A tegnapi napon megérkeztem Quy Nhơn-ba.
Semmi nem úgy történt, ahogy a tegnapi bejegyzés írásakor gondoltam.
Három órakkor indul a busz
Délelőtt 10 óra körül megnéztem, hogy mégis mivel megyek el a következő településre. Tudomásul vettem, hogy 323 km-ről van szó. 6 óra, mondtam ki azonnal magamban. Majd rögtön ezt a jóslatot adta jegyvásárló alkalmazás is.
A szállásadómat is megkérdeztem, hogy milyen opciókat tud adni. Hasonló árban kínált ő is buszt, ennek viszont megvolt az az előnye, hogy helybe jön majd értem valaki.
Ott kezdtük a lehetőségeket, hogy 2 ülés soros, vagy 3 ülés soros alvó buszról van szó. A kettő soros kényelmesebb, így 100.000-el drágább. Végül úgy döntöttem, legyen ez. Egykor indul a busz.
Aztán egy óra múlva jött az infó, hogy ez a busz betelt. Háromkor indul a következő. Részemről rendben van.
Majd kicsit később megint egy infó, hogy ez egy minibusz lesz. Az ár persze maradt. LOL. Legyen, még talán jobb is lesz, ha nem egy fekvő buszon utazom. Jobban szeretek ülni, akár ülve aludni is.
Elmentem egy kicsit sétálni, pénzt felvenni az ATM-ből és ebédelni indulás előtt.
Rendeltem egy sült rizst. Kis várakozás után meg is kaptam a sült tésztámat. A szemem sem rebben már meg ezekre a változásokra. Egyébként rendkívül finom volt az étel.
Visszamentem a szállásra 14:30-ra, gondolva, hogy fél órát inkább itt várok. A kaputól a recepcióig 80 méter a távolság. Odaértem, ott már izgatottan vártak, hogy “mindjárt itt van értem az autó.” Megfordultam, és tényleg: már ott állt a kapuban. Úgyhogy azonnal megtettem a 80 métert visszafelé és elindultunk.
Mindenfelé mentünk, én a bizalom elve alapján nem firtattam, hogy merre és miért. Leadtunk egy csomagot itt, felvettünk egy embert ott, kiraktuk amott.
A busz háromkor indul.
Három óra tíz perckor már annyit mentünk, hogy megkérdeztem a sofőrt, hogy most akkor ő visz -e el a következő településre, vagy tényleg egy buszhoz megyünk. A buszhoz mentünk.
Ja, nem.
5 perc múlva kitett az út szélén. Hogy itt várjak, mindjárt jön a busz. Ami három órakkor indul, s ebben a pillanatban éppen 15:15 volt. Már ismerem ezeket a “mindjárt” elképzeléseket, ezért megkérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, hogy mindjárt. Kb. fél óra, volt a válasz.
A busz 45 perc múlva érkezett meg. És nem minibusz volt. Hanem egy 3 ülés soros alvó busz.
Ilyenen még nem voltam. Ez annyival másabb az eddigieknél, hogy középen is van egy sor ágy. Én itt kaptam egy ágyat a busz elejében. Az ágya olyan széles volt, hogy a lábam közé rakva épp elfért a laptoptáskám. Ha a két kezemet magam mellé tettem az ágyban, akkor éppen kiékelődtem a kétoldalas korlát közé. Ha kicsit szélesebbre vettem a kartávolságot, akkor mind a két oldalon kilógott a folyosóra a kezem. Ami a folyosó szélessége miatt azt jelentette, hogy mindenki, aki elment mellettem belém ütközött.
Ettől függetlenül békés pihenéssel telt el a hat órás utazás. Aludtam, könyvet és zenét hallgattam. Meg a mellettem fekvő nőt. Aki hol az előtte fekvő párjának kiabált a fülem felé irányzott szájával, hol zenét, vagy videót hallgatott. Hangosan. A hangja meg – nem akarom bántani, – olyan volt, mint egy varjúnak. És hangosan tudott csak beszélni.
De tényleg nem zavart, csak igyekszem élethűen leírni, hogy milyen körülmények vannak egy ilyen buszon.
Kétszer álltunk meg. A megállást mind a két alkalommal a felkapcsolt fényszórók jelezték, azaz a békésen alvó ember agyába hatoló fénynyalábok azonnali éberséget idéznek elő. Hogy biztosra menjen a dolog, még üvöltenek is hozzá, hogy most van pisi szünet.
Quy Nhơn
Elég későn, 22 óra körül érkeztünk meg a városba.
Három problémám akadt azonnal.
Az egyik, hogy már nagyon kellett volna pisilnem. A hatalmas buszvégállomáson nincs WC. A problémát úgy oldottam meg, ahogy a helyiek is teszik. Mindenki fantáziájára bízom, hogy ez mit jelent.
A második, hogy a szállásadóm érdeklődött, hogy mikor érkezem, de nem tudtam neki válaszolni, mert az alkalmazás nem indult el.
Végül, a térképem egyszerűen nem működött. Jelezte az útvonalat, de nem fordult el a helyzetjelző, így az utcára kiérve egyszerűen nem tudtam, hogy merre kell fordulnom.
Miután taxit sem tudtam rendelni, mert nem találta a hostelt a városban, rájöttem, hogy újra kell indítanom a telefonom.
Újraindulás után már tudtam, hogy merre kell fordulnom, azt is, hogy kb. két kilométer gyaloglás választ el a hosteltől és azt is, hogy nincs szükségem taxira. Az első probléma meg már nem létezett.
22:40-kor értem oda a hostelhez. Zárt ajtók, leoltott lámpák és egy üres recepciós pult várt az üvegajtó mögött.
Ekkor csippant a telefonon. Üzenetet kaptam a szállástól. Egyszerű volt: “Ha 23:00 után akarsz bejelentkezni, keress magadnak másik hotelt. Üdv!”
Ott álltam ezzel a kedves üzenettel egy zárt ajtó mellett, két olyan kifüggesztett telefonszámmal, amit nem tudtam elérni. Ekkor valaki csomagot hozott valakinek. Ez a valaki belülről kinyitotta az ajtó.
Igazából most sem tudom, hogy ő egy vendég volt, vagy egy ott dolgozó valaki. Annyit mondott, hogy egy napja van itt. Elmondtam neki, hogy van egy szobafoglalásom és egy üzenetem, meg egy nagy kérdésem, hogy most hogyan tovább.
Végül úgy döntött, hogy megmutatja a szobát. Választottam magamnak egy ágyat és elmentem sétálni.
A kontroll
A buszozás közben gondolkodtam, hogy miért nincs nekem problémám azokkal a teljesen véletlenszerű dolgokkal, amik szinte minden nap érnek. Mást kapok, mint rendelek, máskor indul, mint mondják. Más indul, mint mondják. Ott vagyok a szobámért, ami nincs…
Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a véletlenszerű káosz közelebb áll az élet természetéhez, mint az az illúzió, hogy a kezemben tartom az életemet.
Korábban nagyon sokszor hittem azt, hogy tudom a menetrendet. Rengetegszer úgy is alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Máskor meg nem.
De ma úgy éreztem, hogy valahol talán legbelül mindig is tudtam azt, hogy az élet történéseire nincs, vagy nem mindig van ráhatásom.
Ez valószínűleg feszültséget okozott bennem korábban.
Most nincs feszültség bennem. Nincs elvárás, vagy csak nagyon minimálisan. A tegnapi nappal kapcsolatban pl. csak annyi volt, hogy jussak el az új városba. Jó lett volna nyolc óra körül ott lenni, de mi van, ha ez nem jön össze? Végső soron még az sem gond, ha nem aznap este, hanem a következő délelőtt.
Eltelt a hat óra egy 3 soros fekvő buszon úgy is, hogy 2 sorosra vettem jegyet, majd minibuszt vártam.
Nincs kontroll, nincs illúzió, nincs feszültség.
Ott vagyok, ahol lenni akartam, és az égiek úgy akarták, hogy az út végén az az ágy vár, amire gondoltam.
Valahogy így éltem meg a tegnapi napot.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás