Hogyan lesz egy jósnővel való találkozásból történet bennem?
Hogyan válnak a kimondott szavak évekig tartó kérdésekké?
Végül hogyan érkezik meg a válasz?
Erről szól ez az írásom.
A jósnő
Ha jól emlékszem, tizenhat évvel ezelőtt volt.
Az életem egy hosszas bevezető után pillanatok alatt változott szar tornádóvá. Nem voltam rá felkészülve. Nem is éltem meg túl boldogan.
Válaszokra volt szükségem, lehetőleg azonnal.
Az akkori énemmel nem nagyon volt összeegyeztethető, hogy felkeressek egy jósnőt. Talán az elkeseredettségemet mutatja jól, hogy mégis elmentem hozzá.
Szkeptikus voltam. Sejtettem, hogy apró félmondatokból, szavakból és a testbeszédből le lehet olvasni olyan jeleket, amit aztán igazmondásként vissza lehet tükrözni. Még azt a figyelmeztetést is megkaptam előre, hogy a koromból és a nememből azonnal össze lehet rakni, hogy mi lehet a problémám, úgyhogy ne lepődjek meg, ha jónak tűnő válaszokat fogok kapni.
A látogatás alkalmával aztán minden pajzsot felvettem, amit csak el tudtam képzelni. Semmit nem mondtam magamról. A kérdésekre – nem nagyon voltak egyébként – igyekeztem nem túl bőbeszédűen válaszolni. A hátamat egyenesen tartottam, a lábamat a földre szorítottam, a kezemet az asztalra, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a szemem se rebbenjen meg, bármit is hallok.
A jósnő nem sokat kérdezett. Elkezdte elmesélni az életemet. Elkezdte elmesélni a problémámat az akkori kapcsolatomban.
Mikor kiderült, hogy ugyanarról beszélünk, feltettem neki a kérdést, hogy megmenthető -e ez a kapcsolat. Ez volt számomra a legfontosabb kérdés. Ezt szerettem volna megtudni. Bárkitől.
Ő egy képpel válaszolt. A következőt mondta.
Egy hatalmas barlangot látok amiben egy hatalmas tó van. A tó közepén egy sziget van. A szigeten egy torony áll. A torony éppen összedől és egy csónak éppen távozóban van a szigetről.
Ez a kép érthető volt számomra. A jelen szituációt pontosan leírta. De én arra voltam kíváncsi, hogy “Meg lehet -e akadályozni a torony leomlását, és a csónak vissza tud -e fordulni?”
Nem.
Ennyi volt a válasz.
Nyilván jobban örültem volna, ha valami olyasmit hallok, hogy ha itt-ott alátámasztjuk a tornyot, akkor az nem dől össze. Meg, valami olyasmit is jó lett volna hallani, hogy a csónak majd fél útról visszafordul.
Az a kapcsolat még 7 évig létezett ez után.
Azokban az években párszor eszembe jutott, hogy a jósnő tévedett. A torony állt, a csónak visszajött. Kell ennél több bizonyíték?
Aztán, amikor 7 évvel később a torony végleg leomlott és a csónak végleg elment, megértettem valamit.
A jósnő igazat mondott. A jövőről beszélt. Én pedig egyetlen fontos kérdést felejtettem el neki feltenni.
“Mikor?”
A sámán
Ez a torony és csónak mese csak a bevezető volt az igazi történethez, de a következő mese megértéséhez feltétlenül szükség lesz rá.
Soha nem fogom elfelejteni a jósnő arcát, amikor a beszélgetés közben egyszer csak megváltozott.
Izgatottság. Azt hiszem, ez a legjobb szó, amit akkor láttam rajta.
Hirtelen nagyon megváltoztak az energiák körülöttünk.
Megkért, hogy menjek ki vele az udvarra, a napfényre, mert ott szeretné megnézni a tenyeremet. Azt is elmondta, hogy a tenyeret már régóta nem elemzi, de most nagyon meg akarja nézni az enyémet.
Többek között elmondta, hogy hosszú és boldog életem lesz. Egy ideig emiatt azt hittem, hogy bármit megtehetek, úgy sem ér majd utol a végzet, aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettük pontosítani a “hosszú” jelentését. Így inkább azóta is óvatos és veszélyt kerülő embernek gondolom magam.
Aztán egyszer csak azt mondta, hogy keressek fel egy sámánt. Én tudni akartam, hogy miért, erre ő azt felelte, hogy nem tudja. Csak azt, hogy dolgunk van egymással.
Eltettem magamban ezt a gondolatot. A következő években párszor eszembe jutott.
Egyszer a munkahelyemen meséltem el valakinek ezt a történetet.. Az egyik kolléga azt mondta, hogy a faluban van lakik egy sámán. Megadja a számát, ha érdekel. Természetesen érdekelt.
Pár nappal később fel is hívtam ezt a sámánt.
Megkérdeztem, hogy tényleg sámán -e, mert én egy sámánt keresek. Annak vallotta magát és megkérdezte, hogy milyen segítségre lenne szükségem. Akkoriban éppen nem szükségem semmiféle segítségre, így őszintén elmondtam neki, hogy nem segítség kell, csak szeretnék vele találkozni. Kissé szkeptikusnak tűnt, ahogy megkérdezte, hogy miért. Azt mondtam neki, hogy nem tudom, talán egyszerűen csak találkoznunk kell.
Adott egy időpontot a következő hétre. De aztán pár nappal később lemondta, és kérte, hogy majd egyeztessünk újra.
Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy talán nem ő az én emberem. Így soha nem egyeztettem vele második időpontot.
Az évek múltak.
Pár hete csak valahonnan megjelent bennem ez a történet.
Egy egészen konkrét kérdés formájában.
Hol találom meg a sámánomat?
Mi van, ha a jósnőtől kapott második történetet is félreértettem?
Mi van, ha a türelmes várakozás közben mindig kifelé fordulva vártam ennek a sámánnak a felbukkanását?
Keressen fel egy sámánt!
Ennyi volt a kérés. Vagy tanács.
De nem beszéltünk a keresés irányáról!
Mi van, ha befelé fordulva érdemesebb keresnem.
Vagy nem keresnem, mert már ezt a kifejezést sem igazán fogadom el. Mi van, ha befelé fordulva érdemes nyitva tartanom a szememet?
Természetesen, nem kezdem el magam hirtelen sámánnak képzelni. Nem fogom sámánkénként keresni a kenyeremet.
Az azonban biztos, hogy az elmúlt másfél év alatt nem csak a világot látó szemléletmódom alakult át. Ma már magamat is másképpen látom a világban.
Talán írásban csak most először mondom ki, amit szóban már többször hangoztattam.
Elkezdtem felismerni magamban valami olyat, ami valójában én vagyok. Nem abban a formában, ahogy általában az igazi önmagunkat elképzeljük. Valami olyasmit pillantottam meg párszor, ami időn túli. Hívhatom ezt időtlen energiának, reinkarnációnak, kollektív tudatnak, isteni küldetésnek, léleknek – akárminek.
Számomra nem a szavak és a fogalmak lényegesek ebben a felismerésben, hanem az a mód és az a forma, ahogy ezzel a formával találkoztam.
Ezt a felismerést pedig pár héttel ezelőtt az elmém természetes módon kapcsolta össze a sámán felkeresésének küldetésével.
Egyenlőre nem tudom, hogy a sámán csak egy szimbólum, ami az igazi ént jelenti, vagy egy ténylegesen sámánként működő másik embert jelent.
Amíg ez a kérdés ki nem derül, addig belül és kívül is nyitott vagyok erre a találkozásra.
A jelen megértesem alapján szimbólumként fogadom el tanácsot.
És tovább folytatom az időtlenségből kibontakozó énemhez való közeledést.
Talán kiderül, hogy ő egy sámán.
Hogy én egy sámán vagyok.
Ki az sámán?
Az előző mondatot a történet utolsó gondolatának szántam eredetileg.
A szándékomat nem tudom tettekkel követni. Az élet más, mint amit tervezek. LOL.
Az írás befejezése után kíváncsiságból egy kicsit olvasgattam arról, hogy ki is az a sámán.
A következő definíció miatt kell folytatnom az írást.
A sámán eredetileg olyan ember, akit a közössége közvetítőnek tekint a hétköznapi világ és a szellemi világ között.
És ekkor eszembe jutott, hogy tavaly meglátogattam egy embert egy kis spirituális utazásra a tudatalattim felé.
Ő mondott pár olyan dolgot velem kapcsolatban, amiből most kettőt tartok érdekesnek elmesélni.
Az egyik ez volt: “Te valahol nagyon erős spirituális képzésen estél át.”
Ezt most nem kommentelem, csak le akartam írni.
A másik dolgot egy kérdéssel kezdte:
“Ugye nem fordult még elő veled, hogy a buszon leült melléd egy ember és elkezdett mesélni magáról?”
A mosolya elárulta, hogy pontosan tudja a választ. Ahogy én is. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy soha nem volt még ilyen. Tudta, hogy viccelek, nem volt szükségünk további magyarázatra.
Itt azonban le kell, hogy írjam, hogy több esetben is volt szerencsém az engem körülvevő emberektől olyan mondatokat hallani, ami a legnagyobb bizalomról árulkodott.
A legkedvesebb ilyen mondat ez volt: “Nem tudom miért mesélem el ezt neked. Senkivel nem beszéltem még erről a dologról. De valamiért azt érzem, hogy veled kell ezt megbeszélnem.”
A másik legkedvesebb hasonló gondolat egy hétfő reggel ért. “A lányom nagy bajban van és segítségre van szükségünk. Én nem tudom miért, de ma reggel úgy ébredtem, hogy téged kell megkérjelek, hogy segíts az ügyünkön.”
Erre a feltétlen bizalomra tavaly az úriember a következőket mondta.
“Te egy közvetítő vagy. Egy csatorna. Az emberek érzik ezt. Tudják, hogy rajtad keresztül érhetik el a felsőbb rétegeket. Ezért fordulnak hozzád.”
Így már tényleg csak egyetlen mondat van hátra ebből az írásból.
Akkor mi is vagyok én: csatorna vagy sámán?
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás