A Sántárám egy könyv.
A Sántárám egy kifejezés. “A béke embere”, illetve pontosabban “Isten békéjének embere”.
A könyv talán rólam (is) szól.
Legalábbis, ezt remélem.
A történet
A könyvet még májusban, az utamon ajánlotta valaki. A kétkötetes regényt mégiscsak a múlt hét elején kezdtem el olvasni. Nem bántam meg. És meg is értettem, hogy miért kaptam az ajánlást.
Az életről beszélgettünk akkor, így jutott el hozzám a könyv híre. Most, a bejegyzés írása közben vettem észre, hogy filmsorozat is készült belőle. Igaz, ezt a sorozatot az első évad után elkaszálták. Ráadásul – a leírások alapján – pont az hiányzik belőle, ami a könyvet igazán izgalmassá tette számomra.
Maradunk tehát a könyvnél. A történet röviden így írható le: A szökött fegyenc, Lin Ford az 1980-as évek Bombayének nyüzsgő utcáira menekül, hogy eltűnjön a világ szeme elől. A város szegényeinek és elhagyatottjainak orvosaként dolgozó Lin váratlan szerelemre, igaz kötődésre és bátorságra talál a megváltás felé vezető hosszú útja során.
Nem vagyok fegyenc. Nem (vagy csak részben) menekültem. Nem akartam eltűnni, bár ez kissé azért sikerült így is. A megváltás útján sem járok. Mégis, ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, valami felemelő módon rezonált velem a történet.
Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy miért érzem ennyire magaménak egy másik ember történetét.
Miért érzem sajátomnak ezt a történetet?
Van egy sejtésem, ami szerintem mélyebbre vezet annál, hogy mindketten elindultunk Ázsiába, otthagytunk egy korábbi életet, és egy idegen kultúrában kezdtünk el valami egészen újat.
Nem egyszerűen Lin történetét olvasom. Hanem egy olyan ember történetét, aki ugyanazokat az alapvető emberi kérdéseket járja körül, amelyeket én az elmúlt közel két évben a saját írásaimban vizsgálok.
Hogyan válhatok azzá, aki lenni szeretnék? Hol van az otthonom? Mi a szabadság? Mennyire bízhatok az emberekben? Miért történnek velem bizonyos dolgok? Mit jelent jónak lenni? Hogyan élhetek együtt a múltammal?
És talán a legfontosabb: hogyan lehet úgy elindulni az ismeretlenbe, hogy közben nem elveszítem, hanem megtalálom önmagamat?
Van néhány különösen erős párhuzam, amelyek szerintem magyarázhatják ezt az érzésemet.
A menekülés és a megérkezés különös kettőssége
Lin Ausztráliából szökik el. Nem egyszerűen új életet szeretne. A múltja elől is menekül, és Indiában olyan lehetőség nyílik meg előtte, amelyben újraalkothatja önmagát. Én nem vagyok börtönszökevény, és ez nem pusztán humoros különbség. Lin történetében a szabadság kezdetben részben kényszerű menekülés. Az én történetemben tudatos döntés.
Csakhogy az én elindulásomat is megelőzték komoly személyes megrázkódtatások. A régi világom bizonyos részei már nem tudták azt adni nekem, amire szükségem volt. “A Döntés” című írásomban magam is megfogalmaztam, hogy a menekülés gondolata korábban megjelent bennem. De aztán valami megváltozott.
Nem egyszerűen el akartam jönni Magyarországról. Egy idő után már pontosabban tudtam, hogy nem valami elől akarok menni, hanem valami felé.
Lin számára Bombay egy hely, ahol látszólag megszűnik a korábbi személyazonosságának súlya. Az én számomra Ázsia egy olyan tér lett, ahol a korábbi szerepeim mellett megélhetek egy másik életformát is.
A kettő közötti közös pont szerintem nem a távozás, hanem az, hogy mindketten felfedezzük: a múltunk nem feltétlenül határozza meg, hogy kik lehetünk holnap.
Ez nagyon erősen emlékeztet az egyik formálódó könyvem egyik munkacímére: Nem ott van, ahol kerestem. Világgá mentem, hogy hazaérjek.
Ez akár a Sántárám egyik központi gondolatának személyes megfogalmazása is lehetne.
Az otthon, amely nem földrajzi hely
Talán ez az egyik legerősebb párhuzam.
Az “Otthon, édes otthon” című írásomban felidéztem, hogy 49 éves koromra 21 lakóhelyem volt. És azt is, hogy milyen sokáig kerestem azt a helyet, amelyet valóban otthonnak érezhetek. Aztán “A gyökereim” című bejegyzésben megszületett egy fontos felismerés: “Dehogy vagy te gyökértelen Soma! Csak azt nem vetted észre eddig, hogy a gyökereid önmagadban vannak.”
Gondoljunk most Linre. Ő elvesztette azt az életet, amelyhez korábban tartozott. Bombayben idegenként érkezik, és fokozatosan különös kapcsolatot alakít ki emberekkel, akiknek a kultúrája, anyagi helyzete és élettörténete egészen más, mint az övé. Prabaker barátságán keresztül valami olyasmit kap, amit semmilyen útikönyvben nem találhatott volna meg: a befogadás lehetőségét.
És itt van egy nagyon érdekes különbség köztünk. Én arra jutottam, hogy a gyökereim önmagamban vannak. Lin története ehhez hozzátesz egy másik lehetőséget: az otthonosság érzése a másokkal kialakított kapcsolatainkban is megszülethet. A kettő nem zárja ki egymást.
Az elmúlt év során én is rengeteg idegennel kerültem kapcsolatba. Számtalan alkalommal megtapasztaltam azt a kedvességet, amelyet nem kértem, nem vártam, és amelyhez sokszor még közös nyelvre sem volt szükség.
Lehet, hogy a Sántárám azért is hat rám, mert Lin történetében azt látom működés közben, amit a saját életemben már sokszor megtapasztaltam: az idegenség és az otthonosság nem feltétlenül ellentétei egymásnak.
Az emberek megítélése és az emberség felfedezése
Soha nem volt bajom az emberséggel, annak művelésével, vagy felismerésével és elfogadásával.
Az emberek megítélésével már annál inkább. Jellemzően mindenkit igyekeztem a “jó” kategóriába belepaszírozni, beleképzelni. Emiatt aztán sokszor és fájdalmasan csalódtam. Ma már jobban tudom, hogy az emberek nem csak “jók” és “rosszak”. Sőt, egy jó ideje erős kérdőjelek vannak bennem ennek a két jelzőnek a jelentése kapcsán.
A Sántárám egyik nagy ereje, hogy nem egyszerűen jó és rossz emberekre osztja fel a világot. Roberts megmutatja, hogy a szegénység nem zárja ki a nagylelkűséget, a törvénysértés nem szüntet meg minden emberi erényt, és a gazdagság egyáltalán nem garantálja a boldogságot. A regény egyik izgalmas kérdése, hogy az adott szerep mögött milyen ember létezik. Például lehet-e egy bűnöző egyben mély érzésű filozófus?
Eszembe jutottak a saját kalandjaim. A saigoni élményeim. A történelmi szenvedés és a mosolygó gyermek képe, amelyet kiemelt képnek választottam az egyik írásomhoz. A kambodzsai találkozásaim. Az, ahogyan a helyiek életét próbálom megérteni ahelyett, hogy egy európai értékrend alapján azonnal ítéletet mondanék felettük.
Emlékszem az autóm eladásával kapcsolatos csalási kísérletre is. Felismertem, hogy valaki meg akar károsítani, és mégis képes voltam harag nélkül beszélni róla. Nem helyeseltem a tettét. De különbséget tudtam tenni az ember és a cselekedete között.
Ez nagyon hasonlít arra az erkölcsi kíváncsiságra, amely a Sántárám történetét áthatja.
Van azonban egy érdekes veszélye is ennek a szemléletnek. És pontosan erre gondoltam ennek a bekezdésnek az elején. Ha minden emberben keressük az érthetőt és a szerethetőt, könnyen túlzottan elnézővé válhatunk. A regény ezt a feszültséget sem oldja fel egyszerűen.
Éppen ezért azt gondolom, hogy engem a könyv nem pusztán megerősít, hanem gondolkodásra is késztet.
Hogyan lehet megérteni valakit anélkül, hogy ezzel felmentenénk a tettei következményei alól? Ez a kérdés nagyon közel áll ahhoz, amiről az ítélkezéssel kapcsolatos írásaimban gondolkodom, ahogyan ezt a viselkedést látom.
A megtervezett élet és az élet, amely megtörténik velünk
Lin Bombayben újra és újra olyan helyzetekbe kerül, amelyek nem egy előzetesen felépített életstratégia eredményei. Emberekkel találkozik. Kapcsolatok születnek. Lehetőségek nyílnak meg. Aztán egyes lehetőségekből események, az eseményekből pedig új élethelyzetek lesznek.
Sors, véletlen, döntés és a szabad akarat kérdései.
Aztán itt vagyok én. Harminc évnyi rendszerszemlélet. Projektmenedzsment. Tervezés. Az életem több évtizede Excelben. Pénzügyi előrejelzések. Útvonalak. Határidők. Majd egyszer csak megjelent az életemben egy másik működési mód.
Bízom az áramlásban, és hagyom, hogy a Lélek vezessen.
Ez mégsem azonos a céltalan sodródással. Többször próbáltam feloldani ezt a látszólagos ellentmondást: lehetnek céljaim, miközben nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy a világ a terveim szerint működjön.
Ezt a kettősséget most Lin történetén keresztül is látom.
Érdekes élmény volt megértenem, hogy egy látszólag jelentéktelen találkozás az egész későbbi életünkre hatással lehet. Ami ma csak egy beszélgetés, holnap egy új út kezdete lehet. Mindezt tervek nélkül.
A saját írói hangom
Roberts elvezet egy idegen városba. Bemutatja az utcákat, az embereket, az illatokat, a zajokat, a sokszor érthetetlen szokásokat. Az ember szinte ott áll Bombay valamelyik utcáján. Aztán egyszer csak kilépünk a történetből, és elkezdődik egy gondolatmenet a szeretetről, a barátságról, a szabadságról vagy az emberi természetről. A konkrét eseményből általános emberi kérdés lesz.
Talán ez az én írásaimnak is az egyik sajátossága.
Az “India ízei és kedvessége” című bejegyzésem jutott eszembe. Beültem Koh Samuin egy indiai étterembe. Ettem valamit. Megpróbáltam megfejteni az ízeket. Megismertem néhány új alapanyagot. Egy egészen hétköznapi ebéd. De az írás végül már nem az indiai konyháról szólt, hanem a figyelmességről, a vendégszeretetről, arról, hogyan tud egy ismeretlen ember kedvessége gazdagítani egy napot.
Roberts és én egy hasonló irodalmi műveletet végezünk: az eseményből élményt, az élményből felismerést formálunk.
Persze, nem azonos a stílusunk. Roberts sokkal drámaibb, romantikusabb, gyakran szándékosan túlzó. Én jellemzően hétköznapibb, önironikusabb hangon mesélek. De az írásaink mögötti kíváncsiság nagyon hasonló. Mindkettőnket foglalkoztatja, hogy a megtörtént események mit jelentenek.
Ami talán rá is jellemző lehet: nem feltétlenül tudjuk előre a választ. Gyakran éppen az elbeszélés közben születik meg a lényeg. Emiatt a Sántárám olvasása közben nemcsak ismerős tapasztalatokkal találkozom, hanem egy ismerős gondolkodási folyamattal is.
Az újrakezdéshez nem kell megtagadni a múltat
Lin történetének fontos része a bűntudat, az önmagunkkal való szembenézés és a megváltás keresése. Érdemes különválasztani a regény drámai eseményeit attól a kérdéstől, amelyet felvetnek. Nem kell valakinek bűnözőnek lennie ahhoz, hogy a múltjában olyan döntéseket találjon, amelyeket ma már másképpen hozna meg.
A “Bocsáss meg magadnak, Soma!” című írásomra gondolok most.
Ott nem az volt a megoldásom, hogy minden múltbeli döntésemet helyesnek minősítettem. Először elismertem magam előtt, hogy hibáztam. Megvizsgáltam, mit tettem rosszul. És csak ezután következett a megbocsátás.
Azt gondolom, hogy a felmentés eltüntetné a felelősséget. A megbocsátás lehetővé teszi, hogy a felelősség felismerésével együtt éljek tovább.
A neveink
Linnek több neve van. Ezek nem egyszerűen más-más megszólítások. Az új kapcsolatok, közösségek és élethelyzetek egyre újabb jelentést adnak annak, hogy kicsoda ő.
Nekem is vannak neveim. István. Soma. Steve.
Mindegyik mögött felismerhető életem egy-egy időszaka és az a mód, ahogyan a világhoz kapcsolódom.
Van egy kérdés. Talán nem is kell választanom, hogy melyik része igaz. Mindhárom egyszerre lehet az. Az vagyok, akinek eddig tartottam magamat, akinek mások látnak, vagy akivé most válok?
Semmit nem várok. Mindent megtalálok.
Nem olyan régen fogalmaztam meg ezt a mondatot.
Lin egy ismeretlen világban fokozatosan felfedezi, hogy sokkal több szeretet, emberség, értelem és lehetőség létezik, mint amennyit korábbi tapasztalatai alapján feltételezett.
Nem feltétlenül az történik az életemben, amit elképzeltem, de attól még történhet valami nagyszerű. Talán az öröm, a boldogság nem kizárólag a kényelmes élethelyzetekben található meg. Hiszen egy idegen ember mosolya néha többet ad, mint egy jól megtervezett program. És talán ami a legfontosabb számomra: az embernek nem kell minden kérdésére választ találnia ahhoz, hogy boldogan tudjon továbbmenni.
2025 szeptemberében Koh Samuin egy indiai étterem tulajdonosával beszélgettem. Elmondtam neki, hogy azért is szeretnék más országokat megismerni, mert új tapasztalatokra vagyok kíváncsi. Ő azt javasolta, hogy látogassak el Indiába.
Lin története most elvitt Indiába.
És úgy érzem, az élet is oda fog vinni hamarosan…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás