködve is – de megmutatták magukat.
A mai nap a rekordok és az emlékek jegyében telt el.
Legelőször is Ázsia legmagasabb Starbucks kávézóját értem el. Általában nem vagyok az, aki az ilyen információkat élménynek tekinti. De, mivel az elmúlt hónapokban rengeteg időmet töltöttem ebben a kávéház láncban, csak megszólalt bennem valami. Az utamnak egy kicsi keretet teremtett ez a márka. Amikor megláttam a szobor talapzatán a Hanoii kávézó nevét, elmosolyodtam. Voltam már ott párszor. És ez jó érzés!
Aztán a templomok iránti vonzalmam kapott ma sokat. A vietnámi templomokra a gyönyörű fények általában jellemzőek. Nagyon szeretem a felhasznált festékek különleges árnyalatait. Itt az élményt egy ügyes megoldással nemcsak különlegesebbé tették, hanem emlékeket is felidéztek bennem. Az arany színezést több helyen zöld lámpákkal világították meg. Így az arany egy olyan gyöngyház szerű zöld ragyogást kapott, ami eszembe juttatta a thaiföldi szobrok szépséges zöldjét.
Egy ideje felfigyeltem arra is, hogy a szinte mindig füstölő füstölőket is nagyon szeretem. Az épületek általában nagyon kellemes illatokkal fogadnak.
Az egyik templomba be is mentem. Nem szeretek zokniban bemenni, így most is mezítláb néztem körül. Ez az élmény meg eszembe juttatta azt a tíz napot amit februárban a buddhista templomban töltöttem. Ott is nagyon élveztem, hogy mezítláb voltam, de ott is fázott egy kicsit a lábam. Mint ahogy itt is. Hiába, a 3.000 méter nem hazudik.
Innen csak felfelé vezetett az út. Egy különleges élmény várt a sok lépcső jutalmaként.
Egy 22 méter magas, 1.000 köbméter térfogatú Buddha szobor áll méltóságteljesen a hegytető alatt. Különlegessé a fenti paramétereken kívül az teszi, hogy 5 mm-es réz lapokból préselték össze. Ilyet még soha nem hallottam. Azt hiszem, ilyen, amikor a technika csodái és a spiritualizmus kezet fognak.
És a még egy új, soha nem látott élményt kaptam itt ma. A Buddha szobor szívében egy Jáde Buddha ereklyét őriznek egy hétemeletes kristálytoronyban. Valamiért én is ünnepélyesnek éreztem a pillanatot, amikor közel voltam hozzá.
Még több lépcső következett.
Az út végén pedig ott várt a Nap.
A felhők felett mindig kék az ég
Majdnem megint ott tartottam, hogy annyival zárom le ezt a részt, hogy “meséljenek a képek helyettem.”
Egyrészt az olyan élményekkel kapcsolatban, amik ezen a hegyen értek elsőre azt hiszem, mindig bajban vagyok. Az első kérdés, ami most felmerült bennem, hogy hogyan fogom megírni az érzéseimet úgy, hogy ne minden harmadik szavam az legyen, hogy “gyönyörű”?
Másrészt az már kiderült, hogy nem vagyok egy jó fényképész. Vagy legalábbis lenne még mit fejlődnöm.
Szóval, fel van adva a lecke!
Az első mindig különleges! Ahogy a bevezetőben írtam, ez az első három kilométeres magasságú hegy, amire a lábamat tehettem. Ettől a gondolattól egy kicsit megrészegülve másztam meg a lépcsőket. Mindig kettesével lépkedek a lépcsőfokon, mert szertem edzeni a lábaimat. De ma hajtott az a vágy, hogy mielőbb fent lehessek. Olyan jól eső érzés volt hagyni, hogy ez a vágy hajtson felfelé.
Ennek megfelelően az élmény, ami fent fogadott a légzés megzavarására kétszeresen is alkalmas volt. Az intenzív csúcsra törés miatt kapkodnom kellett a levegőt, az élmény miatt meg elakadt a légzésem.
Láttam már felhőket közelről. Ám egy repülőgépen ülve közel sem olyan fenséges ez a látvány, mint amikor közöttük álltam. Valahogy így képzelem el a világ tetejét. Arra gondoltam, hogy álmodom. Aztán emlékeztettem magamat, hogy nem álmodom. Egyszerűen csak az álmomat élem meg.
Idegennek éreztem a magam a rengeteg ember között. Egyáltalán nem vonzottak a lépten nyomon kialakított szelfi pontok, nem akartam vietnámi zászlót lengetni egy videón. Nem én vagyok a főszereplő egy ilyen helyen.
A pompás látvány mindennél sokkal érdekesebb. Kb. negyed órát támasztottam ez egyik korlátot és csak néztem előre. Úsztak a felhők a hegyek felett, és én velük úsztam. Körülöttem jöttek és mentek az emberek és csak annyira érdekeltem őket, hogy néha megértek, hogy álljak odébb, hogy jobb fényképeket készíthessenek. Nem volt velem senki, de egy cseppet sem éreztem magamat magányosnak.
Az élményeim velem voltak ott fent is.
És velem maradnak lent is.
Egy idegenvezetés
Akkor érzem, hogy igazán élek az írásaimban, mikor eljutok egy olyan végszóhoz, amit igazából már nem kellene, hogy kövessen más.
Aztán rájövök, hogy volt még szép élmény a napomban és folytatnom kell.
Miután lejöttem a csúcsról, újra a kis faluban találtam magamat, ahol a minap egy csodálatos népi bemutatót láttam.
Gondoltam, hogy egy kicsit ma is elidőzöm ott.
Elkezdtem nézelődni. Egy kis tűzrakó helyet fedeztem fel az első sarkon. Kukorica csutka parázson fortyogott valami fekete lé. Ahogy ezt fényképeztem, odajött hozzám egy fiatal lány, és megkérdezte, tudom -e, mit főznek ott.
Aztán egy 45 perces tárlatvezetést tartott nekem.
Kiderült, hogy gyakornok, aki itt dolgozik, egy idegenforgalmi egyetem tanulója. Ám ennél sokkal érdekesebb, hogy nagyon sok mindent tudott a vietnámi kultúráról.
Minden házat megmutatott nekem. Mindenhol elmesélte, hogy mit látunk. Ezen kívül nagyon sok általános dolgot mondott el a múlt és a jelen mindennapjairól. A hiedelmekről, amikben élnek. A szokásokról, amiket a mai napig életben tartanak.
Sokszor kérdést tett fel egy dologgal, vagy szokással kapcsolatban. Egy részükre tudtam a választ, volt, amelyiket ki tudtam találni. De nagyon sokszor mondott olyat, amire csak azt tudtam mondani, hogy erről még soha nem hallottam.
Én is tudtam neki olyat mesélni Magyarországról, az ottani szokásokról, amiket ő is érdeklődéssel hallgatott. Sokat nevettünk együtt.
És ezekben a pillanatokban nem éreztem magam idegennek. Ezért is nagyon hálás vagyok a mai napon.
Nagyon jó vezető volt. Nagyon szerettem azt az időt, amit együtt töltöttünk. A mai napom egy különleges ajándéka volt ez a kedves fiatal lány és a kedvessége.
Még várt rám egy fél nap
Délután kettő órakkor már újra Sa-Pa városában sétáltam.
Most már szombat 0:30 van.
A nap hátralévő része is több nagyon kedves és szép pillanatot hozott.
De azt hiszem, a mai napról így is eleget meséltem.
Talán csak annyit tennék még hozzá:
gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű nap volt.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás