Egy gyerekkori álom volt Kínába eljutnom. Ráadásul gyalog érkeztem meg. Hat napot töltöttem itt. Első tapasztalásnak jó volt. Legközelebb felkészültebb leszek.
Most elég volt ennyi.
A bejegyzés utólag úgy néz ki, mint egy “mi nem működik” emlékmű.
Ezért képzelj el kérlek, amíg olvasod!
Mosolygok, zenét hallgatok, nevetek, mikor megírom ezt a bejegyzést. Akkor sem volt nehéz megélni, mikor történt, utólag meg egyenesen élvezem.
Lao Chai
A Hanoiból este 11-kor indult vonat reggel hétre érkezett meg Lao Chaiba, egy határmenti városba.
Erről a városról nem tudok sokat mesélni, mert egy kávét fogyasztottam itt el, meg 2+ km-t gyalogoltam.
De kalandjaim természetesen voltak ez alatt a nyúlfarknyi idő alatt is.
A megérkezés gyorsan történt. Megállt a vonat, így felébredtem. Póló, zokni és cipő. És már ugrottam is le a szerelvényről.
Egyenesen a taxisok karjába.
Mintha a homlokomra lett volna tetoválva, hogy Sapa. Mindenki tudni akarta, hová megyek. Még jó, hogy blogot írok és nyitott könyvvé tettem az életemet Így nem veszem zokon, hogy ismeretlen emberek mindenféle – a nyugalom megzavarására alkalmas – kérdést tesznek fel.
Lépten, nyomon.
Mondjuk azt egy kicsit furcsálltam, hogy az egyik taxis a mosdóba is követett. Reméltem, hogy ott nem fogja megkérdezni, mit csinálok.
A vasút épületéből kilépve jött a második taxis hullám. Hősiesen – mint a Patyomkin cirkáló tisztjei – átverekedtem magamat a rengetegen.
Az épület előtti tér túloldalán pillantottam meg egy kávéházat. Egy kis társaságot éppen kiszolgáltak, így láttam, hogy a korai óra ellenére nyitva volt ez üzlet.
De nem nekem. Öt percet üldögéltem békésen a másik társaság mellett. Aztán megint keresztül suhantam a téren, mert most meg ott láttam meg egy kávéházat.
Az egyetlen veszélye ennek a téren átívelő cikázásnak az, hogy a taxisok megint megláttak.
A másik kávéházban kaptam kávét. Szeretek így kávé mellett tájékozódni. Ezt néha próbálom elmondani a taxisoknak is, de őket ez nem érdekli. Pedig jól is járhatnánk mind a ketten. Ha leülök, és meg tudom nézni, hová megyek, ellenőrizni tudom az árat, akkor már el is vihetne valamelyikük.
De valamiért ők általában türelmetlenek. Én nem.
A határátkelő 2 km-re volt tőlem. Ez a kávéházas hölgy szerint nagy távolság. Én szerencsésnek érzem magam, hogy ebben abszolút nem értünk egyet.
Az igazság az, hogy ha messzebb lett volna, akkor is gyalog megyek.
Mert végre meg tudtam valósítani, hogy a saját lábamon jutok be egy ázsiai országba.
Határellenőrzés
Valamiért mindig úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, ha egy hatalmas épületben, sok-sok ember között én vagyok az egyetlen nyugati. És ezt nem a kiemelt figyelem miatt gondolom így. Egyszerűen izgalmasabb a kaland, ha azt látom, hogy mások ezt akkor és ott elkerülik.
Kivártam a soromat. Kínába magyarként – az ez év végig érvényben lévő szabályok szerint – vízum mentesen utazhatom be. Az érkezési evízumot megigényeltem, ott volt a telefonomon.
Nem számítottam meglepetésre. Nyújtottam az útlevelemet. Jött a meglepetés.
Hiába próbálta meg bescanelni az útlevelemet a hivatalnok, a rendszer nem akart engem. 8-10 próbálkozás után átkerült a papírom a szomszédos asztalhoz. Ott már szeretett a scanner.
A folyamat a jobb, majd a bal kéz négy-négy, majd hüvelykujjainak elektromos ujjlenyomat vételével folytatódott. Aztán kamerába nézés, hülye vigyor elfojtás, gondolkodás, hogy vajon elkérhetném -e a retina képemet, mert biztosan azt is rögzítették.
A hülye vigyor elfojtásával együtt sikerült megint hülyének lennem, de most megtanultam, hogy ezt többet nem így fogom csinálni. Mikor ugyanis a határőr megkérdezte, hogy mennyi időt szeretnék Kínában lenni én az igazat mondtam neki.
Nevezetesen azt, hogy fogalmam sincs. Ilyenkor elsősorban nem is a fejtetőre ugró szemöldök a legaggasztóbb. Hanem az, hogy ezt az információt azonnal megosztják egymás között. Érezni véltem a feszültséget a mondatom igazságtartalma és a következményeit elemző mini konzultáció között.
De végül úgy döntöttek, hogy elfogadható válasz volt. Kattant a pecsét, és felhangzott: “All right sir! Welcome to China!”
Bevallo, elérzékenyültem ezektől a szavaktól. Mégis csak egy gyerekkori álom. Itt vagyok. Kínában vagyok. Boldogság karakterekkel van telepakolva ez a mondat.
Probléma cunami
Az érkezés utáni pár órát eléggé mókássá tette az a probléma halmaz, amit a határt átlépve le kellett küzdenem.
Kína – elsőre – igazi hardcore terep.
Pont a múltkor írtam meg, hogy 10 hónap után már tapasztaltnak képzeltem magam.
No, itt jött az igazi próba, hogy nekem való -e a digitális nomád élet, vagy nem?
Fizetés
Kínában nem bankkártyával fizetnek az emberek. Az AliPay, vagy a WeChat alkalmazást használják erre. Mind a kettő QR kódokkal működik. Még a legkisebb utcai árusnál is ott van a saját QR kódja, így ha egy kávét akarok venni, nincs szükség készpénzre, csak a telefonra.
Több módszer is van a fizetésre
- Leolvasom a QR kódot a telefonommal, majd a megjelenő mezőbe beírom, hogy mennyit fizetek (annyit, amennyit az eladó mond), jóváhagyom és mutatom neki a telefonom, hogy lássa, rendben vagyunk. Az árusok kb. fele hangszórót használ, ekkor nem kell mutatnom, hogy fizettem, mert a hangszóró egy hajókürt hangerejével beleordítja az utca hangzavarába, hogy kifizettem hat Jüant. Párszor majdnem infarktust kaptam a pár nap alatt a váza mögé helyezett hallójárat gyilkos hangszórók miatt…
- Leolvasom a QR kódot és ez egyben tartalmazza az összeget is, nincs módom változtatni. Ez kevésbé elterjedt módszer, mert itt ugye összegenként kellene egy kód. Az első módszer sokkal rugalmasabb.
- A boltban az én QR kódomat olvassa le a pénztárgéphez rakott scanner, és egyből le is vonja az összeget.
Összefoglalva elég hasznos kis találmány ez a készpénz nélküli fizetési mód. Nem kell scanner, nincs internetre szükség. A kis árus egy matricán kiteszi a kódját és kész. Majd otthon megnézi a számlákat.
A határállomás hatalmas épületét elhagyva, onnan kb. 200 méterre megláttam egy utcai kávés pultot.
Elmagyaráztam a fiatal srácnak, hogy szeretnék nála inni egy kávét. De még soha nem használtam az AliPay-t, előbb fizetnék, aztán innék. Persze, persze, mondta. Üljek le. És már csinálta volna a kávét. Imádom ezt a kedvességet.
De megállítottam. Előbb fizetni.
A telefonomon már ott volt az alkalmazás. Mégsem tudtam vele fizetni. Ellenben egy fél órát izzadtam, hogy ezt megpróbáljam. A srác nagyon kedve volt. Hozott nekem egy jeges teát, a vendége voltam. Biztosan látta, hogy rettentően izzadok a sok próbálkozással.
Pár órával később megoldottam ezt a fizetési problémát.
Ez a rendszer atom biztos. Miután a telefonomra települt, egy SMS segítségével igazoltam, hogy a telefon az enyém. Miután a bankkártyámat hozzácsatoltam az alkalmazáshoz, egy banki jóváhagyás segítségével igazoltam, hogy enyém a bankszámla.
Az arcom validálása még hátra volt, mielőtt használni tudtam volna az appot. Ez a következő képen néz ki. Be kellet scannelni az útlevelemet – amit természetesen azonnal fel is dolgozott a rendszer – majd az arcomat meg kellett mutatnom a kamerának. De nem ám csak úgy, hogy hallo. Átvágni nem lehet a rendszert, mert miközben a kamera figyel, megmondja, hogy mit csináljak, hogy biztosan élő legyen a felvétel. Nekem például a kamerába nézve a jobb fülemet kellett megfognom.
Érted ezt a rendszert ugye?
Innentől kezdve ha veszek egy répát a piacon azt is az útlevelem bemutatásával teszem meg. Engem nem zavar ez a kontroll, de jó tudni róla.
A másik alkalmazást nekem nem sikerült életre keltenem, mert egyszerűen nem küldte el az SMS-t, anélkül meg nem engedett tovább.
Szerencsére volt nálam 100 Jüan (CNY). Ez pontosan 4.500 HUF, illetve 14,5 USD.
Ennek története még a határátlépés előtt alakult ki.
A vasút környékén a taxisok hadával kellett küzdeni. Miután ők látták, hogy balga módra gyalog indulok el a rettenetes két kilométeres távolságra, lemondtak rólam.
A határhoz közeledve jött az újabb roham!
Lépten nyomon elém pattant valaki, hatalmas köteg pénzeket szorongatva és a “change, change” nevű mantrát mormolva.
Mindenkit mosolyogva hajtottam el.
Aztán, mikor leültem egy utolsó vietnámi reggelire – gondolva, hogy nem tudom, mikor lesz lehetőségem újra enni Kínában – a kaját áruló sráctól vettem 100 pénzt, miután megmondta, hogy mennyi és az árfolyamot ellenőriztem. Ez a módszer mindig beválik. Leülni, infót gyűjteni, ellenőrizni, dönteni.
Szóval volt nálam némi készpénz, de egyenlőre nem kellett, mert a teát ajándékba kaptam.
A mobilnet
A JatPac nevű eSIM szolgáltatót használtam, mióta Ázsiában élek. Ezzel teljes megelégedéssel csináltam végig 9 hónapot.
Aztán Ninh Binh-ben egyszerűen nem működött. Így majdnem három hétig saját mobil net nélkül éltem.
Két nappal a kínai érkezés előtt lecseréltem a szolgáltatót a Saily-re. Ez tökéletesen működött Ninh-Binhben is.
Ahogy a határon átkeltem, örömmel tapasztaltam, hogy nem szakadt meg az internetem.
A fizetési rendszer felélesztését célzó kellemetlen próbálkozások két felismerést hoztak számomra. Az egyik az, hogy inkább nyalogatnék kaktuszt, mint egy működésképtelen eSIM rendszert megpróbáljak működésre bírni. A másik pedig az, hogy az internetem csak azért működött, mert a vietnámi hálózatot használta a vietnámi eSIM csomagom.
A telefon szükségszerű újraindítása után már a kínai csomag került sorra a kínai hálózaton. No, ez nem működött.
A megoldás egyszerű volt. Visszakapcsoltam a vietnámi hálózatra és – voila – minden működik. Csak, hogy érzékeltessem, egy ilyen kapcsolás kb. 1 perc, szóval, ha mondjuk ötször, tízszer meg kell csinálni egymás után, akkor kezdek el gondolkodni a kaktuszon.
Mindegy, a megoldás megvolt. Irány valami szállás.
Ja, tévedtem. Ahogy 100-200 méterrel távolabb mentem a Vörös folyótól, a két ország természetes határvonalától, a vietnámi hálózat kilehelte a lelkét. A kínai meg ugye még nem kelt életre.
Ott álltam tehát internet nélkül egy kínai városban.
Ahol a legtöbb ember egy szót sem beszél angolul. Itt most lehet elég szigorúan értelmezni azt, hogy egy szót sem!
A szállás
Majdnem mindegy azonban, hogy van -e internetem, vagy nincs.
A szállást nem az internet segítségével találtam meg.
Az Agoda, Booking, HostelWorld stb. alkalmazások halottak. Legalábbis ezzel a várossal kapcsolatban. A Booking például semmi találatot nem hoz. Az Agoda hoz. Csak a 2.000 km-rel odébb lévő ugyanilyen nevű településről.
Az első jó árú szobát már majdnem lefoglaltam az Agodán. Még szerencse, hogy megnéztem a térképen, hogy mennyit kell gyalogolnom onnan, ahol vagyok. Mikor megláttam, hogy 2.000+ km-t… Nos, szeretem a kalandokat és a kihívásokat, de nem ebben a léptékben.
A Google nem az állami rendszer Kínában. Most igazából próbáltam viccesen megfogalmazni azt, hogy nincs nagy Google élet Kínában. Ezért pl. nagyíthatom a térképet akármeddig. A folyó déli partján (Vietnám) több tucat szállást mutat a Google, az északi partján (Kína) szinte semmit.
Mindegy, gondoltam, majd sétálok és meglátok valamit, aztán bemegyek, lefoglalom, kifizetem… Ja, nincs mivel fizetnem egyenlőre. Majd mást gondolok ki, gondoltam.
Az utcán sétálgatok és találok egy szállást elsőre jó tervnek tűnt. Hamar kiderült, hogy rózsaszín ködbe csomagolt szűzies elképzelés. Minden kínaiul van ugyanis kiírva. Így az olvasási esélyeim konkrétan a nullára csökkentek.
A legtöbb hotel kívülről pont úgy néz ki, mint egy bank, egy bolt, vagy egy étterem. Mintha mindenki inkognitó módba kapcsolta volna magát.
A lényeg, hogy elsőre egyetlen hotelt találtam, és ahogy sejtettem hostel utólag sem került elő. Ebben a hotelben 8.000 HUF (26 USD) volt egy éjszaka. Nem akartam ennyit költeni erre, de nem volt más opcióm.
És akkor vissza ahhoz a kérdéshez, hogy nincs internetem, nincs elég készpénzem. Szerencsére a hotel recepcióján volt internet, így ki tudtam fizetni a szobát.
A szállásra még visszatérek, mert ha van olyan érzésed, hogy a hapy endnél járunk a szoba kapcsán, akkor megkérlek, hogy ezt most felejtsd el!
A szállodai internet
A hotel hetedik emeletén kiválóan működött az internet.
Egyetlen dolgot leszámítva! A Google…
Ez csak úgy nem kezd el működni.
Ezt Laoszban tapasztaltam először. Akkor az első gondolatom az volt, hogy “jó, akkor majd nem hallgatok Youtube zenéket.”
Aztán gyorsan megjöttek az egyéb összefüggések, és itt Kínában ez eléggé lehangoló valósággá vált.
Nem hallgatok zenét. Nem látom az emailjeimet. Nincs térképem. Nincs kereső, amit használhatnék. Nem működik a ChatGPT. És, – hogy legyen egy kis hab is a tortán – nem működik a captcha szolgáltatás sem. Ez pedig sok működő oldalnak az alap ellenérzése, így, egy mozdulattal egy rakás internetes oldal sem jön be.
Szóval, nem tréfás dolog ez.
VPN-t kell használni. Ez pedig valamiért aggasztóan lassan indul el. Még azzal is kellett szórakoznom, hogy nem magyar szerverre kapcsolódtam vele, hanem például németre. Ez a játék csak fokozza az izgalmakat. Tudok -e vajon dolgozni, vagy nem.
A vízum kérdése
Miután meglett az offline választott szállásom, bekapcsoltam a VPN-t és működött a megfelelő infrastruktúra, ideje volt elkezdenem a vietnámi vízum igénylését.
45 nappal ezelőtt úgy jöttem Vietnámba, hogy az ingyenes, 45 napig érvényes vízummal tartózkodom majd az országban, aztán tovább állok. Közben azonban jött a felismerés, hogy ez az ország sokkal szebb és sokkal nagyobb annál, hogy csak 45 napot töltsek itt.
Viszont vízumot nem lehet igényelni amíg az ország területén vagyok. Ezért kellett átjönnöm Kínába. Azzal a gondolattal érkeztem ebbe a városba, hogy addig maradok, amíg a vízumot meg nem kapom. Ha esetleg szép és érdemes, akkor maximum kettő hetet maradok, de ezt előre nem kellett eldöntenem.
Minden esetre az nem árt, ha minél előbb megvan az érvényes vízumom.
Rákerestem a már működő Googleben (ugye, milyen furcsa, hogy ezt külön kell hangsúlyoznom?) és elkezdtem a formanyomtatvány kitöltését.
A vízum kérvény eljárási ideje 2-3 munkanap és 25 USD az ára.
Eddig már 5-6 vízum igénylési folyamatot csináltam végig. Az eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy ez soha nem egyszerű mutatvány. Most is elérkezett az a pont, amikor nem értettem, mit akarnak tőlem.
Ennek két oka is lehet. Vagy nem teljesen helyes az angol kifejezés, amit használnak, vagy tényleg érthetetlen a kérdés.
Az olyan apróságokat, hogy hol fogok lakni, már rutinból tudom kezelni. Most azt mondtam, hogy Tam Coc-ban, ahonnan jöttem, és megkértem az AI-t, hogy segítsen kiválasztani a régió, kerület, terület, város sorozatot, hogy ki tudjam tölteni a vonatkozó részt.
Még soha nem kérdezték meg, hogy mennyit akarok elkölteni az országban. USD-ben kifejezve. Ahogy azt sem, hogy mi a vallásom. Erre például mit mondhattam volna? Ateista? Vagy non-dualista buddhista filozófus? Vagy saját vallás hívő? Végül a biztonságot választottam és kereszténynek vallottam magam.
Bíztam benne, hogy ha komolyan érdeklődnek a kérdésben, akkor nem kell majd megmagyaráznom a kézfejemen lévő OM tetoválást. LOL.
Aztán kérvény kitöltése során elérkezett az a pont, ahol nem volt világos, hogy mit akarnak tőlem. Az AI megadta a választ, de felhívta a figyelmemet, hogy nem a hivataltos vízum igényló oldalon vagyok. Majd figyeljem meg, hogy mennyivel kérnek többet a folyamat végén.
Hamarosan ott találtam magam, hogy már csak a fizetés volt hátra. 200 USD lett volna a számla. 25 helyett. Ha kérek egy gyorsítást, akkor 2-3 munkanap alatt másnapra elintézik. +50 USD-ért.
Remek!
Hagytam ezt az oldalt és felkerestem a hivatalosat. Szerver hiba miatt éppen nem működött. Sem a tartalék oldal.
Ebben a pillanatban ott álltam tehát, hogy a vízumomat nem tudtam elkezdeni megigényelni.
De legalább volt időm a mobil internet problémámmal foglalkozni. Először egy fél órás hibakeresési, javítási folyamatot csináltam végig az AI segítségével. Ennek a végére arra jutottunk, hogy felkeresem a szolgáltató supportját. Ott ugyanezt a fél órás képernyőkép küldés, válasz adás, tovább lépés folyamatot újra végig csináltam, csak most egy ember segítségével.
Egy óra múlva működött a mobil internetem. Addigra megjavult a kormányzati oldal a vízum igényléshez.
Szerdán délután kettő óra körül beadtam a kérelmemet. Bíztam benne, hogy péntekig megjön a válasz.
Másik szállás keresése
Mivel ez a szoba többe került, mint amit ki szerettem volna fizetni érte, másnap a munka és a városnézés közben megpróbáltam másikat keresni, de végül feladtam, így még egy éjszakát ebben a hotelben töltöttem el.
Végül péntek délelőtt találtam egy másik hotelt.
Mivel a szobát 13:30-ig el kellett hagynom, választ pedig nem kaptam a vízum kérelmemre, tovább kellett állnom.
Egy Google kereséssel (nem a szálláskereső rendszerek segítségével!) végül megtaláltam a Garden Hotelt. És a lehetőséget is, hogy hogyan foglalhatok ott szobát.
Az egyetlen furcsaság az volt, hogy a térképen a város egy olyan pontján szerepelt a hotel, ahová nem vezettek utak a térkép szerint. Mindegy, gondoltam, lefoglalom a szobát, aztán majd oda jutok valahogy.
Ez az “oda jutok valahogy” megint egy külön történet lett.
Elhagytam a hotelt, és nekivágtam az utcának. A térkép javasolt egy kerülő utat. Ezzel a javaslattal az volt a probléma, hogy át kellett volna úsznom a Vörös folyó másik partjára, majd kicsivel később vissza. Ha lett is volna kedvem két hátizsákkal úszni egy jót, akkor sem tehettem volna meg, mert a folyó másik oldala Vietnám. Nem hiszem, hogy tapssal fogadtak volna, mikor kilábalok a folyóból. Főleg, hogy vízum sem lett volna nálam.
Az én elképzelésem az volt, hogy addig megyek, amíg van út a térképen, aztán csak találok valami ösvényt, ami elvisz a célba. Bár már ekkor megjelent bennem az emlék, mikor ugyanígy gondolkodtam Laoszban. Aztán ott végül – szó szerint – a dzsungelben találtam magam.
A kezdeti lelkesedésem 200 méter megtétele után megtört. Az utcasarkon befordulva ugyanis kiderült, hogy két út visz tovább. Az egyik egy kerítéssel körbezárt udvarba. A másik meg egy nagy dombon felfelé, az ellenkező irányba.
Átmentem Micimackó üzemmódba és veszettül törni kezdtem a fejemet.
Ekkor jelent meg a taxis! Most az egyszer akkor, amikor valóban szükségem volt rá. Megmutattam neki a térképen a hotelt. Azt az örömöt láttam a szemében, hogy van egy utasa, de ezt az örömöt nem kísérte a felismerés fénye. Tanácstalanság terjengett a levegőben.
Mindenesetre mondta, hogy üljek be, úgy folytassuk a tanácskozást. Mutogatta a térképet, húzogatta a szemöldökét, veszettül magyarázott kínaiul. Én bambán bámultam a térképét, sóhajtoztam és veszettül magyaráztam neki, hogy csak angolul beszélek.
Párszor megkérdezte, hogy “abba az irányba induljunk” és mutogatott előre az utcán, én többször elmondtam neki, hogy mivel nem tudom, mit kérdez, nem tudok se igent, se nemet mondani. Az irányt meg neki kéne tudni, nem nekem.
Már éreztem, hogy ez az elképzelés is ködös hattyúdallá válik. Azt gondoltam, a taxis pikk-pakk elvisz a hotelbe, onnantól meg már tudom az utat. Az nem volt a terv része, hogy ő sem tudja.
Öt perc után végre elindult az autó, bár ez tett egyáltalán nem hozott számomra megkönnyebbülést. Biztos voltam benne ugyanis, hogy a hosszas egyeztetés ellenére sincs fogalma a sofőrnek, hogy hová is megyünk.
A helyzet pontos megfigyelésén alapuló érzésem igaz volt, mert pár száz méter megtétele után megállt és megtartottuk a második válság elemző Activitynket is.
Itt végre kiderült, hogy mi a probléma. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű a dolog. De legalább egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. A sofőr nagy nehezen bevallotta, hogy nem érti, mi van í térképre írva.
Mondtam én, hogy sokan egy szót sem beszélnek angolul. De arra még én sem gondoltam, hogy nem tudják olvasni a latin betűket…
Miután megjelent a képernyőmön a Garden Hotel kifejezés kínai írásjelekkel, megtörtént a csoda: felcsillant a sofőr szeme!
Megfordult és 200 méter múlva megállt a célnál. Kiderült, hogy a második hotel kb. 800 méterre volt az elsőtől, de semmi köze nem volt a tényleges helyének a Google Maps-en feltüntetett helyhez. Pont az ellenkező irányban volt…
Pillanatok alatt elfoglaltam a szobámat a hatodik emeleten. Itt nem volt lift, szűk a folyosó. És a negyedi emelettől kezdve nincs világítás a teljesen sötét lépcsőházban. Egy élmény volt a vak sötétben felmenni.
A szobám kellemes volt. Minden szempontnak megfelelt volna, ha lennének ilyen szempontjaim. Dupla ágy, smink asztalka a falon, vízmelegítő mosdó és egy privát fürdőszoba. És persze működő internet.
Ezzel a működő internettel azonban más komoly problémák voltak. A VPN-t egy perc után ledobta a hálózatról. Így hamar kiderült, hogy az élmény nem teljes. Olyan, mintha egész nap egy Michelin csillagos étteremben ülnék, csak éppen nem rendelhetnék ételt.
Innentől kezdve három napig kénytelen voltam ez eSim szolgáltatásomat használni.
Egy normál helyen egy 3GB-os internet csomag egy egész hónapra elég. Itt most naponta használtam el 3GB-ot. Úgy, hogy figyeltem a forgalomra. Fel is merült bennem a soha ki nem mondott kérdés, hogy vajon mit csinál a gépem a háttérben, hogy ennyi adat fogy.
Végeztem egy kis fejszámolást. Nem akartam 8.000 HUF-ot (26 USD) kifizetni éjszakánként a szobáért, ezért elcseréltem egy más kategóriájú szobára a szállásomat. Itt 3.000 HUF-ot (10 USD) fizettem egy éjszakára. Viszont 3.300 HUF-ot (11 USD) minden nap kifizettem pluszban az internetre. Vagyis, 8.000 HUF helyett (26 USD) 6.300 HUF-ra (21 USD) jött ki egy nap. 1.700 HUF (5 USD) volt a napi spórolásom.
Ennyit lehet, megért volna a lift, meg a másik hotelben kapott reggeli.
Na, jó! Utólag könnyű okosnak lenni.
Elég a technikai nehézségekből!
Ezt gondolom, eleget írtam arról, hogy milyen problémákkal találtam magam szemben Kínában.
Most következik az a rész, hogy milyen is egy ilyen város.
Erre most nagyon egyszerűen fogok válaszolni, és két féle nézőpontból mutatom meg, hogy mit gondolok.
Kezdem a korábbi énemmel, mert utána más lesz a jelen képe.
Hekou egy nagyon tiszta, rendezett város. (Persze voltam messzebb lévő utcákban is, szóval, nem mindenhol!) Sakktábla szerűen elrendezett patika tisztaságú utak. Rengeteg utcai árus, étterem, boltok mindenhol. Luxus üzletek és normál boltok.
Rengeteg fény, lampion, neon esténként.
És semmi érdekes, vagy különleges nincs itt.
A magas épületek és a mindennapi hasznosságokon kívül mást nem igazán fedeztem fel.
Ha látványosságra vágyó szemmel érkezem, akkor másnap már ideje távozni.
Unalmas kisváros.
A mai szemem persze mást lát.
Csoda minden lépésnél.
De ezek a csodák nem azért vannak ott, mert a város erre épült.
Ezek azért vannak ott, mert én megteremtem őket magamnak.
Így most nem kezdem el mesélni, hogy hogyan láttam meg a boldogságot a téren táncpróbát tartó idősebb nők szemében.
Hogy hogyan tudtam örülni egy kávénak. Hogy nem csak egyszerűen lefilmeztem azt a 10 percet, amíg minden cseppje belecsepegett a poharamba, hanem meg is néztem minden egyes cseppet.
Élmény volt a nekem örülő kisgyerekek mosolya.
Öröm volt a határaim megtartása azokkal, akik nem megfelelő tisztelettel közeledtek felém.
De még egyszer!
Ezek a csodák már bennem nőnek ki, teljesen mindegy, hogy hol kapom meg a magjukat.
Isten veled!
Kedden hagytam el Kínát.
A Vietnámi vízumom hétfőn délután négy óra körül jött meg. Akkor már kifizettem az aznapi éjszakát is. És bár egy pillanatra elgondolkodtam, hogy azonnal elhagyom az országot, ezt gyorsan elvetettem.
Kedden reggel korán indultam neki a határnak.
A kínai oldalon sok kérdést tettek fel, kezdve azzal, hogy az egyik határőr már a sorban elkezdett faggatni.
A pultnál ülő kollégája folytatta. Hány napot voltam itt. Igyekeztem nem elrontani a fejszámolást, nehogy itt bukjak meg. Hiszen neki pontosan kellett tudnia, hogy mennyit voltam itt.
Van -e vízumom Vietnámba. Van, mondtam. Akkor legyek szíves megmutatni. Igaza volt. Ha nem érvényes, a vietnámiak vissza fognak küldeni és akkor neki kétszer kell dolgozni. Ő elfogadta a vízumot.
Egyébként ugyanaz a határőr volt az, aki beengedett az országba. Most így búcsúzott el tőlem:
“Good luck, sir!”
Hálás vagyok, hogy úgy alakult az életem, hogy láthattam Kínát. Egy körömnyi darabkáját.
Legközelebb tovább és más helyeken leszek.
A vietnámi oldalon kiálltam a soromat. Ahonnan aztán félre állítottak, majd el is vezettek.
Jött értem egy határőr és elvitt egy kis irodába. Nem volt ebben semmi fenyegetés, csak egy plusz ellenőrzés volt.
Hellyel kínált, kérdezett pár dolgot. Adott egy pohár vizet. Végig mosolygott és kedves volt. De valamiért sokáig tartott, míg megbizonyosodtak róla, hogy érvényes a vízumom.
Végül visszavitt a sorba, ahol az előző határőr újra megnézett mindent.
Végül beléphettem Vietnámba.
Itt én mondtam magamnak, hogy “Welcome back!”
Az épületből kilépve elkezdtük ugyanazt a folyamatot, csak a másik irányba.
Ugyanazok az arcok, most is “change, change, taxi, taxi” kiáltásokkal vártak.
Mindenkit elutasítottam.
1 km-t odébb gyalogoltam. Ott leültem, és kitaláltam, hogy hogyan tovább.
10 percen belül lefoglaltam egy szobát a közeli Sapa területén, rendeltem egy taxit.
12 perc múlva beültem a taxiba és a rám váró 20 km-es, 1 órás utat átaludtam.
Ezeket a sorokat már Sapában írom. Hamarosan jön a folytatás.
Addig is egy kis spoiler:
Ninh-Binh gyönyörű volt.
Sapa gyönyörű a négyzeten.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás