Néhány kifejezés értelme átalakult világomban.
Jó, rossz, boldogság, szomorúság, jóllakottság, éhség… Közeledtek egymáshoz.
Erről írtam a “Másképpen hallok” című bejegyzésemben.
Most azonban egy olyan kifejezést vettem elő, aminek nem a dualitásával van dolgom.
“Elengedni”.
Ez a szó önmagában kérdőjeleződött meg bennem az elmúlt másfél év alatt.
A tapasztalataim mást mutatnak, mint ahogy használjuk ezt a kifejezést.
Káros az egészségre
“Szinkronicitás, véletlenek, flow”. 557 napja írtam ezt a bejegyzést. Az életemet azóta is izgalmas és csodálatos módon – napi rendszerességgel – járja át ez a három élmény. Sokszor egymás karjába borulva üdvözölnek.
Így nem lepődtem meg azon, hogy amikor hetekkel ezelőtt felírtam a terveim közé ezt a bejegyzést, pár nappal később elém került egy írás.
Todorovits Rea (utaltam már rá párszor) idézett írása itt érhető el, ha érdekel.
Csak az első mondatot idézem most tőle, mert ez pontosan azt mondja, amit én is gondolok erről a kérdésről:
Az egyik legveszélyesebb hazugság, amit ma emberek ezrei nyelnek le naponta, úgy hangzik: „Csak engedd el.”
Elengedni problémákat. Elengedni a múltat. Elengedni kapcsolatokat.
Nem hiszek ebben.
Miért nem?
Talán azért, amit az 554 napja megírt “Édes gyötrelmeim” című bejegyzésben írtam. Érdekes fordulata az írásaimnak, hogy ebben a bejegyzésben is idéztem Reát. LOL.
Abban az írásban arról írtam, hogy szeretem a saját traumáimat, fájdalmaimat és kudarcaimat. Nem, elsődlegesen nem azért mert megedzettek. Sokkal inkább azért, mert nagy szerepük van abban, hogy ma az vagyok, aki vagyok.
Szeretem magamat és szeretem az életemet. Nagyon. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nélkülük ez az életem lenne, ami most van. És ezért szeretem őket is.
Ma már azonban nem csak azzal vagyok tisztában, hogy szeretem ezeket a sötét ruhába öltözött tanító mestereket.
Ma már pontosan látom és érzem, hogy nálam ezeknek az értékeléseknek az integrálása történt meg.
Megtanultam úgy boldog lenni, hogy ezek az érzések bennem élnek. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Nemcsak azért, mert szeretem őket és tisztelem a szerepüket. Hanem azért, mert ez egyszerűen lehetetlen.
Ahogy Rea fogalmaz, a megélt dolgok nem olyanok, mint egy kabát, amit este ledobunk az előszobában.
A másik oldalon most nem az elfogadásról beszélek. Igen, valószínűleg azzal kezdődik, hogy elfogadom. Ezt meg természetes módon megelőzi a gyász. Az integrálás azonban ennél jóval több.
Az elfogadáson túl jelenik meg bennem az a sík, amikor – bár jelen vannak – már nem hagyok teret ezeknek az érzéseknek. Időről időre megjelennek ezek az emlékek, fájdalmak, érzések.
Az elengedés a szememben olyan, mintha a tüzet folyton el akarnám oltani. Az integrálás meg olyan, mintha megtanítottam volna, hogy a vízben is éghet.
A szemeim
Anyu a minap pityergett nekem egy kicsit.
Azt mondta, hogy a legutolsó fényképemen a szemeimben látszik minden. A boldogság, az átélt fájdalmak és egy élet tapasztalata.
Nem kétlem, hogy így van.
Azt meg csak remélem, hogy látszik bennük az, amit én minden percben boldogan élek meg.
A múlt jelen lévő fájdalmainál talán sokkal ragyogóbbak a jelen boldogságai!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás