Vannak embert próbáló helyek ez életben.
Az utolsó bejegyzést ezzel a mondattal fejeztem be: “Szeretem Sa Pát.”
Még akkor is szeretem, ha ez egy ilyen hely.
A legtöbb, mi adható
15+ nappal ezelőtt kezdtem el a “The Miracle is Already Here” projektem kidolgozását. Rövid videókat készítek és napi egy alkalommal teszek közzé az interneten.
Annak a munkának volt egy nagyon felemelő epizódja. A rövid videóim alatt hallható zene elég erős érzelmi háttérrel létezik nálam.
Ennek a zenének a története 30 évvel ezelőtt indult. A svéd In Flames nevű death metal banda ekkor jelentette meg az egyik albumát. Amit azonnal megszerettem, és azóta is a kedvenceim között tartok számon.
Az album nyitó dala egy ember belső utazását meséli el, aki hosszú szenvedés után újra vágyakozni kezd az élet szépsége után.
Moonshield.
A zene lassan áramlik. Erős. Gyönyörű dallamokkal lélegzik. Emlékszem, mikor meghallottam, azonnal egy másik dimenzióba repített. Ha meghallom, ma is ott vagyok, ahol akkor jártam.
Aztán két évvel ezelőtt történt valami. Valami igazán jelentős élmény az életemben.
Mielőtt tovább olvasnál, azt javaslom, hogy nyomd meg a lejátszás gombot. Nem hiszem, hogy csalódni fogsz!
Meghallottam ezt a zongora feldolgozást.
Azt sem felejtem el, hogy akkor mit éreztem. Amíg folytak a könnyeim. És arra gondoltam, hogy “ez csodálatos…”. És megfogalmazódott bennem egy – azt gondolom – örök életre szóló felismerés.
Akkor mondtam ki azt, hogy a csoda akkor születik meg, amikor felismerem. Akkor döbbentem rá, hogy bármelyik pillanat lehet csoda, ha nevet adok neki. Én magam teszem csodává a pillanatot.
Akkor ezt így jegyeztem le magamnak: “A csodaként felismerni egy pillanatot, az maga a csoda.”
Ez a gondolat lett az alapja a “The Miracle is Already Here” projektemnek.
A rövid videóimhoz egyetlen dalt akartam felhasználni. Nem volt kérdés, hogy melyik dal legyen ez.
A kérdés csak az volt, hogy egy naponta 5 közösségi média felületen megjelenő videó esetében milyen szerzői jogi kérdések merülnek fel. A dal eredetileg az In Flames dala, de egy JDanny nevű szerző készítette el belőle ezt a feldolgozást.
Akkora flow hullámban voltam, hogy nem sokat vártam a kérdéssel. Egy levélben felkerestem Danielt. Őszintén megírtam neki a következőket:
Steve vagyok, magyar utazó, író és digitális nomád, aki jelenleg Délkelet-Ázsiában él. A Moonshieldet megjelenése óta csodálom, és évek óta hallgatom. Két évvel ezelőtt hallottam először a zongoraátiratodat. Bármennyire furcsán is hangzik, azonnal könnyek szöktek a szemembe. Az interpretációd feltárt számomra valamit, amit a mai napig magammal hordok: „A pillanat csodájaként való felismerésének csodája maga a csoda.” Azóta ez a gondolat fontos részévé vált annak, ahogyan az életet megtapasztalom. Már nem hiszem, hogy a rendkívüli dolgok ritkák. Hiszem, hogy mindenhol körülöttünk vannak, és arra várnak, hogy észrevegyük őket. … Jelenleg egy rövid videósorozaton dolgozom. Nagy megtiszteltetés lenne, ha megengednéd, hogy az átiratod első 30 másodpercét ezeknek a videóknak a zenei aláfestéseként használjam.
Daniel nagyon rövid időn belül válaszolt. Melegség öntötte el a szívemet a sorait olvasva:
Hello Steve! Köszönöm a gyönyörű üzenetedet. Őszintén megérintettek a szavaid, és megtisztelő, hogy a zongoraátiratom ilyen jelentőségteljes módon elkísért. Az egyik legnagyobb ajándék, amit egy zenész kaphat, az a tudat, hogy a zene valakinek az életútjának és az életről alkotott nézetének részévé válhat. A videód koncepciója elgondolkodtatónak és őszintének hangzik, és teljesen megértem, miért érezted úgy, hogy az átirat nyitó része illik hozzá.
Mikor elküldtem az üzenetet, nem gondoltam arra, hogy ilyen hatást váltanak ki valakiből. Nem gondoltam bele, hogy milyen komoly elismerést adok, egyszerűen csak őszinte voltam.
Nagyon szerettem a válasz olvasásának pillanatát. Mert Daniel adott nekem valami fontosat úgy, hogy nem ismert engem. Én meg adtam neki valami nagyon fontosat úgy, hogy nem is ez volt a szándékom.
Szavakba csomagolt ajándékok
Pár nappal ezelőtt az egyik barátnőm adott nekem valami fontosat. Az anyukája az egyik olyan olvasóm, akit van szerencsém ismerni. És akiről tudom, hogy nagyon szereti olvasni az írásaimat. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
Amikor írok, nem az hajt, hogy úgy írjak, hogy az tetszen az olvasóimnak. Nem a hírnévért és nem a tiszteletért írok. (Sting, Shape of My Heart). Egyszerűen így is szeretem magam kifejezni és szeretem a saját írásaimon keresztül nézni a világot.
Ennek ellenére a visszajelzéseknek nagyon tudok örülni.
Az “Elengedés” című bejegyzésem kapcsán a barátnőm ezt az üzenetet kapta az anyukájától:
A mai bejegyzés nagyon figyelemre méltó. Gondolkozz el rajta, esetleg tedd magadévá. A múlt megmarad, de ne legyen a jelen akadálya.
Figyelemre méltó.
Azt hiszem, ennyi éppen elég ahhoz, hogy az írás tüze akkor is égjen, amikor belülről esetleg nem táplálja semmi.
És azt hiszem, én piszok szerencsés vagyok.
11 nappal ez előtt az üzenet előtt egy remek csónakos túrán voltam Ninh Binh környékén. Ott egy nagyon kedves vietnámi párral osztoztunk a csónakon. Gondoltam egyet és a segítségüket kértem. Megmutattam az egyik első videómat nekik. Az volt a kérésem, hogy mondják azt, ami először eszükbe jut.
Jelentőségteljes.
Ezt mondta a lány.
Ezekkel a szavakban kapott ajándékokkal készítem az írásaimat és a videóimat.
Van, amikor adni akarok
A turisták által kedvelt helyeken sokan vannak, akik rászorulnak és a minden napjaik komoly részét képezi a turisták megszólítása.
Sa Pa is ilyen hely.
Annak a térnek a környéke, ahol én az elmúlt napjaimat töltöttem nagyon sok helyi árus van. Nők, akik sétálva árulják a portékájukat. Nagyon szép sálakat, kis táskákat, kis figurákat kínálnak. Mind kézzel készült helyi áru, és meg kell mondanom nagyon szépek.
Naponta kb. 10x találkozom velük, ha nem többször. Kezdetben mindenkinek elmondtam, hogy nincs szükségem semmire, mindenem megvan. Ilyenkor általában az következik, hogy akkor azért vegyek valamit, hogy támogassam őt, a családját, hadd legyen ő boldog és a többi.
Nincs bennem ítélet, ezt többször elmondtam. Nem sajnálom az időt, amíg ezeket a beszélgetéseket mindig pontosan ugyanazzal a forgatókönyvvel végig csináljuk. Minden esetben jön a következő forduló, hogy szeretnék -e túrázni. Ma már több telefonszám van a telefonomban, hogy fel tudjam hívni bármelyiküket, ha túrázni megyek. Mert velük kell menjek.
Sem harag nincs bennem, sem fáradtság. Nincs sok pénzem. Amit én tudok nekik adni, az a türelem és a figyelem.
Így 5 nap után már van egy baráti köröm közöttük. Az egyik hölgy az első napon szólított meg. Másnap már emlékezett rám. A harmadik alkalommal meghívtam egy sütire. Nagyon sok mindent elmesélt a helyi életről.
Érdekes módon jutottunk el a sütiig.
Egy ismeretlen hölgy szólított meg, végig csináltuk a párbeszédet, aztán éppen tovább akartam állni, mikor odalépett egy újabb hölgy. Vele is végig játszottuk ugyanazt a kört, de ő azt mondta, hogy ha nem veszek semmit, akkor követni fog mindenhová.
Ám legyen, nevettem és mondta, hogy akkor induljunk. Közben jót beszélgettünk, de az út nem volt hosszú. Én egy padon terveztem leülni és nézegetni az embereket. Úgyhogy, én leültem, ő meg ott állt mellettem és beszélgettünk.
Előtte vettem egy üdítőt magamnak. Aztán mikor már jó ideje beszélgettünk, egyszer csak éreztem, hogy ha mást nem, ezt az üdítőt neki akarom adni. Nem akarta elfogadni, mert aggódott, hogy szomjas maradok, de mondtam neki, hogy ez nem fog előfordulni.
Ekkor lépett oda a a korábbi ismerősöm egy barátnőjével. Így hirtelen három nővel beszélgettem. Majd az egyikkel elmentem megenni egy sütit.
Erre az adok-kapok játékra egy szép választ adott az élet.
Miután a sütit megettük, elmentem dolgozni.
Munka után találkoztam a “Sa Pa” című bejegyzésben bemutatott kínai sráccal és az ismerkedésünk 15. percében egyszer csak a kezembe nyomott egy üdítőt, hogy szeretné nekem adni.
Az ilyen pillanatok miatt duplán imádom az életemet.
Van, amikor adni kell!
Az mondtam a bejegyzés elején, hogy “vannak embert próbáló helyek ez életben.”
A szőtteseket árusító nők az élet könnyen kezelhető nehéz kérdéseit hordozzák.
A gyerekek…
Már írtam a kéregető gyerekekről. Indonézia, majd Laosz kapcsán is.
Amit itt tapasztalok, az már tényleg kemény pálya.
Az csak a “belépő fokozat” ebbe a világba, hogy este 10, 11 óra körül a 4 éves kislány népviseletben táncol pénzért. Mikor már régen aludnia kellene.
Az azonban valami iszonyatos szomorúságot hoz minden percben, mikor a 4-5-6 éves gyerekek lépten nyomon ott vannak.
Egy-egy csecsemővel a hátukon.
A kicsi általában alszik. A “nagy” testvér meg árulja ugyanazt, amit a szülők.
Mezítláb az utcán.
Náluk is megvan a forgatókönyv. Szinte ugyanaz, mint a szülőknél.
De nekik sokkal-sokkal nehezebb nemet mondanom.
Kell. Nem tehetek mást.
A szívem szakad meg, mikor folyamatosan nemet kell mondani, de nincs annyi pénz a világon, ami elég lenne itt, annyian vannak, akik kérnek.
Ettől függetlenül egyszer már adtam egy kis pénzt az egyiküknek.
És két napja olyat láttam, amire egyszerűen nem tudtam lehunyni a szemem.
Egy kislány jött be annak az étteremnek a teraszára, ahol én is ültem. Az előttem lévő asztalnál kéregetett. A két fiatal vendég lány valamit beszélt vele. Aztán a kislány elkezdte enni a maradékukat.
Majd, miután a két vendég elment, leült az egyikük helyére és elkezdte falni a maradékot.
Láttam már ilyet. Filmeken. Meg olvastam könyvben.
Az életben látni ezt egészen más…
Odahívtam a pincért és megkértem, hogy készítsenek és csomagoljanak el neki egy adag csirkés sült rizst, meg mondják meg neki, hogy várja meg, míg elkészül.
Az első pincér valamit mondott a kislánynak, de szerintem nem azt mondta, amire én kértem. Így a kislány hozzám is odajött kéregetni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy nemet mondtam neki úgy, hogy elvileg már készült az étel neki.
Aztán megkértem egy másik pincért is, hogy mondja el neki, hogy várjon. Elmondta.
A kislány meg elkezdte elhagyni az éttermet. Kicsit megijedtem, hogy a nyakamon marad az étel. De szerencsére csak az utcára ment ki várakozni.
Nagyon lassan, de végre elkészült az étel. Hozták egy kis dobozban. De a kislány szerintem teljesen nem értette a helyzetet, mert nem akarta elfogadni. Mintha azt véltem volna megérteni, hogy megijedt, hogy ezt ő nem tudja kifizetni.
Végül megértette, hogy ez az övé.
És odajött hozzám, hogy megköszönje.
Azt kívántam, bár ne jött volna. Jobban szerettem volna láthatatlan lenni akkor.
Most, mikor ezeket a sorokat leírtam, arra gondolok, hogy amíg ők látszódnak, addig nekem is látszódnom kell.
De, amíg ők látszódnak, az ilyen helyek embert próbálóak maradnak.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás