338. | Mũi Né és a gulyás leves

Minden város ad valami érdekeset.

Sejtheted már, hogy itt mit kaptam.

De, menjünk sorban.

A megérkezés

Đà Lạtból nagyon korán indult a busz. Nem alvó busz, így volt némi esélyem arra, hogy csináljak is valamit az utazás közben.

Persze sokat aludtam.

Egyszer álltunk meg út közben. Ekkor volt alkalmam egy kis Google Translate fordítási hibát felfedezni.

A megállóban nem csináltam semmit, csak leültem a busz mellé egy virág mellé egy meditációs pózban és élveztem a napsütést, meg a zenét, amit hallgattam.

Ekkor odaguggolt mellém egy férfi. Egészen közel. Már megszoktam, hogy a férfiak is kifejezik az érzéseiket ebben az országban. Így nem lepődtem meg, hogy csillogó szemekkel mondja, hogy milyen jóképű vagyok. Közben a kezét a combomra tette, kissé bizalmasabban, mint ahogy azt mondjuk a társaságok idősebb tagjai szokták tenni.

Megkérdezte, hogy van -e problémám azzal, ha megérintenek. Szerintem itt csúszott el a fordítás. Egészen extrovertált vagyok, semmi problémám nincs azzal, ha megérintenek. Úgyhogy mondtam neki, hogy nincsen ezzel bajom. Ekkor még jobban elkezdett csillogni a szeme, és javasolta, hogy akkor menjünk el az ő szállására.

Itt megértettem, hogy pontosan mit akar. Elkezdtem nevetni és mondtam neki, hogy dehogy megyek, teljesen jól vagyok itt egyedül. Lehet, hogy a nevetés megbántotta, de azt hiszem, jobb volt tiszta vizet önteni a pohárba.

Jó ha az emberek fesztelenül ki merik mondani, hogy mit szeretnének. Nekem ezzel nincs dolgom. Az én dolgom egyedül a “nem” kimondása.

Ezt szerencsére már régen megtanultam, mostanában meg sokat volt alkalmam gyakorolni.

A buszon aztán szerencsésen elaludtam, így arra ébredtem fel, hogy le kell szállnom. Mivel a szállásom a főúttól egy kicsivel beljebb van, félálomban elég nagy bizalom kellett ahhoz, hogy leszálljak. És elhiggyem, hogy tényleg ott van a szállásom, ahol kitettek.

Ott volt.

A szállás – egy szelet otthon

Ez a mostani szállás egy gyöngyszem.

Az udvara olyan, mint egy kis olasz házikóé. Egy hatalmas fa ad árnyékot az egész területnek. A földet nem beton, vagy járólap, hanem tégla borítja. Ez sokkal biztonságosabb és barátságosabb érzést kölcsönöz az egész helynek.

A szoba kitűnő. Nem csak egyszerűen rendben van benne minden, hanem úgy van berendezve, mint bármelyik európai szoba. Kis apróságok és a hasznos dologok egyben. Egy kis illatosító ott, egy tál fogkefe és fogkrém. Patyolat tiszta minden. A csap stílusos, a mosdó és a tükör a megfelelő magasságban. Az ágy nem nyikorog, a lámpa benne szuper fényes.

A mosdóban kirakva sampon és tusfürdő. Sokszor tapasztaltam azt, hogy van egy “sampon” és egy “tusfürdő” feliratú flakon, de mindegyikben ugyanaz az anyag van. No, itt nem ez a helyzet! Head & Shoulders sampon(!) és egy olyan kávé illatú tusfürdő, hogy azon gondolkodtam, veszek magamnak egy ilyet és végig cipelem a világon, annyira jó az illata.

A pipere cuccoknak épített tartó van kialakítva a zuhanyzó alatt. Van hová pakolni, nem a földről kell felvenni a tisztálkodó szereket. Emellett az egész mosdó olyan burkolattal van borítva, ami ízlésről árulkodik. Szeretem az első pillanattól kezdve.

Van egy nappali helyiség, amerikai konyhával. Konyhával! Öntözős csaptelep, főzőlap, hűtőszekrény, vízforraló, fiókos szekrények még a falon is. Szagelszívó. Mozaik csempe végig a konyhapult fölött. Atya ég! Nem láttam ilyen konyhát szinte soha az elmúlt egy év alatt…

A nappaliban szintén (lakkozott) tégla burkolat, a falak színe ízléses. Kanapék a sarokban. Könyvespolc, könyvekkel. Annyira ízléses az egész. Nem véletlenül írtam róla ennyit.

A házigazda hölgy nagyon barátságos és nagyon jól beszél angolul. Az érkezésemkor elnézést kért, de a szobában még alszanak, nem tudok bemenni. A mostani busz nagyon gyors volt, kb. 2 órával érkeztem korábban, mint a jelzett bejelentkezési idő. Amúgy is látni akartam a várost, letettem a nagy hátizsákomat és elindultam a szokásos felfedező túrámra.

A város

A városban étkezdék vannak, boltok, és hosszú utcák.

Azt hiszem, mindent felsoroltam.

Meg persze a tengerpart. Ezt az elmúlt napokban többször is megnéztem. Sétáltam a partján. De ha valaki izgalmakat keres, nem ezt a várost választja. Ennek megfelelően nem is sok nyugati embert láttam az elmúlt napokban.

Az első nap egy hosszú sétával telt. Még kávéházat sem találtam, ahol dolgozhatnék, így a kis olasz udvar és a kiváló amerikai nappali maradt.

Teljesen elégedett voltam ezekkel.

Egy randi

A második napon volt egy Tinderes randim.

4,5 órát töltöttem együtt egy nővel, miután egy motoros taxival az ő általa javasolt helyre érkeztem.

Nem nagyon gyakran fordul elő velem, de 4,5 órán keresztül nem sokat beszéltem. Talán sejthető, hogy ki volt a témavezető.

Rengeteget megtudtam arról, hogy hogyan kellene élnem. Mikor lesz egyenesben az életem, ha majd ezt és azt felfedezem. A beszélgetés alapja főleg a hinduizmusból merített gondolatok sokasága volt. Némelyikkel egyetértettem, némelyiket ismertem, de nem volt nagyon alkalmam reagálni.

Két dolog maradt meg erről a randevúról. Az egyik, hogy a múltkor megírt “Összeesküvés-elméletek” című bejegyzésben említett érzések leptek meg. Tisztelem és elfogadom a mások véleményét és hitét. De nekem nincs szükségem arra a vallási és spirituális körítésre, amit a világ köré tesznek bizonyos emberek. Legközelebb tehát már nem adok ennyi időt egy ilyen beszélgetésnek. Főleg, ha nem beszélgetés, hanem egy nagy tanító-monológ.

A rendiról gyalog mentem haza, így sikerült 10 km hosszan ismerkednem a várossal. Ezt legalább élveztem.

A másik dolog, amit felfedeztem, a magyar étterem.

Pappa Goulash

Kedden voltam ezen a randin. Kedd pont szünnap a magyar kifőzdében.

Szerdán úgy mentem vissza egy motoros taxival, hogy gulyás levest fogok enni. És beszélgetek a magyar tulajdonossal.

Fél siker, hogy az étterem nyitva volt, de a tulajdonos nem volt ott.

Nehezen tudtam rendelni. Hiába érkeztem úgy, hogy gulyás levest fogok enni. Az étlapon annyi minden volt, hogy szerettem volna mindent enni. Vörösboros marha pörkölt. Paprikás csirke nokedlivel. Túrógombóc. Jókai bableves. Lecsó. Kőrözött…

Végül maradt az eredeti terv. A magyar konyhában megszokott kis piros edénykében kaptam meg a levest, marhahússal, répával és két szelet fehér kenyérrel.

Nem hiányzott a magyar étel egyáltalán. De nagyon jó étvággyal ettem. Igazi csemege volt ez egy év után. Pont olyan jó volt, amilyennek egy ilyen levesnek lennie kell. Azt is mondhatnám, hogy én sem csináltam volna jobban. LOL.

Odafelé meg kellett állnunk a motorral, mert felhőszakadás volt. Ez az étkezés alatt tetőfokára hágott. A tervem az volt, hogy ezen a helyen dolgozom. No, ez nem sikerült. Hiába volt fedett az egész hely. Annyira fújt a szél, hogy folyamatosan vízpermettel borított volt minden. Így csak kávéztam és néztem a viharos tengert. 20 méterre volt tőlem, nagyon tetszett az élő műsor.

Aztán megérkezett a hely tulajdonosa.

Egy órát beszélgettünk. Megtudtam, hogy 21 éve él Vietnámban. Két étterme is van, ma (csütörtökön) a másikat is meg akarom látogatni. (Nehéz lesz a választás…). Ami nagyon nagy tiszteletet ébresztett bennem az a részletek. Nem csak a kinézet és az ételek, hanem az az alaposság, amivel dolgoznak. A kenyér pl. hibátlan volt, és megtudtam ennek az az oka, hogy ők sütik. A túrót, tejfölt maguk készítik. Ilyesmi nem igazán van Ázsiában.

Egy óra után úgy váltunk el, hogy örültünk az egymás megismerésének. Én jó egészséget kívántam neki.

A Nap süssön rád!

Ő így köszönt el tőlem.

Ezt a köszönést még otthon se nagyon hallottam. A szívembe íródott…

Hivatalosan is vadász lettem

Úgy döntöttem, hogy ezen a napon is gyalog megyek haza. A motor reggel egy másik úton vitt el a helyre, mint tegnap. Ez pont olyan út volt, mint amiről a “Quy Nhơn” című bejegyzésben írtam.

Volt egy olyan érzésem, hogy rengeteg öngyújtó vár itt rám.

Nem tévedtem! 19 darab kis dobókockával lettem ma gazdagabb.

Út közben újra elkapott az eső. Emiatt az út menti fák alatt töltöttem kis időket. Meg hát, fel is kellett törnöm az öngyújtókat, nem beszélve arról, hogy figyelnem is kellett az utat, hogy megtaláljam őket.

Szép gyaloglás volt, nagyon élveztem ezt a gyűjtögetést.

Az élet mindig megmutatja, hogy nem az a legjobb, amit tervezek. Mindig.

Út közben jött egy nagyon jó barátomtól az üzenet:

“MAGKAPTAM AZ ÁLLÁST!!!”

Én csak annyit tudtam neki válaszolni, hogy “Ezt most megkönnyezem”.

Közel 30 éve vagyunk barátok. Ott voltunk egymásnak rengeteg kemény helyzetben. Tudom, hogy mennyit és milyen keményen küzdött mindig, hogy boldogulni tudjon.

Végig beszéltük az elmúlt heteket, ahogy egy állásinterjúra készült. Bízott és dolgozott. Elbizonytalanodott és haladt tovább. Kemény feladat lesz neki. Ügyvezetőnek vették fel.

Nagyon örültem ennek a sikernek. Annyira boldog voltam, hogy sikerült neki, hogy tényleg elfutották a szememet a könnyek.

Aztán, ahogy a pillanat elszállt, egy újabb felismerés fogalmazódott meg bennem.

Én magamban vagyok otthon, ezt már biztosan tudom.

De most megértettem, hogy magamban és szívekben is.

Ott élek más emberek szívében néha. Nem kell tudnom, mikor és kiében. Ott vagyok, ezt sokszor érzem. Ilyen egyszerű ez az egész. Hálás vagyok az életemért, és minden embernek, aki néha a szívébe enged.

Péntek

Az írást eddig csütörtökön írtam meg.

Dolgoztam és készülök a magyar étterembe.

Holnap megnézem azt a pár dolgot, amit ez a város a turistáknak szokott mutatni. Az ezzel kapcsolatos élményeim jönnek ide hamarosan.

Péntek délelőtt van. De a kalandok előtt még vissza kell térnem kicsit tegnapra.

Egyrészt kihagytam a magyar éttermet. Sokat mászkáltam kedden és szerdán, úgy döntöttem, inkább dolgozom estig.

Megvettem a busz jegyemet és lefoglaltam a szállásomat. A következő település, ahová menni akartam Vũng Tàu lett volna. Kihagyom. Nincs innen közvetlen járat oda. Annyit tudok a településről, hogy szép, de nincs igazán ott semmi. Ezért úgy döntöttem, hogy innen egyenesen Saigonba megyek.

Ezzel véget ér az 5 hete tartó 1.800 km-es vietnámi utazásom. Szeptember közepéig Saigonban leszek, onnan megyek a következő országba.

“Ninh Binh”, “Phong Nha”, “Huế”, “Da Nang”, “Hoi An”, “Quy Nhơn”, “Tuy Hòa”, “Nha Trang”, “Đà Lạt” és Mũi Né.

10 felejthetetlen település, számtalan kaland. Elég volt. Jó lesz pár hetet egy városban tölteni. Azt nem ígérem meg magamnak, hogy nem fogok a városon belül költözni, de a mai utazás után a következő nagy utazás már Kambodzsába vezet.

A másik dolog, ami miatt vissza kell kicsit térnem a tegnapra egy 22 éves német lány. Korán keltem, így viszonylag korán (23:00) már az ágyamban voltam. Egyszer csak valaki elhúzta a függönyömet. Egy megszeppent lányt láttam. Elnézést kért, de tanácstalan volt. Elmondta, hogy fáj a gyomra, hánynia kell és nem tudja, hogy mit csináljon.

Igazság szerint én sem tudtam, hogy mi ilyenkor a teendő. Annyit azonban láttam, hogy nagyon zaklatott, így csak annyit tehettem, hogy megnyugtattam. Ma reggel beszélgettünk erről, én elnézést kértem, hogy többet nem tehettem érte, ő viszont hálás volt, mert azt mondta, tényleg arra volt szüksége, hogy megnyugodjon.

Mára már jobban van, ennek örültem. Tegnap mondtam neki, hogy hajnali négyig a szobában leszek, és keltsen fel bármikor, ha szüksége van valamire. Nem azért örültem, hogy nem keltett fel, mert aludni akartam. Jó, hogy probléma nélkül átvészeltük az éjszakát.

Hajnali négy óra

Korán keltem. Ahogy az egyik szobatársam is. Kiderült, hogy a fiatal svájci srác is arra a túrára jön, ami miatt én is felkeltem. Egyébként a német lány is erre jött volna, de az ismert okok miatt kihagyta ezt a napot.

Egy igazi UAZ jött értünk. Gyerekkorom óta ismerem ezt a Szovjetunióban gyártott autót. A mai napig használják Magyarországon, főleg vadászok. Nagy élmény volt ezzel az autóval utazni.

De nem ez volt a nap programja.

Az autóban volt egy kanadai nő. Aki – mikor meghallotta, hogy magyar vagyok – magyarul kért elnézést, hogy nem beszél nagyon jól magyarul. A szülei magyarok, de csak a nagyszüleivel beszélgetett magyarul. Ezt a véletlent! Magyar étterem és egy magyar leszármazott két napon belül.

Fehér homokdűnék

A vezetőnk elvitt hármunkat a fehér homokdűnékhez. Pontosabban ezek lábához, ahonnan ATW-vel vittek fel minket a homokdűne tetejére. Innen néztük meg a napfelkeltét.

Gyönyörű volt. Az egész hely olyan volt, ahogy egy sivatagot elképzel az ember. Hatalmas homok dombok, éles peremekkel, állandóan fújó széllel. A lábat karistoló homokkal. Gyönyörű felhőkkel az égen, némi zölddel a közelben. Egy hatalmas tóval a hátunk mögött minden megvolt, ami egy képzeletbeli tökéletes csendélet lefestéséhez szükséges lehet.

A szél annyira fújt, hogy le kellett vennem a sapkámat. A papucsom annyira használhatatlan volt a homokban, hogy azt is a táskámba kellett raknom. Leültem az egyik homokdűne peremére, de a szél annyi homokot szórt a szemembe és az arcomba, hogy hamar rájöttem, ez nem jó ötlet. Így állva néztem végig a napfelkeltét. Videózni nem tudtam a homok és a szél miatt, így ezt nem tudom megmutatni a “The Miracle is Already Here” felületén. Talán a képek megmutatják, milyen volt ez a csodálatos élmény.

A látványosság végeztével ATW-vel átvittek a dombok másik felére. No, ez igazi próbatétel volt a gyomornak. A hihetetlen meredekségű homok dombokon mentünk egyenesen lefelé, oldalazva a dombon, hihetetlen sebességgel és rendkívüli lazasággal. Egy-két pillanatban úgy éreztem, hogy a gyomrom el akarja hagyni a testem. Félelmetes, de nagyon hó érzés volt.

Vörös homokdűnék

Innen aztán a dzsippel átmentünk a vörös homokdűnékhez, a város egy másik pontjára. Ez már nem egy tóparton, hanem a tenger mellett volt. Az ég kékje, a tenger szürkéje, a fák zöldje és a homok vöröse hihetetlen harmóniában tárult elém.

Ezekre a dombokra gyalog másztunk fel. Mezítláb gyalogoltam, élveztem a homok érintését. Itt már le tudtam ülni, semmi nem csapódott az arcomba.

Ültem, néztem a tengert, a rengeteg halászhajót, az eget a kis városkát alattunk. Szeretem ezt a fajta “meditációt”. Ülni és nézni. Élvezni a látványt. Inni a látnivalót. Számomra ennyi az egész, ami itt történhet. Sokszor jutott eszembe a hála szó, amíg ott ültem.

Egy halászfalu

Innen lementünk a város falusi részébe.

Megnéztük a halászokat. Ezen a területen adják el a fogott halakat. Éttermeknek, kifőzdéknek viszik el innen az emberek a zsákmányt.

Sok munkafolyamatot láttunk, mindent elborított a friss és nem túl friss tengeri élőlények szaga. Rengeteg ember nyüzsgött a területen. Egy igazi nagybani piac képét ismerhettük meg.

Fairy Stream

A túránk utolsó állomása a bűvös patak volt.

Kicsit szarkasztikus vagyok ezekkel a helyekkel.

Valaki elnevezi a sáros patakocskát bűvös pataknak, és ráveszi a turistákat, hogy a patakban mezítláb gyalogoljanak egy darabig, majd ugyanott jöjjenek vissza. És ezért fizetnek is belépőjegyet. Az útvonal elejére állítanak egy embert, kígyóval a nyakában, hogy ha valaki a patakban sétálva képet akar magáról egy óriáskígyóval a nyakában, akkor ne csalódjon.

300 méter után megjelenik az első “pihenj meg! hideg italok!” feliratú tábla, de még előtte találkoztunk az első sapka és kalap árussal a folyó partján. A folyóban megtett út másik végén még egy kígyós ember várt minket. Mikor visszafordultunk, ugyanazok az emberek ugyanúgy kínáltak nekünk mindent.

Szóval az üzlet az üzlet.

De csak a játék miatt vagyok szarkasztikus. Persze, hogy örömmel sétáltam végig ezt a patakot. Élmény volt a meleg vízben tölteni egy órát az oda-vissza út során. Megérte a séta, rengeteg érdekes szikla képződményt láttunk, játék volt maga az út is. Jó társaságban, szép környezetben telt az utolsó óránk együtt.

Szép kirándulás volt, amit egy közös kávézással zártunk le.

9:30-kor már a szállásomon voltam.

Zuhany, hátizsák összepakolás.

Befejeztem ezt az írást.

Most dolgozom egy pár órát.

Aztán elmegyek a buszvégállomásra. Véletlenül ahhoz közel van a második magyar étterem.

Mũi Né adott már nekem egy gulyás levest. Azt hiszem, ma paprikás csirkét eszem nokedlivel.

Jó muníció lesz Saigonhoz.