287. | Sa Pa

Sa Pa. Itt vagyok most Vietnámon belül.

Ahol az ég és a Föld randevúzik.

Minden reggel úgy nézek ki az ablakon, hogy nagyon közelinek látom a Mennyországot.

És eddig még csak nem is voltam a városon kívül!

Itt, a hegyekben

Néha meg kell, hogy engedjek egy kis földrajzi kitekintést magamnak az írásokban, hogy érthetőbb legyen, hol vagyok.

Sa Pa Észak-Vietnám hegyvidéki régiója, közel a kínai határhoz. A település 1500 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, ezért klímája jóval hűvösebb, mint Vietnam többi részéé. A környéket lépcsőzetes rizsteraszok, ködbe burkolózó hegycsúcsok és a Fansipan, Indokína legmagasabb hegye (3143 méter) teszik különlegessé.

A hangsúly számomra a “ködbe burkolózó hegycsúcsokon” van. Az a szó, hogy “csodálatos” nem elég számomra, hogy kifejezze azt, amit itt látok minden nap. Remélem, sikerül majd jó képekkel megmutatnom.

Még egy fontos dolog erről a helyről:

A vidéket évszázadok óta különböző hegyi népcsoportok lakják, köztük a hmong, a dao és a táj közösségek. Saját nyelvüket, viseletüket és hagyományaikat ma is őrzik, így Sa Pa nemcsak természeti, hanem kulturális szempontból is Vietnam egyik leggazdagabb térsége. A rizsteraszok nagy részét ma is kézzel művelik, ugyanúgy, ahogyan generációk óta.

Ezt már láttam itt a városban is. Erről egy következő bejegyzésben biztosan írok majd.

A négyzeten!

A “Kína” című bejegyzésemet azzal a gondolattal fejezetem be, hogy ha Ninh Binh gyönyörű, akkor Sa Pa gyönyörű a négyzeten.

Kedden érkeztem meg ide Kínából. Ma vasárnap van.

Az eltelt napokban csak a városban voltam, azon belül is csak kb. egy két négyzetkilométeres területen.

A héten a munkámra koncentráltam, illetve az új projektemre. Nem akartam csavarogni, mármint a komoly módon.

Egy hostelben lakom, egy négy ágyas szobában. Az 5 ott töltött éjszakából eddig kettőben teljesen egyedül voltam, a másik három alkalommal egy-egy lakótársam volt. Szóval, mondhatom, hogy most egy közös hálótermi szoba áráért van egy privát szobám. LOL.

A szobám 500 méterre van a város főterétől, 600 méterre a Starbucks-tól, ahol a napjaim nagy részét töltöttem eddig.

Sokat sétáltam a városban. Megismertem a környező utcákat, éttermeket, a gyönyörű tavat a város közepén. Pár nap után már sok helyen ismerősként üdvözölnek. Szóval, semmi különleges.

Mutatok pár képet az elmúlt napokból.

Aztán az élet természetesen megint átírta a terveimet!

Ebből a bejegyzésből reggel odáig sikerült megírnom a történetet, hogy “és eddig még csak nem is voltam a városon kívül!”

Tegnap ahogy itt üldögéltem, többször láttam egy kínai srácot. Mikor este mentem el innen, megszólított, aztán beszélgettünk egy darabig.

Pont szállást keresett, elvittem a hostelbe, ahol most élek. Kivett magának egy szobát, aztán eljött velem vacsorázni.

Este megbeszéltük, hogy 11 óra körül együtt ebédelünk. Mondtam neki, hogy én a Starbucksban leszek, amikor jön, majd eszünk.

No, a fenti mondatot éppen leírtam, mikor megjött, úgyhogy elmentünk enni a pláza épületén belül lévő KFC szerű étterembe. Egyszer már ettem ott a héten, nagyon finom a csirke ott.

Előre ment, mert nekem össze kellett pakolnom az irodámat. Mire utolértem, már megrendelte az ebédet. Nekem is. Rizst csirkével és bundázott csirke szárnyat. Meghívott ebédre. Örömmel elfogadtam.

Aztán ebéd után megkérdezte, hogy nincs -e kedvem vele menni a hegy első állomására.

Mondtam neki, hogy dolgozni akarok ma, köszönöm, de nem. Nem erősködött, csak mondta, hogy sokkal jobban szeret társaságban lenni. Gondoltam egyet, és feltettem magamnak a kérdést: Miért ne?

Szóval elmentünk hegyeket nézni.

Ő vette a jegyeket a vonatra, azt mondta annyira örül, hogy nem egyedül kell mennie, hogy szeretne vendégül látni.

A sráccal kapcsolatban annyit még, hogy nagyon hálás vagyok neki, hogy eltérített az eredeti szándékomtól. Nagyon szép fél napot töltöttünk együtt. Ma egy lépéssel közelebb kerültem a Mennyországhoz, ez biztos!

Miután visszajöttünk, meghívott még egy vacsorára is. Életemben először ettem békát. Grillezve. Sokan mondták nekem, hogy olyan íze van, mint a csirkének. Most már tapasztalatból tudom, hogy igazuk volt.

Vacsora után még beszélgettünk egy darabig, majd ő elment Lao Cai-ba, ahonnan én érkeztem ide kedden, holnap meg megy haza Kínába.

Én meg ott folytatom a napomat, ahol délelőtt abbahagytam.

És közben egyszerűen csak annyi történt, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagabb lettem, és most én örültem annak, hogy valaki hálás szívvel nekem ajándékozott egy fél napot.

Mit láttam ma a Mennyországban?

Egy másik baráttal még Laoszban ismerkedtem meg, ott töltöttünk együtt pár estét. Akkor mondjuk sok sör fogyott. LOL. Ő holnap érkezik ide Sa Pába. Ez lesz a negyedik alkalom az utazásom során, hogy valakivel újra keresztezik egymást az útjaink.

Tőle tudtam meg, hogy az a vonat, amivel ma utaztam, tavaly még nem létezett.

Szerencsés vagyok, hogy én most vagyok itt. Mert a vonat út fel a hegyre már önmagában egy élmény. Egy teljes panorámás kocsiban utaztunk felfelé. Ahogy kiért a pláza épületéből, hihetetlen látvány tárul elém.

Hatalmas hegyek a mély, hihetetlenül szép, zöld völgyek felett. A hegyek teteje pedig felhőbe burkolódzva. Ha van olyan (van!), hogy eláll az ember lélegzete, akkor ez az. Az egyetlen gond, hogy nem tudtam hová nézzek. Minden irányban valami csodálatos látvány.

A vonat út nem tartott túl soká. Csak az első állomásig mentünk fel. Onnan kábel vonat visz fel a bevezetőben említett 3000+ méteres magasságba. De ma ködös idő volt a hegyen, így nem mentünk fel. Minden tiszteletem egyébként az üzemeltetőké! Mikor jegyet akartunk venni felfelé, a fiatal lány a pénztárban elmondta, hogy ködös az idő, nem a legszebb a kilátás. Megmutatta a telefonján a képet, ami alapján úgy döntöttünk, hogy majd máskor.

Én biztosan fel fogok menni a következő két hétben Indokína legmagasabb pontjára.

A vonatról leszállva csak jöttek egymás után azok a pillanatok, amikor kevés a levegő. Annyira élveztem ezen a helyen lenni!

Kertek egymás után. Virágok minden mennyiségben. Szobrok, virágszobrok. Kilátó pontok mindenhol. Szelfi pontok. Sétányok jobbra és balra. Egy hinta itt, egy pad ott. Egy zen kert, mellette egy rózsaszínű londoni mintájú telefonfülke.

Mindenki megtalálja azt a pontot, ahol elkészítheti a kedvenc fényképét. Egyedül, társaságban, családdal. Mindenhol boldog emberek, akik láthatóan nagyon örülnek annak, hogy itt lehetnek. Ahogy én is.

A kínai barátom jó pártfogója volt a “Mozgásban lévő csend” projektemnek, mert egy idő után mindenhol alkalmas pontot talált nekem a meditációs pózban felvételéhez. Hagytam, hogy vigyen a mai nap kellemes áramlása, így ma sok kép készült abba a sorozatba. Hamarosan azokat is felteszem az oldalra.

Volt templom a hegynek ezen a részén. Fenséges látvány a hatalmas felhők alatt.

A közel három órás séta során kiderült, hogy mennyire szerencsés vagyok. A srác nem először volt itt, de még soha nem látta azt, amit én ma láthattam.

A terület egy adott pontján egy kis falut rendeztek be. Nem hiába állt az is a bevezetőmben, hogy Sa Pa kulturális szempontból is Vietnam egyik leggazdagabb térsége.

Számomra ma egy néptáncos előadás volt a nap fénypontja. Pont akkor értünk oda a pici falu főterére, amikor megkezdődött a táncos, zenés énekes népi előadás.

Fél órás műsor volt, amit én a terület szélén ülve néztem végig. Minden ott történt előttem.

A zene, az ének és a tánc hármasa tökéletes volt. A táncosok ruházata autentikusnak tűnt. Mosolyogva adták elő a táncokat. Azokat a népi táncokat, amik mindig a férfi-nő kapcsolat körül játszódnak.

Olyan elegancia volt ebben az egész előadásban, annyira könnyed volt, hogy nagyon közel éreztem az egészet a magyar néptánchoz. Érthető volt a játék. Létezett a feszültség, megvolt az elengedés. Játékos volt, mikor az következett a sorban, komoly, amikor úgy kívánta a helyzet.

Sok rétegét bemutatták ennek a kultúrának. Láttam a hangszereket, amin játszottak. Megfigyelhettem a játékot, amit a háttérben játszottak, míg a főhősök az előtérben voltak. Mutatták a férfi és a női oldal különválását, majd egyesülését. Volt egyedül éneklő férfi, majd női-férfi duett. Volt zálog átadás, elválás, újra találkozás. Észre lehetett venni a ruhák változását az előadás során.

Az egész legvégén pedig meghívták az egész közönséget egy kis ügyességet is igénylő táncos játékra. Az első gondolatom az volt, hogy megyek, biztosan nem akar senki menni. Tévedtem. Rengetegen mentek és hosszú ideig élvezték a játékot. Így én a partról figyeltem az egészet és egyáltalán nem volt bennem hiány, hogy nem vagyok ott. Olyan jó volt nézni, érezni a sok ember játékát. Nekem ez volt a jutalom.

Nagyon szerettem a része lenni ennek a csodálatos előadásnak.

Ha a sors úgy akarja, még egyszer fogom itt látni.

Nagyon hálás vagyok a mai napért!

Szeretem Sa Pát.