Nevettem, amikor ennek a bejegyzésnek az ötlete megfogalmazódott bennem.
Fontos, hogy a címe ellenére ez nem egy panaszos bejegyzés lesz.
Előre kell bocsátanom, hogy én szerettem ezt a szállást.
Egyszerűen csak előjött bennem a már sokszor idézett gondolatom: ez nem való mindenkinek.
Baráti ajánlás
Bangkokban öt éjszakát töltöttem el. Hármat azon a szálláson, amiről most írni fogok.
Egy nagyon jó barátom ajánlotta nekem ezt a szállást. Volt egy feltétele. Tartsam meg magamnak az infót, és ne tegyem közzé a közösségi médiában. Ezt a feltételt egy kicsit szegem meg most. Csak a blogomon írok, és a hotel nevét nem árulom el. A képek alapján azonosítható lesz annak, aki ismeri a helyét. Már most jelzem, hogy a képekből eltávolítottam az EXIF-adatokat, így felesleges lesz keresni a koordinátákat.
Biztos vagyok benne, hogy amikor az említett belarusz barátom ajánlotta ezt a szállást, pontosan ismerte az igényeimet. Sokat beszélgettünk, tudja, hogy ki vagyok. Tudta, hogy nekem meg fog felelni ez a szállás. Igaza volt.
Már az ajánlásakor kiemelte, hogy “csak ventilátor”, és “hagyományos faház.” A szállás elfoglalása előtti napon meglátogattam a tulajdonost. Ő is azzal kezdte, hogy “csak ventilátor.” Meg akarta mutatni a szobát. Én nem akartam megnézni. Azt mondtam neki, hogy ha a testvéremnek megfelelt, akkor nekem is jó lesz. Reggel jövök!
A poén az egészben az, hogy pontosan azt a szobát kaptam, amit a barátom is használt korábban. LOL.
A szobám
Egy ágy. Rajta Micimackós lepedő. Egy párna. Takaró nincs. Egy kis összetákolt asztal, egy kis szék. Egy ventilátor a plafonon. Ennyi.
Ellenben privát szoba volt. Nem kellett osztoznom senkivel. Saját kulcsom volt hozzá. És éjszakánként 3 USD (1.000 HUF) volt az ára.
A falak firkálásoknak álcázott művészeti remekeket mutattak. Minek festmény a falra, ha filctollal is lehet időtálló műalkotásokat készíteni? „Freedom for Catalonia!” És „& Slavery for Dagadonia!” Ez már egy olyan történet, amiért érdemes volt ebben a szobában laknom.
Egy másikról sajnos elfelejtettem képet készíteni. 3 egymás alatti felirat. “2009 Pablo.” “2014 Pablo & Miranda.” Végül “2021 Pablo & Miranda.” Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lenne a 2026-os felirat! Pablo? Pablo & Miranda? Miranda? Ezen lehet, hogy többet töprengtem, mint Mona Lisa mosolyán…
A ventilátor nagyon fontos eleme volt a szobának. Ha kikapcsoltam, azonnal halálos szintre emelkedett a hőmérséklet. Az első éjszaka mégis kikapcsoltam, nehogy túlmelegedjen a sok órai használattól. 3 perc után aztán visszakapcsoltam, mert a fent jelzett halálos szint megszólaltatta a beépített szirénámat. Ekkor azonban érzékelnem kellett azt, amire addig nem figyeltem. A ventilátor iszonyatos sebességgel pörgött. Ezt nem vettem észre napközben. És pontosan a testem felett járta őrült köreit. Valamiért azzal a gondolattal aludtam el, hogy ha ez a dolog véletlenül le találna szakadni, akkor végletesen átalakítja az arcomat. Bizalommal a szívemben aludtam el. Bíztam benne, hogy életem hátralévő részét nem kell múmiának öltözve eltöltenem.
Az ablakok kis lamellás redőny formájában voltak jelen. Nem egy üveglap, egy hagyományosan nyitható ablak volt a falon. Hanem négy olyan kis redőnyféle valami, amit tekerve lehetett függőlegesből vízszintesbe állítani. Természetesen csak 50%-ban. Mert a 4 redőnyből 2 nem működött. Ennek az ablakmegoldásnak van egy komoly hátránya. Nem nagyon lehet mögé szúnyoghálót tenni. Így a következő két választásom maradt. Vagy csukva tartom, és élvezem a meleget, vagy nyitva hagyom, de akkor nem biztos, hogy egyedül töltöm az éjszakát. Az utóbbit választottam. És talán csípések nélkül úsztam meg a 3 éjszakát. Igazából nem tudom, mindig van rajtam pár, egy ideje nem tudom, hogy mi a friss és mi a régi.
A ventilátor és az ablak mindenesetre választ adott arra, hogy miért nem volt a szobába bekészítve takaró. Teljesen haszontalan dolog lett volna.
A Micimackós ágynemű tiszta volt. Egyébként a szoba is. Az ágy alatt sem volt kosz, és a padló a kopottsága ellenére is mezítláb járható volt. A matracot nem akartam megnézni. Ezt fedje a feledés homálya. Azt mindenesetre gyanítom, hogy jó páran izzadhattunk már rajta.
A párnahuzat is tiszta volt. Itt viszont volt egy kis anomália. A huzatba két párna volt belegyömöszölve. Így ezek kilátszottak. Nos, nem voltak túl tiszták. Nem mondom, hogy a hatvanas évek óta használják, mert erre semmi bizonyítékom nincsen. De abban biztos vagyok, hogy az a két párna a falfirkáknál is izgalmasabb történeteket tudna mesélni. A magam részéről annyival intéztem el a dolgot, hogy igyekeztem nem hozzáérni a párnákhoz. Bíztam a huzat mágikus védelmében.
A fürdőszoba
Számomra a fürdőszoba is kedves volt.
Mutatom a leltárt.
Egy guggolós WC. Mellette egy csempézett kiskád, ebbe lehet vizet engedni, amiből aztán egy műanyag edénnyel el lehet tüntetni a pottyantott terméket. Egy fixen beállított zuhanyfej. Vízmelegítő nem volt, így a víz hőmérséklete a természetre volt bízva. Egy tükör fejmagasságban. Kissé kopott, ránézésre a II. vh. idejéből. Egy csap, ami nyomásra ad vizet, minden nyomás után 1 másodpercig. Egy piperecikkeket tartó kosár a csap felett. Benne pár üres fogkrémes tubus és használt fültisztító pálcikák. Szappanadagoló és samponadagoló. Bocsánat, ezek nem voltak. Egy az ajtókeret által félig elfedett – érintésvédelem nélküli – konnektor. Néhány elektromos vezeték a sarokban. Talán áram nélkül. Nem akartam tesztelni. Egy szemetesvödör, mert Ázsiában sem illik semmit a WC-be dobni. Ha nem hozok magammal papírt, akkor ez illem mellé szükség sincs. A WC-papír-tartónak még nyomát sem fedeztem fel. És a kedvencem: egy WC-kefe. A pottyantostól a lehető legtávolabb, az ajtó mellé felakasztva.
A piperecikktartót óvatosan használtam. Szokásomtól eltérően nem akartam kitakarítani. Kissé múzeumi a jellege, nem voltam biztos, hogy nem kiállítási tárgyakat dobnék-e ki.
A víz meglepően kellemes volt. Bár itt, a trópusokon nincs igazán nagy igény a melegvízre. A fixen a fejem fölé rögzített zuhanyzó a szappan lemosását néhol kissé körülményessé tette, de ezzel a problémával sikeresen küzdöttem meg minden alkalommal.
A fogmosást kissé félve végeztem itt. De a bizalom – visszatérő fogalom – itt is működött. Lehet, hogy túlreagáltam a csap tisztasága és a számba kerülő víz minősége közötti összefüggést?
A guggolós pottyantós amúgy elég hasznos találmány. Ha nincs mire leülni, nem kell aggódnom, hogy lapostetűt szedek össze. Valamit valamiért. Persze, ide nem kell behozni a napi újságot. Hacsak nem másra akarom használni a papírt…
A fürdőszobának volt egy érdekessége is. Annak ellenére, hogy itt volt a WC, nem volt húgyszaga. Macskahúgyszag volt körülötte. Nem feltételezem, hogy a macskák bejárnak ide elvégezni a szükségüket. Inkább arra gyanakszom, hogy a plafon felett járkálnak és ott ürítenek. Ez megmagyarázná a szagot.
Pár hónapja már – tudatosan – mélyeket szippantok a levegőből akkor is, ha penetráns a bűz. Teszem mindezt azért, hogy emlékeztessem magamat: az élethez nem csak a virág, hanem a rothadó szemét szaga is hozzátartozik. Nem fordítom el az érzékeimet a kellemetlen szagoktól sem.
Így végül biztosan állíthatom: nekem nem volt semmi bajom a fürdőszobával sem.
A szállás környezete
A szállást az egyik oldalról egy eldugott mellékutcából lehetett megközelíteni. A másik bejárat pedig egy olyan sikátorból nyílt, ami… Nos, nem mondom, hogy nem jutott eszembe esténként pár akciófilm. A jelenet, mikor a fáradt ember hazafelé tart a lámpafények félhomályában. És akkor valaki kilép az árnyékból. Látványosan megpörgeti a pillangókését és udvariasan elkéri az ember vagyonát.
Nyilván van némi túlzás ebben a jelenetben. Mégis voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem én írom a történetet, hanem szokásomhoz híven csak lejegyzetelem.
Kívülről a szállást valóban fadeszkák borították, így innen nézve igaz volt a barátom ajánlása. Belül más volt a helyzet, de erről kicsit később.
A hátsó bejáratot néhány szemétkupac tette autentikusabbá. Ennek a bejáratnak a környéke a nyomornegyedek hangulatát idézte. A kis sikátor több alkalommal volt eltorlaszolva, kis kézikocsival, vagy éppen száradni kitett ruhákkal. Ezek engem nem akadályoztak meg abban, hogy bemenjek a házba. De a bejutáshoz kellett némi kígyószerű testcsavargatás, hogy ne nagyon érjek hozzá semmihez. Nem voltam benne biztos ugyanis, hogy nem ragadok oda valamihez.
Emellett a bejárat mellett volt a szellemház. Lásd: “A szellemházak – saan phra phum.” Érdekesség, hogy a szellemház a maga egyszerű pusztulatában jól szemléltette a ház állapotát. Önazonosságot véltem felfedezni ebben. Milyen lett volna egy ragyogóan tiszta szellemház a szállás valódi állapota mellett?
Jómagam az elmúlt 15 hónapban szemét között élek. Írtam már erről. Ázsiában a legtöbb helyen más a kultúra a szeméttel kapcsolatban. Mondhatom tehát, hogy van bennem egyfajta megszokás, ezért nem érint meg különösebben a szemét a lábam körül. Az igazság azonban más. Nem a megszokás teszi könnyűvé számomra a szemét elviselését. Egyszerűen csak a létezésemen kívülre helyeztem ezt. Mégpedig azzal, hogy elfogadtam, a szemét itt ugyanúgy az élet része, mint a tisztaság. Nincs vele dolgom. Ezt elrendezi a világ.
A ház belülről, de a szobán kívülről nézve ismerős képet mutatott nekem. Leginkább több évtizedes tábori szállásokra hasonlított. Vagy a ritkán használt, szintén idős turistaszállásokra a hegységek kevésbé járt útjain.
A fa, ami kívülről borította a házat, belül már csak a padló formájában kapott helyet. A falak furnérlemezzel voltak beburkolva. Ennek az anyagnak számomra megvan a romantikája. Főleg a szocialista időkben használtuk. Szerintem már akkor is hulladékból állították elő. Ennek megfelelően a minősége is hulladék volt. Magyarországon leginkább csirkeólak, fatárolók és egyéb, nem ember számára készült épületek létrehozására használtuk fel.
Itt viszont az embernek ad otthont. Legalábbis nekem otthont adott. Mind a sikátorban, mind a gagyi minőségű anyaggal burkolt falak között jól éreztem magam. És ennek oka nem a romantikus nosztalgia volt. Valamiért egyszerűen csak élveztem, hogy egy ilyen alacsony minőségű szállás ad otthont nekem.
Voltak érdekes dolgok a folyosókon. A lécek között kitekinteni a szabadba elég szürreális élmény. A poroltó szavatossági idején elgondolkodni. Meg azon, hogy egy ekkor faépületben egyetlen poroltót láttam. Az egyik szoba előtt láttam egy remek biciklit. A miértre nem kerestem a választ. A veszélyes padlóra figyelmeztető tábla amúgy is elvonta a figyelmemet a kétkerekűről.
A lukas, leszakadt mennyezet, és a recepciónak kinevezett műhelyasztalon elhelyezett tárcsázós telefon voltak a kedvenceim. Még soha nem láttam ilyen tárcsázós telefont! Pénzérme bedobásával lehetett róla beszélni. Vagyis, egy utcai telefonfülkét kicsinyítettek össze egy asztalon elhelyezhető méretbe. Persze, nem tudom, hogy működött-e. Lehet, hogy ez is csak a múzeum része volt.
Szóval, ebben a kissé múzeum, kissé nyomortanya, kissé retró, kissé életveszélyes házban leltem otthonra 3 napig.
Szerettem ezt a helyet. A leírásom ezt a szeretetet akarta megjeleníteni. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy megtekintse a leendő szállását, mielőtt abba beköltözik. Az az én magánügyem, hogy nekem erre nincs szükségem.
Nagyon sokszor megfogalmaztam már: Számomra elég egy ágy és egy asztal ahhoz, hogy a mindennapi működésemet el tudjam látni.
Ez a szállás azt mutatta meg, hogy az asztal és az ágy minősége is fontos a kérdésben. Csak úgy érzem, nem nekem.
Utóirat
Barátom! Köszönöm ezt az ajánlást! Tudtad, hogy ez jó lesz nekem. Szerettem itt élni!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának

Linktree
Rövid bemutatkozás