Oldaltérkép

Öt kellemesen lassú nap. Motoroztam. Tealevelet rágcsáltam. A folyó fölött sétáltam. Egy barlangban jártam. Felfedeztem a motor meditációt. Semmit nem csináltam.

Hozzávalók: 4 ember, 1 motor, 3 zsák rizs, nagy adag kedvesség. Ragyogó napsütésben érleljük emlékké.

Hétköznapi egyszerűség. Egy börtön nyomasztó súlya. Egy este egy vietnámi családdal. Durian desszert. Minden ugyanarról szólt.

A nem túl taktikusan megtervezett útvonal, egy mély barlang és a gyenge motorok tették izgalmassá az utolsó napunkat. A történet azonban nem ott ért véget, ahol én befejeztem.

Tudom, mit akarok. Most éppen tervnek hívják. Egy kicsit konkrétabb lett az út. Ezt is szeretem. Ahogy a tervszerűtlenséget is.

Vacsora a testnek és a léleknek. Jóllakottan könnyű volt felismernem, hogy minden település ugyanarról szól. Az emberekről.

Nem a barlang a fontos. Azt hittem, hogy a barlang sötétjében kimondott szavak a kincs. De azok csak elvezettek oda, ami igazán számított.

Az első nap Hue városában. Máris megfejtettem egy hónapok óta velem utazó rejtélyt. A többit majd ez a város meséli el.

A szabadságnak is van ára. Néha pénzben mérjük, néha kockázatban. Néha pedig rájövünk, hogy a legjobb döntés nem mindig a legizgalmasabb.

Huế jó volt hozzám. Rengeteg történetet adott. Kiváló színpad volt az életem előadásán. Egyszer talán még visszajövök egy új felvonást együtt megírni.

Egy hang a múltból? Vagy csak más a jelen? Gondolatok egy buszos utazással kapcsolatban.

Egy pohár tea. Egy tál leves. Egy doboz sör. Sok mosoly. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy egy idegen otthon érezze magát.

Nem kell mindent látnom. Nem kell mindent kipipálnom. Csak észrevennem, amikor a saját „nem”-em mögül valami egészen halkan azt mondja: Dehogynem. Akarod.

Nekem a harmadik körre pár sem jutott, így a felhőket szemébe néztem és arra gondoltam, hogy itt és most sem kérdések, sem válaszok nincsenek számomra.

Ha minden a tervek szerint ment volna ma, akkor nem lenne 14 db mini dobókockám. A mai túra pont olyan volt, ahogyan szeretem.

Minden bezárt hostelajtó kinyit egy kocsmaajtót. Úgy emlékszem, ezt olvastam egy önfejlesztő könyvben.

Mindig sokkal többel megyek el, mint amivel érkezem. Tuy Hòa sem engedett el üres kézzel. Mi lesz, ha egyszer már nem bírom el mindazt, amit magammal viszek?

Szép ez a város, csak sok itt az ember. Jobb volt a városon kívül. Ma elfáradtam. És nem a sziklákon való ugrándozástól.

Da Lat egy hideg labirintus. Azt is szerettem benne, hogy el voltam benne veszve. Meg azt is, hogy közben milyen kapcsolatokat adott nekem.

Mũi Né lett az 1800 kilométeres vietnámi utazásom utolsó állomása. Tele van hálával a szívem. Most pihenek egy kicsit. Aktívan.

Fekete öves szűk helyen katonákat elhagyó valaki lettem. Vagy valami ilyesmi.

Lehet, hogy Saigon nem azért szemérmetlen, mert közönséges. Hanem mert nem nagyon akar semmit sem elrejteni előlem. Mi van, ha ez a kérdés: miért titkolnám el?

Saigon több olyan dolgot mutatott, ami nem nyűgöz le. Még van 11 nap, hogy ez változzon. Persze eddig is adott már élményeket.